Köpeczi Boóz-Deák Albert és „versárnyéka”

Azonos azzal a Deák Albertként is számontartott alkotóval, akiről Szinnyei József Magyar írók élete és munkái c. könyve (1891) így ír: "Jogi doktor és ügyvéd, régi székely családból szül. 1864. márcz. 15. Marosvásárhelyt, hol atyja D. József tanár volt; a gymnasiumot szülővárosában, egyetemi tanulmányait Kolozsvárt végezte, hol mint ügyvéd működik." 1884 óta hírlapi irodalmat művel. Saját kiadású verseskönyvét (Köpeczi Boóz-Deák Albert: Én... és a nagyvilág. Kolozsvár, Stief Jenő és Társa könyvnyomdai műintézete, 1917), mely 1882-1917 között írt költeményeit tartalmazza, a Vasárnapi Újság recenziója mellett Tóth Árpád is melegen méltatja a Nyugatban ("Szemérmes költő, közvetlen lírai megnyilvánulásai alig vannak, inkább a formáknak, a műgondnak a szerelmese.... Formailag igen gondos veretűek ezek a versek, kitűnő ritmusuk és rímeik vannak s a Nyugat versvívmányait dicséretes szorgalommal próbálják átplántálni a hazai talajba...").


APRÓ FILMEK

(Versek egy ciklusból)

I. Az arató

Körötte sárga, ringó sivatag,
A merre csak vakult szemmel tekint,
Arany buckák hullámi omlanak.

Egy vúlkánkráter lángesőjeként
Zúdul alá az égbolt köldökén
Az életforrás...  s éleszt szomju kint.

Árnyék sehol. Csak gyilkos — szörnyű fény!
Ájult agác nyögi az ut porát
S egy vén kuvasz liheg szikkadt tövén.

De a paraszt csak lép, csak lép tovább, 
Duzzadt kara csak sújt és leng a penge 
S szikrázón az arany bordákba vág

S nyomában döl az áldás rendre-rendre.

 

II. Az érczöntő

A kormos műhely: setét szörnyű száj, 
Az olvasztó: csukott sárkány-torok, 
Csak a látása : szinte-szinte fáj.

De most nyilik! Tüzvére sustorog
Mig kiszakítja egy darab belét 
A bárzsingjába dugott vasdorong!

Sziszeg, forr, pattog, köpköd szerteszét 
Zsarátnok üszke, izzó szikra — szén, 
Okádja poklok bősz lélekzetét.

De mint a szalamandra,  csodalény, 
A lángtengerbe' rendületlen állva, 
Formába gyűri érczét a legény :

S kész műve fürdik ujjongó sugárba.

 

III. Baleset

Ordit a szél. S a sikon fekete 
Tüzet okádó érczkigyó rohan, 
Mint téli éj setét kisértete.

Bent a fűtött kocsikban boldogan
Cseveg sok utas, vagy unatkozik,
S a „Waggon Lit"-ben még jobb dolga van.

De „Hah! — Mi ez?!"   —  Zökkennek a kocsik ...  
„Nyilt pályán állunk!"  — „Disznóság!" —  „Mi volt?" 
S ezer bolond sötétben futkos itt,

Ezer bolond — de élő: egyse holt! 
A kalauz — ki éber ködbe, fagyba, 
S még jókor fékez, —- oh csak az lakolt:

Fekszik a hóban, csöndben, vérbefagyva.

 

V. A hajóvontatók

Nincs más hang itt, — csak hullám-harsogás
S a folyó keblét órjás cetthalak
Módján egy bárka szántja, — semmi más.

Az órjás szügy, a tornyos oldalak, 
Az ingó árboc, kusza kötelek: 
Mind állni látszik, ámbátor halad.

A partra, rézsut, egyenest mered
Mint bőgő vastag húrja: pár kötél,
S a kötél végén, sorban — emberek ...

Vagy állatok? ...  A válluk csupa vér ...
 Megpattanásig feszitett inak! ... 
De a hajó mégis csak célhoz ér :

S méhéből omlik az isteni mag.

 

VI. Rodin

Itt egy világ van. Külön, egyedül
Ködlő homályban ül az istene,
Komor a homlok — ám már-már derül.

Hamvas parázs féíig lehunyt szeme, 
De ki-kicsapnak már a sugarak, 
Mintha a nap felhőkkel küzdene.

Alaktalan a szürkés-kék agyag,
S az eszme is, a mi születni fog —
Vajúdik a teremtő pillanat ...

De most kicsattan, — szinte sustorog
Az isten-szikra, mit ural a forma.
S már nem tudod az eszme itt, vagy ott:

Két márványpuha testben — csókba forrva.

 

VII. Bányászok dala

Reggel van. Ám, de még az ég setét. 
A szürke nedves légben a harang 
Siket szava lassan száll szerteszét.

Mint apró hangyák, nyüzsg a nép alant,
Sietve kis odúi ajtaján
S húzódva föl a hegyre, hangtalan.

És elcsattan a bucsucsók .... talán 
Utolsó ... itt egy kis gyermek gagyog, 
Ott sáppadt asszony csüng a férj karán.

Lent szörnyű éj — fent halvány csillagok 
Közt rózsafény száll minden földi rögre. 
A csille telt: a nép zsoltárba fog ...

S a lánc gördül velük le nagy csörögve.

 

X. A fenyves

Jer, jer, — az erdők néma árnya vár, 
Hüs balzamot igér a régi sebre, 
Ha szived fájdalmát nem birja már.

Megyek, megyek . . . ajkam susogja egyre 
S ha testem tömlöcétől szabadul, 
Halkal ölel magára drága keble.

S a lelkem méla áhítatba ful,
A fenyvek ujja felmutat az égre !
Ki gyűlölt ... itt szeretni megtanul ...

De nézd Káint ... örök birvágyban égve
Az örök csend e szentelt hajlokát
Mint dúlja fel! ... Mi sirás kél a légbe -

Csapásitól mint jajgatnak a fák ! ...

 

XI.  A katona

A nap lehunyt. S mint egy vérző seben 
A kard hegye — egy bibor napsugár 
Áttört a gyöngyház fényű fellegen.

Köröskörül csöndben a láthatár,
A kékes erdők, a lilás hegyek,
Csak itt-ott egy-egy hab-felhőcske száll.

De már a hangját nem hallhatja meg
A jó vitéz, ki itt a fűbe dül,
A sáppadt arcú szőke kis gyerek.

Körültekint.  „Elhagyva, egyedül ..." 
Sóhajt s meredt szemekkel néz a roppant 
Égboltra, hol-a varjak serge gyűl.

S levágódott ... a feje szinte koppant.


Még több vers Köpeczi Boóz-Deák Alberttől az Erdélyi és csángó költészet antológiájában
http://mek.oszk.hu/kiallitas/erdelyi/kopeczi.htm