Panek Zoltán és „versárnyéka”

Született 1928. január 23-án Terepen, meghalt 2001. július 1-én Budapesten. Inkább prózaíróként ismert. Középiskoláit Szatmárnémetiben végezte (1948), ahol már diákkorában lapot szerkesztett Diákszó címmel. Érettségi után a bukaresti Mihai Eminescu Irodalmi Főiskolán szerez diplomát (1952), s az Utunk szerkesztőségébe kerül. 1958-ban, a magyar forradalom leverését követő romániai megtorlások második hullámában eltávolítják a laptól, s munkás egy kolozsvári villamossági üzemben. 1962-től a Dolgozó Nő, majd az Előre, illetve 1969-től az Igaz Szó kolozsvári szerkesztője. 1986-ban nyugdíjazzák, 1987-ben áttelepül Magyarországra. Munkásságából elsősorban prózai munkáit tartják számon. Két megjelent verseskötete (Mélyrepülés, 1970; Mélységmámor, 1974) ugyancsak epikusi erényeiről vall, a "líránk színskálájának gazdagítását jelenti" - Láng Gusztáv irodalomtörténész szavaival élve.


VÁRÓTEREM

Éjféltájban befut a szorongás,
mint valami pontos gyorsvonat.
Két pislogó lámpa a szemem.
Csattog a javíthatatlan ízeltlábú.
Kérem a jegyeket. Mire vártok?
Mi ez a fullasztó tolongás?
Csak a lemondás szoríthat helyet.
Ez a vonat messze megy: Sehová.
Nyissatok valami ablakot. Legyen
levegő, amint volt világosság.

Átlőtt nyakú hattyúk — a Csendes
óceánnál is tágasabb vizeket
keresünk meghalni. Indul a vonat –
én maradok.

 

EGYIK NAPRÓL A MÁSIKRA

Mindig váratlanul kell a fény.
Bealkonyul,  például.
Felriadunk: nem akar megvirradni.
Kicsap egy biztosíték.
Valamit tisztábban kell látni: kattan a kapcsoló.
,,Amarra jő egy fekete felhő."
Az ember keres ezt-azt a szobában,
melyet szeretettel nem tudunk megtölteni –
ám a meggyűlő gyűlölethez kicsi.
Vihar kidönt valahol egy vasoszlopot.
Szerelmesünk feje fölé glóriát kell vonni.
Egyszerre nagyon fontos, hány órakor
jutott eszünkbe, hogy élünk.
Barátoknak villanyt gyújtunk —
ha  már  eltaláltak hozzánk, tovább ne botorkáljanak.
Jönnek a hosszú téli éjszakák.
Szívszélhűdésben kiégett egy villanykörte.
De elég, ha csak egyszerűen bealkonyul;
mindig ez történik.

MÁMOR      
                                                     
Dolgoztam; még meleg a kezem.
A nyári dél emeli meg így a földet.
Pedig már rég elmúlt éjfél is:
a sötét beüvegezett minden ablakot.
Egyszer azt szeretném megtudni,
meddig terjed színeket elszűrő anyaga.
De most nem kutatom.
A dzsessz átáramlik rostjaimba;
micsoda réseket talál a világban,
amíg elér hozzám, aki felszívom —
noha csak annyi, mintha a századik
cigarettám hirtelen megparázslana.
Most mindentől a szédület hullámhosszán
lebegek.
Szemközt, a keszeg háztető élén:
egy macska meztelenkedik; feketének látom.
Puskacsőszeme  a galambokat lesi —
most várja ki ellenük a holnapi ugrást.
A galambok még alusznak ilyenkor.
Szárnyuk — a sötétség gyémántvágója —
tetvekkel küzd, miközben arra készül,
hogy kiszabadítsa a hajnali derengést.
A macska megpofozza a holdat:
látását eldugja egy másik éjszakára.
A reggel aranykiflije lóg felettünk.
Ilyen hőséget — mikor pillanatok múlva
talán a dér lopakodik a küszöbre.
Nem nyughat a dzsessz, az éj altatója.
Abbahagytam a munkát:
írógépemen kiforrósodtak a betűk.
Valami hűvös zápor kellene,
hogy álomba suhogjon vele a világ.
De ha nincs — reggelig vállalom:
ki-ki nyugodjék hozzá tartozó szerelmesével.


