Erőss Alfréd és "versárnyéka"

Erőss Alfréd (sz. Perestyén, 1909. júl. 7. - 1950. júl. 11., Torda) költő, tanulmányíró. Kézdivásárhelyen érettségizett, Gyulafehérváron és Rómában végezte a teológiát. 1938-tól teológiai tanár, a Pázmány Péter Társaság tagja. Első kötete 19 éves korában jelent meg a Vasárnap kiadásában Az út (Arad, 1928) címen. Újabb kötete a Domokos Pál Péternek ajánlott Székelyek dicsérete (Kv. 1942). Verseire jellemző a pátosz, a legjobbak tájélményből születnek. Költészetéről Dsida Jenő írt értékelést.


A borvizes

Ekhós szekéren járta be Nyugat
búzábaszőtt mezőit, sok tanyát.
Hol idegent vad házőrző ugat,
őt ismerték, mint gyermek az anyát.
Tudott, csengőzve járt minden utat,
várt rá Torontál, Bácska és Csanád.
Ha jönne, most is nagy sereg vidám
gyerek szaladna csengője után.

Most taposómalomba fut a patkó,
mindig, csak mindig egyazon az út.
Lehorgadt fejjel húz a két szaladt ló,
unottan csörren vas szerszámvasuk,
a kerekek mély vágását a padló
megszokta már. Döcög a "lóvasút".
Nincs vágtatás, nincs portya. Menetel.
Az út: két óra le, két óra fel.

A faluból két óra fel a forrás,
a korsók öble vizzel megtelik,
aztán vissza a falúba. Két sor ház,
és kaputól kapuhoz közelít,
mindeniknél megáll, kapúcsikorgás,
leemeli a korsót és benyit.
S ez így megy holnap, holnapután, egyre.
Le a falúba. Fel a forrás-hegyre.

A kaptató megedzette szívét,
magához hangolá a csorgó forrás.
Föld-dobbanású zengő ütemét
dalolja. Hajnalt hoz. Akár a kondás,
vörös korsókban nyájat hajt. A vért,
amit nem tör le többé semmi rontás.
Megifjodott a borvizes, bár hóhajú.
Egy új szívet talált magában: új Falut.

 

Gyergyói szán

Rittyent az ostorával a kocsis.
A hó nem pilinkézik rég;
mint csillagerdő fekszik a rögön.
A szántalp csikorogva, dübörgőn
vág utat. Roppan a kocsiderék.

A bunda fülig ér, és a kucsma nyakig;
kivirágzott a dértől. Hallgatunk.
Két orcánkon veres pihék, lilák,
A házakban kigyúl az estvilág,
és elsötétülnek a dúckapúk.

Megérkeztünk. Lámpással vár anyánk.
Lábunkról a cserge lekerül.
Dermedt minden tagunk. De tüz a vér,
s oly friss a gondolat, mint friss kenyér:
a kerek asztal véle megterül.


Népem

Szívét a mellén hordja, nyíltan, sose rejtve,
amiért az élet százszor megsebezte.
Fájó két öklével sziklát tart élébe,
de csak azért tartja, hogy a sebet védje.
Megütköztél olykor ezen a kőpajzson.
Én a két orcámat százszor odahajtom,
érzem, hogyan lüktet a kőben melegség,
hogy változik szívvé, hogy égeti testét,
hogy kínozza lelkét, mindenét a jóság.

A szívüket mind, mind, a mellükön hordják.


Szőttes

Szőke selymes gyapjút, napsugaras göndört,
szőnek szép leányok szép Szicíliában.

Hosszú vékony szálat, haloványat, zsengét,
szőnek szép leányok messze Finnországban.

Rózsaszín, azúrkék, piros, zöld, ezerszín,
tarka déli szőttes, tarka déli élet.

Kacagó, ragyogó, napsugaras, pajkos,
váltakoznak benne sötét éji fények.

Halványzöld alapon halványszürke minta,
egyszerű, megejtő az északi szőnyeg.

Visszfénye ezertó tükrével hímezett
imádságos lelkű országnak, mezőnek.

Haj, székely leányok, virrasztva, éj-nappal,
keserű könnyűvel áztatott fonállal

szőttök, egyre szőttök. Készül a sok cserge.
Valamennyi színe sötét-sötét szürke.

Olykor a fenyőknek haragoszöld nedve,
vérző ujjatoknak skarlátja csepegve

színesíti meg csak csodálatos-szépen,
mintha csupa angyal szőtte vón az égben.

De a színük földből, szívünkből virágzott.
Sosem látsz az égben ily sötétszín vásznot.

Seholsem ily nagyok, nagyok és erősek,
ezek a szép színek, ezek az érzések.

Seholsem oly szívós, fénylő a reménység.
Zöld marad az erdő, bár csorda tapossa!

Seholsem oly égő, sötétszürke, könnyes,
harmatos a bánat. Vérünk harmatozza!

Hej, székely leányok, virrasztva, éj-nappal,
keserű könnyűvel áztatott fonallal,

szőjjetek, szőjjetek: sötétszürke múltra
örökzöld jövendőt. Feltámadunk újra!

Még több vers Erőss Alfrédtól az Erdélyi és csángó költészet c. antológiában:
http://mek.oszk.hu/kiallitas/erdelyi/eross.htm