Walter Gyula és „versárnyéka”

Született Tövisen 1892-ben, meghalt 1965-ben. Tanár és újságíró, költő. Középiskoláit és az egyetemet (filozófiai fakultást) Kolozsvárott végezte. A háború alatt katonáskodott, leszerelése után éveken át az Ellenzék belső munkatársa volt, majd a Pásztortűz szerkesztője. Önálló verseskötetei: A vágyaim (1923, Székelyudvarhely); Izenet a világnak (1924, Berlin). Kolozsváron temették el, a mellékelt fotón a házzsongárdi síremléke látható.


A hálómat immár mélybe bocsátom

A hálómat immár mélybe bocsátom.
S azt fogom ki, mi egyedül enyém.
Vagy legyen tele dús kinccsel a hálóm.
Vagy maradjak koldus halászlegény.

Kis, könnyű préda, mit mindenki foghat,
nekem nem kell, más csak hadd lelje meg.
Nekem az kell, amitől felragyognak,
mint csudára, az ámuló szemek.

Nekem az kell, mi kincs és aranyérték,
ritka zsákmány, ünnepnapi fogás,
hogy aztán hírét vigyék és meséljék:
Az volt a zsákmány, királyi, csodás.

S csak azzal megyek gőgösen haza,
mit mindenki néz, vágy, csodál, akar.
A hálóm mélybe hullott le laza
kötéssel; Jöjjön, jöjjön hát a dal!

Hallod?(Az „Ifjú Erdély"-nek)

Hallod?  Odakint az  aluvó rétek
mélyén a föld friss nedveket cserélget.

Hallod? A sok csonka ágon keresztül
a szélben, új élet üteme rezdűl.

Készülődnek egy más, egy szebb tavaszra,
lombot sarjasztva,  virágot fakasztva.

E mozdulatlanság látszat, nem álom,
s nem tetszhalál; győzni fog a halálon.

Az Élet él, serked bent, lent a fában,
a földben, titkos, rejtelmes csodában.

Hallod? Nem hallod. Érted? Ó, nem érted.
De mért is e kába, nagy miértek?

Csak érzed. Érezned kell, láthatatlan,
hogy az Élet bomlik itt  száz  alakban.

Mozdulatlanság,   tétlenség   mind   álarc.
Ez nem, még nem az ijesztő halál-arc.

Ez készülődés, csere, forma-öltés,
átváltozás,   misztikus   sors-betöltés.

Csak áramát engedd szívedre hullni
és tudj és tudj, ó, Te is megújulni!


Izenet a világnak

Mint vérszínű zászlót, a szívemet
minden világtáj felé meglóbálorn.
Legyen jel mindenkinek, s izenet,
hogy itt vagyok, élek és izenek,
e messzi, messzi, elfelejtett tájon.

Tudja meg mindenki, hogy a szívem
vergődve  vár  millióknak  szívére,
de nem lát semmi jelt az égíven,
mitől érezné, hogy majd megpihen,
sok sajgó idege, kicsurgó vére.

Pedig szeretne megbékélni már
mindennel, ami volt, s ami lehet még.
Ezért izen szét és szívet kínál
mindenkinek, akármily messzi jár;
egyként, kik gyűlölték, s akik szerették.

És vár, csak vár, s gondolja: visszaint
felé egy szív, tíz szív, ezernyi szív.
Percig pihen és elkezdi megint.
de hiába néz, vár, remeg, tekint,
csak a gyűlölség hangja, mi sivít.

És mégis bízik. Tudja eljövel
a béke napja, melynek izének
és míg szivemből vér csurg, kín szökell.
harsogom büszkén:  Szeretet,  jövel!
És hozd el milliónyi hívedet!

És lóbálom csak árva szívemet.

Még több vers Walter Gyulától az Erdélyi és csángó költészet c. antológiában
http://mek.oszk.hu/kiallitas/erdelyi/walter.htm