KALAPOK

Fejünkre valahol kalapok várnak.
Fekete, amit temetésen kézben illik vinni.
Nyúlszőr, amivel gyáván köszönünk.
(Panamakalapot hordott már bíró is.)
Szalmakalap, lement a nap; hol vannak a gyújtó gondolatok?
Cilinderek még tartogatnak nekünk egy-két mutatványt.
Girardi úr, kérek egy kényelmesebb méretet.
(Női kalapok alól papagájok mosolyognak.)
Kalapok hullámzó menete – felülről minden fejet véd valami,
alul a nyak: csak szemből, hátulról, oldalról,
mindkét oldalról: a történelem folyamán sok volt
a támadási felület, oldalról és hátulról és szemből.
Senkit sem temetnek kalapban.
Csak az ember megy el, a kalapok maradnak. A kalapok várnak.
Fogasra akasztott kalappal próbálgatjuk a halált.
Nem félek semmitől —
csak a vaskalapot nem akarom koronámul,
csak az acélsisakot nem akarom síremlékül.
Legboldogabb  mindig  hajadonfőn voltam.  Hajadonfőn.
Alázatos hajnalt mindenkinek.


CSEND

Sokat kérek? — csendem tanúja légy, csak annyit,
lábujjhegyen, macska-nesztelen járjon  minden  gondolatod,
torkod csodás orgonája, kérlek, rekedjen be,
Grönlandból hozatok neked jeget, százezerévest,
azt mondják az értők, egy szilánkja telet fakaszt,
hallgasson benned minden eddig hallott dallam,
hallgattad-e már borostyánkőbe zárt rovar csendjét,
zárd el a rádiót, olykor Toscanini igyekezetét is unom,
tedd be az ablakot, mintha szobámban zúgna tova a troli,
meg kell gondolni a kiejtendő szókat,
oly árván koppannak, ha zajuk nagyobb, mint atomsúlyuk,
állj csendem pártjára, hol lármák csomói oldódnak,
a második emeleten megint kiejtettek a világra egy fedőt,
levesünket nehogy szóval sózd el, mint Isten a Csendes-óceánt,
valami megkóstolhatatlan csendre vágyom most:
olyan füled legyen, mely a tizenhattól a húszezerig nem hall,
de ne hallja a hetes és a három és feles infrahangot sem,
törődj a hitvesi ágyba fészkelt szú munkájával, fába szorult féreg,
simogatásom hangját ne fogd fel, csak hőjét,
csak lábukkal a parkettbe gyökerezett bútorokat végy tudomásul,
a kulcs nesztelenül forduljon meg kezed alatt a zárban,
a markodba vett víz némuljon el, ha arcod beletemeted,
a jaj tüskéi inkább vakítsanak meg, de ne halljad,
nehogy füledben visszhang-kényszert idézzenek,
ne halljuk többé a gyufa sercenését, lángja robaját,
elejtett zsebkendődet ne sújtsa porba libegése,
konyhaszék állati sikolyára ne rezzenhess össze,
tépd szét a párnád, de mintha csak üveg mögül látnád,
zuhany záporesőjével akkor se gondolj, mikor áztat,
pokoli repülők füledbe szállt zsibbadását aludd ki végre,
szoknyád suhogására csak kislánykorodból merj emlékezni,
késhez-villához még szemeddel se próbálj érni,
csillapítsd le ásításod ősanya-nyöszörgését,
ha táskádba nyúlnál, rántsd vissza kezed, ott is kattanás lapul,
könyörülj hallhatatlan működő szerveink csendjén,
tengerfenék világtalan tapogatózása lendítsen,
mélyedj a ködök suhanó vattájába, csavard szíved köré,
merevedj bogárként halott-hátadra, ha csengetnek,
ha szólnak hozzád, csak bólints, mint aki már érti,
szájad barlangjából ne engedd ki az üvöltő embert,
tekintsd a virágok néma körmenetét, télen ők is hallgatnak,
csak bőröd bársonya beszéljen, bűvöljön barnára engem,
csontod, ha törik, ne hallja más, van elég önálló sejted,
reszeld úgy a körmöd, ne fájjon a szomszéd bolygón,
ne gyújtsd be a kocsit, máris mások idegein száguldsz,
tanulj az emlődön szendergő csillag-türelemtől,
