Items filtered by date: június 2014

Helikon 2014. június/II.

László Noémi Nemzetelés című versével indít a Helikon június 25-i száma – a lapban Markó Béla, Bálint Tamás, Varga Melinda és Lovassy Cseh Tamás is versekkel jelentkezik, Jules Supervielle költeményeit Bréda Ferenc fordításában olvashatjuk. Minden úton mellé szegődtek a mesék: Simon Réka Zsuzsannáról van szó, a meseíróval Botházi Mária készített interjút. A nagy Kilometrikben Boér Tamás történetei kaptak helyet. A Kinematográf rovatból nem maradhatott ki az idei TIFF értékelése: a háromoldalas összeállítást Jakab-Benke Nándor és Papp Attila Zsolt jegyzi. Serestély Zalán Feltételes átkelés című verseskönyvéről Kecskés Tamás Hunor írt kritikát, Jakabffy Tamás pedig a Bizánc című új magyar nagyoperát méltatja.

Köpeczi Boóz-Deák Albert és „versárnyéka”

Azonos azzal a Deák Albertként is számontartott alkotóval, akiről Szinnyei József Magyar írók élete és munkái c. könyve (1891) így ír: "Jogi doktor és ügyvéd, régi székely családból szül. 1864. márcz. 15. Marosvásárhelyt, hol atyja D. József tanár volt; a gymnasiumot szülővárosában, egyetemi tanulmányait Kolozsvárt végezte, hol mint ügyvéd működik." 1884 óta hírlapi irodalmat művel. Saját kiadású verseskönyvét (Köpeczi Boóz-Deák Albert: Én... és a nagyvilág. Kolozsvár, Stief Jenő és Társa könyvnyomdai műintézete, 1917), mely 1882-1917 között írt költeményeit tartalmazza, a Vasárnapi Újság recenziója mellett Tóth Árpád is melegen méltatja a Nyugatban ("Szemérmes költő, közvetlen lírai megnyilvánulásai alig vannak, inkább a formáknak, a műgondnak a szerelmese.... Formailag igen gondos veretűek ezek a versek, kitűnő ritmusuk és rímeik vannak s a Nyugat versvívmányait dicséretes szorgalommal próbálják átplántálni a hazai talajba...").


APRÓ FILMEK

(Versek egy ciklusból)

I. Az arató

Körötte sárga, ringó sivatag,
A merre csak vakult szemmel tekint,
Arany buckák hullámi omlanak.

Egy vúlkánkráter lángesőjeként
Zúdul alá az égbolt köldökén
Az életforrás...  s éleszt szomju kint.

Lőrincz György vásárhelyi könyvbemutatójáról

Talán a június végi, nyárba belenyúló időpont, talán az sokféle kulturális  programban dúskáló bőség zavara, talán a derült égből aláömlő későesti felhőszakadás volt az oka, hogy a szerda esti író –olvasó találkozó iránt ilyen kevesen érdeklődtek. Pedig aki eljött, az nem csalódott. Ellenkezőleg: egy egyszerű, hiteles embert, mélyen érző, gondolkodó szépírót, az udvarhelyszéki Lőrincz Györgyöt ismerhette meg. Közelről.

A vezetés öröme

„Aki dudás akar lenni, annak előbb-utóbb meg kell szereznie a… jogosítványt.” „A mai világban jogsi nélkül csak a csecsemők, az újtól irtózó ijedős menyecskék és a negatív gondolkodású némberek leledzenek még az élet zavaros vizeiben.” Ilyen és ehhez hasonló bölcs mondásokkal traktálják a halandót, amikor elkottyantja, hogy mi fordult meg a fejében egy holdvilágos éjszakán.

Nem kell vala megvénülnünk

2014. június 26-án este folyamatos és befele csalogató nevetés szűrődött ki a székelyudvarhelyi G. Caféból, noha a későn érkezőknek már nem jutott hely a teltházas Nagy Koppány Zsolt könyvbemutatón. A szerzőt és legújabb könyvét, a Nem kell vala megvénülnöd 2.0 című prózakötetet Kudelász Nóbel mutatta be, kerekké téve az egyébként székelyudvarhelyi születésű Nagy Koppány Zsolt életrajzi vallomásaiból, anekdotáiból és felolvasásaiból összeálló igencsak humoros előadást.

