Hajnal László és „versárnyéka”

Született Békéscsabán, 1902. december. 31-én – meghalt 1944 telén, Budapesten; költő, író. Mint emigráns a 20-as évek első felében és közepén Erdélyben élt. A Magyar Szó, Tavasz, Zord Idő, Napkelet, Vasárnap és Vasárnapi Újság munkatársa, a Keleti Újság leggyakrabban közlő szerzői közt szerepelt verssel, prózával, színművekkel, irodalomkritikai és irodalompublicisztikai írásokkal. Az aradi Fekete Macska c. erotikus és irodalmi lap, majd a Komédia c. kolozsvári élclap szerkesztője (1923). Romániában megjelent kötetei: A szolga éneke (verseskönyv, Mv. 1920); Kócos (két egyfelvonásos színjáték, Kv. 1921); Ilyen vagyok! (versek, Kv. 1924); Magányos éjszaka (versek, Mv. 1926); Loriel (regény, Kv. 1926). Utóbb Budapestre költözött, ahol a nyilas terror áldozata lett.

Öregember

Be jó az öregembereknek...!

Ebédután ma elaludtam
S a felviharzó tengereknek
Minden hullámverését tudtam.
Kívülről tudtam. Csigahéjak
S kimúlt kagylókból fagyott gyöngyök
Hulltak elébem s magaménak
Éreztem minden kis göröngyöt.
Sirt, dühöngött a mérges tenger,
De én kacagtam : ember! ember!
Sár van a hullámlocsolt parton?
Gyere a szivem odatartom!
A leheletem megmelenget,
Gyerekek, gyertek gyermekemnek!
Kis franciák, magyarok, senkik,
Fajáról nem kérdek meg senkit,
Gyenge vagyok, a kezem fárad,
De szemeimből szikra árad...

Öregember, szomorú ember,
Már csak figyel, gyűlölni sem mer!
Mért néztek rám megijedt szemmel,
Poincaré nem öregember!
Kígyókat táplál férges vére,
Na, minden félelemmel félre!
Az öregek mi vagyunk, gyertek...
Nálunk várnak a békekertek,
Sátort raktunk a szeretetnek,
Mi nem látjuk, ha verekednek,
Nem látjuk a pandúrt, ha mérges,
Gyilkos szivet sem, mikor érdes!
Mi fütyülünk a tengereknek!!

Be jó az öregembereknek...!

Felébredtem. Az utca sáros,
Lenn berúgott kocsis ugrándoz.
Ostorral ver egy rossz lovat
A sarkon átfut egy vonat,
Rajta kofák fürtökben lógnak...
Mért élnek, ha mindég loholnak?!
A kocsis mért röhög vakon,
Mikor meglát az ablakon ?!
Az ablaknál én miért állok
Hiszen mindent, mindent utálok!
Kofát, kocsist, bankárt és pénzt is,
A sötétséget és a fényt is!
Minden szürke és minden sáros
És Páris, ez a szajhaváros,
Úgy rámdől, mint az unalom
A végnélküli utakon!
Mért kell húszéveseknek lenni,
Ha nem tudunk Embert szeretni,
Csak nőstényt! Vagy még azt se! Nem... nem.
Csak magunkat a nőstényekben!!

Tíz perc

Adjatok a berúgott holdnak
Parazsat, mert hideg az éj!
Adjatok békét a holtnak
És lelket a lánynak, ki él,
Adjatok a kókadt virágnak
Napfényből friss feredőt,
E fekélyes mái világnak
Sietve vig temetőt!

Az ormokon jajgat a kürtös,
Rémülten vonyít az eb!
Valami iszonyat üldöz,
Közelebb, mind közelebb,
Valami fájdalom horkan,
Valami öröm rikolt,
A polgári nyugalom hol van,
A gyilkosa hol van s ki volt?!

Mily kezek szította tűz ég?
Mért csapkod böjti vihar?
Pillangót kedvvel ki űz még,
Hol aki harcot akar?
Nem látok, nem látok semmit,
Csak hajladoz szélben a fa,
Kinek a parancsa zeng itt,
Kinek van, jaj, igaza ?!

Szikrázik millió csillag,
Táncot rop millió láb,
Milliárd éhesek rínak,
Közelebb kúszik a láp,
Parketten siklik a gazság,
Szűrőkön szűrik a vért,
S nem tudom hol az igazság,
Nem tudom mindez miért!

Csak látom a berúgott holdat
Fázik, mert hideg az éj,
Látom a békétlen holtat,
Lelketlen lányt, aki él,
Adjatok tiz percnyi csendet,
Napfényből friss feredőt!
Liliom szivembe csenget,
Ne lássak senkit, csak őt! ?

Öt ördög

Öt ördög örökkön őrköd,
Ne némulj szenvedély,
Öt ördög örökkön őrköd,
Csak felfalnak, ne félj!

Az alkohol aklában alszom
Kietlen, éjjelen.
Elringat Sanchó Pansa harcon
S ríkatva rí velem !

Az ópium pipája szent,
Békén Nihilbe hull,
Ki kedvesétől messze ment,
Ő érte visszanyúl!

A morfium merész vitéz,
Hűséges cimbora,
Ha férges földön élni félsz,
Övé a menny bora!

A csók csipkedve éget el,
Gerincbe fúr, farag,
Vigyázz! Nyájasan énekel,
De hangtalan harap!

A dal pedig: az alkohol,
A morfium s a csók,
Mig azt hiszed, hogy alkotol,
Megmászik, mint a pók!

Öt ördög örökkön őrköd,
Nehogy nyugodtan élj,
Öt ördög örökkön őrköd,
Öt beste szenvedély!!

Születik a vers

Néha kora tavaszi pázsit,
Néha a tél vad szele hozza,
Hogy megérezzük: minden más itt,
Mint iskoláztuk! S mindég másik
A lélek, mikor áhitozza
A pokoldöngető igét!

Ilyenkor tárjuk fel a mellünk,
A napsugárt szívjuk le mélyre
Kitárt két karral ünnepeljünk,
Mert az isten született bennünk,
Dobjunk el minden földit félre,
Mert elindult felénk a Vers ...!

Még több Hajnal László vers olvasható az Erdélyi és csángó költészet c. antológiában
http://mek.oszk.hu/kiallitas/erdelyi/hajnal.htm