milyen iszonyatosan jó csend követheti a lavinát -
néma világtüntetést fogok szervezni a hangosak ellen,
nekem csak a hajad szélzilálta selyme kell, szélcsendben,
félek már a szíved dobogásától  is, belülről támad,
egyetlen bőrönd lábdobagással megyek el, fülemben mázsás rosszullét,
a cipősarok kopogása megmászhatatlan emeletekre emlékeztet,
itthagyom nektek az élet forró csodáját, csak ne szóljatok,
ha meghalok, fogadást adok férgeknek testem örökre-zárt termeiben,
már a lélegzetvétel is fárasztó, fülemben robban az oxigén,
táviratok késszúrásával kérlek, ne mondd ki, hogy szeretsz,
fülemet kihúzatom a belepréselt szavakkal együtt,
öltözz falakba, végy hátadra vasbetont, valami szigetelőt,
ha egyszer meghallod, hogy ropog fagyban a fa, meghalhatsz,
farkasok vonítását ne sírd el holmi bajodban,
ne nyúlj semmihez, ami földrengést szabadítana reánk,
segítsd hallgatásom, hogy közös párnánk lehessen,
tépd ki kezemből a könyvet, ha a lapozás recsegése bántana,
tekintetem, ha nem fürdeti pillám, ne vedd észre,
minden rádióállomás robajok roppant hálóját szövi világgá,
bomba-reccsenéstől életemmel óvnám
minden élők csendszínű gyöngyre vágyó fülkagylóját,
legyen csend, amint van világosság, de ne tüzek döbbenetétől,
a szőnyegporolók, milyen rég tudom, hiába iparkodnak,
öltözz örökre a tisztesség némafilm-szoknyájába,
álmodban se fecsegd ki, hogy ébren boldog akarsz lenni,
az altatódalt csak az anyatejjel sugározd gyermekünkbe,
állj a mennydörgés esernyője alá, hogy csak körülötted dübörögjön,
szeszek fülcsengető mámorának ne ülj fel, ál-csend,
zárj ki még a zengésből is, ahogy tengerbe veti magát a hajókürt,
ó, ujjak kegyetlen ropogtatása, otromba történelemidéző,
ne csoszogj nyálkás alázattal senki emberfia elé,
ne sajnáld a telefonpóznák tövéből elsikkasztott zúgást,
dobhártyámon ne doboljon senki saját-indulót, senki,
vonatfütty rikoltását őszi szélben lengő ökörnyálnak lássad –
most Kovászna felé robog veled vonat, csak a vészféket nézem,
ha meghúznám, vágyamat kerék alá vetné szörnyeteg-csikorgás,
ha véletlenül elsikoltod magad, engem többé nem látsz,
mikor észreveszed, hogy készülődnék, menekülj tegnapodba,
hangszórókból magot adj téli-hallgatag madaraknak,
rakd élükre a csend perceit, gyújtsd a hallhatatlanság bankjába,
hozzál nekem az erdőből hallgatást, mikor még csak palánta,
szeretném veled egyetlen szitakötőn bejárni a világot,
mit ígérjek neked, hisz a Földet oly rövid ámulatra kaptam,
életünk zajkulisszák között botladozó gyöngédség-dráma,
láttam boldogtalan zongorahangolót, ki örült, hogy végre süket,
adjuk oda utolsó csepp étolajunkat kenetlen tengelyeknek,
a rettenet ez: csattanó puskacső elé csak teljesen ép ember alkalmas
— térdepelj hát engedelmesen a jövendő csendje elé,
tudom, hogy sokat kérek tőled, hisz beszélni szeretnél,
de meg se nedvesítsd az ajkad, már azt is irtózottal hallom,
egyszer hétfőn és kedden, még nem ismertél, csak a szemed kérlelt,
én  sohasem tudtam  kimondani   a  szót jelen  időben:
szeretlek –
és csak azt akarom kérni, vetkőzz le szótlanul,
ne rebbentsd el, ami jönne, a szerelemnek nincs — Istenem, mije nincs?
De ha mégsem tudnád elviselni, hogy hangtalan mellém zuhanj,
mondd el majd másnak, örülni fog, mondd el majd bátran:
szeretett, csak hát – ilyen ostobaságot kért tőlem.

Még több vers Panek Zoltántól az Erdélyi és csángó költészet c. antológiában
http://mek.oszk.hu/kiallitas/erdelyi/panek.htm