Köpeczi Boóz-Deák Albert és „versárnyéka”
Azonos azzal a Deák Albertként is számontartott alkotóval, akiről Szinnyei József Magyar írók élete és munkái c. könyve (1891) így ír: "Jogi doktor és ügyvéd, régi székely családból szül. 1864. márcz. 15. Marosvásárhelyt, hol atyja D. József tanár volt; a gymnasiumot szülővárosában, egyetemi tanulmányait Kolozsvárt végezte, hol mint ügyvéd működik." 1884 óta hírlapi irodalmat művel. Saját kiadású verseskönyvét (Köpeczi Boóz-Deák Albert: Én... és a nagyvilág. Kolozsvár, Stief Jenő és Társa könyvnyomdai műintézete, 1917), mely 1882-1917 között írt költeményeit tartalmazza, a Vasárnapi Újság recenziója mellett Tóth Árpád is melegen méltatja a Nyugatban ("Szemérmes költő, közvetlen lírai megnyilvánulásai alig vannak, inkább a formáknak, a műgondnak a szerelmese.... Formailag igen gondos veretűek ezek a versek, kitűnő ritmusuk és rímeik vannak s a Nyugat versvívmányait dicséretes szorgalommal próbálják átplántálni a hazai talajba...").
APRÓ FILMEK
(Versek egy ciklusból)
I. Az arató
Körötte sárga, ringó sivatag,
A merre csak vakult szemmel tekint,
Arany buckák hullámi omlanak.
Egy vúlkánkráter lángesőjeként
Zúdul alá az égbolt köldökén
Az életforrás... s éleszt szomju kint.
Árnyék sehol. Csak gyilkos — szörnyű fény!
Ájult agác nyögi az ut porát
S egy vén kuvasz liheg szikkadt tövén.
De a paraszt csak lép, csak lép tovább,
Duzzadt kara csak sújt és leng a penge
S szikrázón az arany bordákba vág
S nyomában döl az áldás rendre-rendre.
II. Az érczöntő
A kormos műhely: setét szörnyű száj,
Az olvasztó: csukott sárkány-torok,
Csak a látása : szinte-szinte fáj.
De most nyilik! Tüzvére sustorog
Mig kiszakítja egy darab belét
A bárzsingjába dugott vasdorong!
Sziszeg, forr, pattog, köpköd szerteszét
Zsarátnok üszke, izzó szikra — szén,
Okádja poklok bősz lélekzetét.
De mint a szalamandra, csodalény,
A lángtengerbe' rendületlen állva,
Formába gyűri érczét a legény :
S kész műve fürdik ujjongó sugárba.
III. Baleset
Ordit a szél. S a sikon fekete
Tüzet okádó érczkigyó rohan,
Mint téli éj setét kisértete.
Bent a fűtött kocsikban boldogan
Cseveg sok utas, vagy unatkozik,
S a „Waggon Lit"-ben még jobb dolga van.
De „Hah! — Mi ez?!" — Zökkennek a kocsik ...
„Nyilt pályán állunk!" — „Disznóság!" — „Mi volt?"
S ezer bolond sötétben futkos itt,
Ezer bolond — de élő: egyse holt!
A kalauz — ki éber ködbe, fagyba,
S még jókor fékez, —- oh csak az lakolt:
Fekszik a hóban, csöndben, vérbefagyva.
V. A hajóvontatók
Nincs más hang itt, — csak hullám-harsogás
S a folyó keblét órjás cetthalak
Módján egy bárka szántja, — semmi más.
Az órjás szügy, a tornyos oldalak,
Az ingó árboc, kusza kötelek:
Mind állni látszik, ámbátor halad.
A partra, rézsut, egyenest mered
Mint bőgő vastag húrja: pár kötél,
S a kötél végén, sorban — emberek ...
Vagy állatok? ... A válluk csupa vér ...
Megpattanásig feszitett inak! ...
De a hajó mégis csak célhoz ér :
S méhéből omlik az isteni mag.
VI. Rodin
Itt egy világ van. Külön, egyedül
Ködlő homályban ül az istene,
Komor a homlok — ám már-már derül.
Hamvas parázs féíig lehunyt szeme,
De ki-kicsapnak már a sugarak,
Mintha a nap felhőkkel küzdene.
Alaktalan a szürkés-kék agyag,
S az eszme is, a mi születni fog —
Vajúdik a teremtő pillanat ...
De most kicsattan, — szinte sustorog
Az isten-szikra, mit ural a forma.
S már nem tudod az eszme itt, vagy ott:
Két márványpuha testben — csókba forrva.
VII. Bányászok dala
Reggel van. Ám, de még az ég setét.
A szürke nedves légben a harang
Siket szava lassan száll szerteszét.
Mint apró hangyák, nyüzsg a nép alant,
Sietve kis odúi ajtaján
S húzódva föl a hegyre, hangtalan.
És elcsattan a bucsucsók .... talán
Utolsó ... itt egy kis gyermek gagyog,
Ott sáppadt asszony csüng a férj karán.
Lent szörnyű éj — fent halvány csillagok
Közt rózsafény száll minden földi rögre.
A csille telt: a nép zsoltárba fog ...
S a lánc gördül velük le nagy csörögve.
X. A fenyves
Jer, jer, — az erdők néma árnya vár,
Hüs balzamot igér a régi sebre,
Ha szived fájdalmát nem birja már.
Megyek, megyek . . . ajkam susogja egyre
S ha testem tömlöcétől szabadul,
Halkal ölel magára drága keble.
S a lelkem méla áhítatba ful,
A fenyvek ujja felmutat az égre !
Ki gyűlölt ... itt szeretni megtanul ...
De nézd Káint ... örök birvágyban égve
Az örök csend e szentelt hajlokát
Mint dúlja fel! ... Mi sirás kél a légbe -
Csapásitól mint jajgatnak a fák ! ...
XI. A katona
A nap lehunyt. S mint egy vérző seben
A kard hegye — egy bibor napsugár
Áttört a gyöngyház fényű fellegen.
Köröskörül csöndben a láthatár,
A kékes erdők, a lilás hegyek,
Csak itt-ott egy-egy hab-felhőcske száll.
De már a hangját nem hallhatja meg
A jó vitéz, ki itt a fűbe dül,
A sáppadt arcú szőke kis gyerek.
Körültekint. „Elhagyva, egyedül ..."
Sóhajt s meredt szemekkel néz a roppant
Égboltra, hol-a varjak serge gyűl.
S levágódott ... a feje szinte koppant.
Még több vers Köpeczi Boóz-Deák Alberttől az Erdélyi és csángó költészet antológiájában
http://mek.oszk.hu/kiallitas/erdelyi/kopeczi.htm