Dimény István és „versárnyéka”

Családi neve 1947-ig Herczka (Budapest, 1913. aug. 17. - 1973. jún. 19., Budapest) - újságíró, író. Középiskolai és felsőkereskedelmi tanulmányait Temesvárt végezte. A 6 Órai Újság szerkesztőségében kezdte meg újságírói pályáját 1930-ban. 1948-tól a Szabad Szó főszerkesztője, majd Bukarestben a Művelődés szerkesztőségi főtitkára (1955-58). Karcolatait, novelláit, művészeti írásait az Utunk,  Irodalmi Almanach, Igaz Szó s a napisajtó közölte. A felszabadulás után szerkeszti és bevezeti Fogj bátran tollat c. alatt  "népköztársaságunk 44 magyar dolgozójának versei"-t (Kv. 1950). Posztumusz verskötetét Az élet peremén (1977) c. alatt az RMI sorozat számára sajtó alá rendezte és előszóval ellátta Szász János. Költészetének maradandóbb darabjai nagyrészt ifjúkorában születtek.

Baleset

Két kerék forog:
körbe, körbe,
egy meztelen test áll előtte,
a gőzkalapács alá egy kéz teszi a vasat,
üt a kalapács,
a vas törik,
hasad.
A vasszilánkok leesnek a földre,
a két kerék forog:
körbe, körbe.
A levegő izzó, párás, nyomasztó.
Harmatos a mell
és mint egy fújtató jár:
le s fel, le s fel.
A levegő forró, már pokolian süt,
a kalapács pedig
csak üt, csak üt.
A kéz is izzadó, a kéz is pőre,
vas helyett hús kerül most az üllőre;
véres a test.
A kalapács pedig, az esztelen. -
csak üt, csak üt.

1934

Új ruhám margójára

Gyönyörű mondahősnek lenni
szép tagokkal, meztelen testtel,
kit késői művész megdicsőülésként
izomnak rajzol ezer reflexszel.

A vállam csontos, lapockám kiálló.
Gyenge állványa lennék a földnek,
ilyen tartással, én mondom nektek,
nem alkotnak, csak szabókat ölnek,
csak szabókat ölnek ...

1937

Tükörírás

Az ember előbb fölfelé kaptat,
s mire feleszmél,
a maga dombján,
apró, saját kis csúcsán
- nem, meg sem áll -,
már lefele baktat,
és olvasószemüveggel
figyelné egy hangyán
a három eggyé vált porcban
az eleven életet.
De hamarább romlik a szeme,
mint szemüveget cserél.

1961

Évszak

Tűzfalak tövében, az aszfalton születtem.
Kérdem, hogy mihez kezdjek most,
ötvenévesen, a boglyas hegyekkel,
az okker és zöld hullámú fákkal
vagy a kónya fejű sok vadvirággal.
Mire nekem a címeres szépség
meg a levegőben a címkés ózon?
Tudom. A testem megnyugszik,
talán tisztul a vérképem.
S tüdőmön múlik a heg tovább.

Az őszi levél teste rozsdás
és fonnyadt, mint annyi versben.
Bennem nem kelt nosztalgiát.
Csak a bomló anyagot látom,
akár a hátára fordult bogárban,
mit a cipőmmel elseperek.
Pedig levél és szél
hogy pergetik a perceket!
Hogy kergetik egymást!
De ez nem játék és nem költészet.
Csak évszak. Ősz van.

1964

Még több Dimény Istvántól az Erdélyi és csángó költészet c. antológiában
http://mek.oszk.hu/kiallitas/erdelyi/dimeny.htm