Adorjáni Panna prózája

Nekem mindegy, hogy mi van, csak legyen már valami

Nekem mindegy, hogy mi van, csak legyen már valami, váljanak el, vagy én mehessek el, vagy béküljenek ki, nem érdekel, de ne kelljen egész nap azt nézzem, ahogy eszik egymást, megőrülök tőlük, megőrülök akkor is, ha egy szót nem szólnak egymáshoz, ha éppen kibékültek vagy fegyverszünetet tartanak, akkor is azonnal jön, hogy ordítsak, ahogy rájuk nézek, ahogy megérzem apám lépteit,

Máté Angi Emlékfoltozók c. könyvéről

Tíz mondat arról, ahogy ketten vagyunk

Szín: őszi levélszín
Szókapcsolat: kifújni a sínekből a kanyarokat
Ennivaló: dió
Film: A nő kétszer, r. Peter Howitt
Zene: Makám: Szindbád

1. Ha valami szomorút és aromásat (és nem szomorút, DE aromásat) szeretnék majd olvasni, előveszem Az emlékfoltozókat.
2. Ez egy olyan könyv, amelyik a kije lehetnék a másiknak kérdést teszi fel újra és újra, sokféleképpen.

Egy magyar Costa Ricában

Tényleg?! Costa Ricának drukkol, kerekedik el a szeme a szomszédnak. Úgy istenigazából, kérdezi még egyszer. Erre is csak bólintok. Hát ő ezt nem tudja elképzelni. Mert magyar ember szurkolni istenigazából, a gyomra mélyéről mégiscsak magyar csapatnak tud. Ezzel persze nehéz vitatkozni. Emlékszem, hogy vártam annak idején a mexikói vébét, hogyan remegtem belül, amikor elhangzott az első sípszó, hogyan lifteztem le és föl végig a három meccs alatt.

Beszélgetés Adorjáni Pannával

- Ha jól tudom, Kolozsvárt, az ottani irodalmi életet cserélted tanulmányaid miatt a budapestire. Mit látsz másképp? Mit találtál meg itt és ott, hol vagy otthon? Pár szóban meséld el, hogyan alakult idáig az életed, amely a jelen pillanathoz vezetett.

- Két vagy talán három nagyon nehéz kérdést teszel fel, nem is tudom, hogy tudok-e érdemben válaszolni. Azt hiszem, az én generációm alapproblémája az, hogy el lehet menni. Tudom, hogy első hallásra bután hangzik, ha valaki amiatt panaszkodik, hogy kinyílott a világ, és szabadon lehet benne mászkálni, és lehet, hogy valójában ez first world problem. De mindenesetre úgy érzem, hogy ez a nyitás eredményez egyfajta belső kényszert is: úgy érzem, hogy el kell mennem, hogy megkeressem a számomra legmegfelelőbb helyet, ahol a legtöbbet tudok tanulni. És itt szigorúan szakmai dolgokról beszélek. Úgy látom, hogy a magamfajták leginkább szakmai okokból, tanulási célból mennek el. Ezek egyszerű döntések, és a felnőtté váláshoz is kapcsolódnak. Elmész, és mivel rá vagy kényszerülve, megtanulsz a saját lábadon megállni. Ha tetszik, én is ezért jöttem el Pestre. Az otthon viszont mindig Kolozsvár, és Románia, és nincs olyan nap, amikor ne hiányozna. És bár nagyon nehéz – főleg szakmai okok miatt – egyszerűen csak fogni magam és hazamenni, állandóan gondolkodom azon, hogy hogyan tudnék valahogy mégis visszatalálni oda. Dióhéjban ez történt: felnőttem, tanulásra vágyom mindenféle szempontból, és ezért mászkálok a világban. 

- Ugyanez a kettősség feltűnhet a rád kiváncsiaknak az irodalom vs. színház vonatkozásában. Miben különbözik a rövidpróza a dramaturgiától? Melyik a munka és melyik a szórakozás?

- Nem teszek a kettő között ilyenfajta különbséget, és nehéz is volna választani közülük. Szeretem ezt a szabadságot, hogy több mindenben kipróbálhatom magam, és nem kell azonnal megházasodni egyik vagy másik műfajjal. Mindenféleképpen a színházból felkészültebb vagyok, sokkal mélyebb és komolyabb tudásom van róla, ami egyrészt nagy szabadságot ad, mert behatóan ismerem a nyelvét és tájait, másrészt megnehezíti a dolgomat, mert nagyon kritikus és szigorú vagyok úgy másokkal, mint magammal az alkotói munkában. De ami itt könnyű, az nehéz a novellaírásban. Olyan, mintha vak volnék, aki tapogatózik és érzésre próbálja eltalálni, hogy mi működik. Ennek néha nagyon jó eredményei vannak, máskor teljesen aggasztóak. Ez valószínűleg azért is van, mert fiatal és tapasztalatlan vagyok, és ezért sokat hibázom, sokszor írok rosszat. A szakmai tudatlanságomat azzal kompenzálom, hogy a szövegeimet a színházi gondolkodásom szerint írom. Nagyon fontos például, hogy hangjuk legyen és terük. Hangzó és egyszeri hallásra működő szövegek ezek, és ilyen szempontból nagyon színháziak. Másrészt nagyon személyes szövegek, amelyek a valóság és fikció határát piszkálgatják, és ez a paradoxon a színház alapfeltétele. Szeretem is őket én magam felolvasni, magamból előhívni. 

- Van-e különbség a két irodalom között (úgy a földrajzi, mint a "műfaji" vonatkozásban)? Hol jobb alkotni, mi inspirál, kik hatnak rád?

- Nem ismerem elég behatóan egyik irodalmi közeget sem ahhoz, hogy erre jól tudjak válaszolni. Az bizonyos, hogy a romániai magyar irodalom piciny még a kicsi magyarországi irodalomhoz képest is. Amit kvázi outsiderként érzek, az a zártság és a belterjesség, és ebben nincs különbség a kettő között. Az inspiráció pedig nem mindig helyhez kötött és nem föltétlenül irodalmi, sőt akár a művészeten kívülről is jöhet. Az utóbbi időben például nagyon nagy hatással volt rám egy kolozsvári független előadás, a Parallel, illetve a mesteri dolgozatomhoz végzett posztfeminista színházelméleti kutatásaim. Alkotni pedig a konyhában jó egy tea vagy egy üveg víz mellett, meg néha a vonaton hazafele. 

- Hol találtál több társra, hasonló gondokodásra? Kinek a segítségére, tanácsára hallgatsz, kikre figyelsz?

Nem tudok és nem is szeretnék különbségeket megfogalmazni vagy választani, mert azt gondolom, hogy nem is így működik az ember. A való életben sokkal spontánabbak és tudattalanabbak vagyunk annak a kiválasztásában, hogy kikkel szeretnénk magunkat körülvenni. Könnyen megtörténhet az például, hogy egy teljesen más kulturából érkező emberrel nagyon hasonló gondolataink vannak, és az is, hogy valakivel, aki elméletileg hozzám nagyon közel állna, sehogy sem tudom megtalálni a szót. Ami pedig a segítséget, tanácsot és figyelést illeti, én igyekszem nyitottnak lenni és befogadni azoknak a véleményét is, akik tőlem nagyon különbözően gondolkodnak a vilgáról, irodalomról, művészetről. De alapvetően az írás magányos és nagyon személyes dolog, és egyre inkább az a tapasztalatom, hogy fontosabb az, hogy befele figyeljek, mint az, hogy külső mintákat keressek, és lényegesebb az önazonosság, mint a szakma leigazolása. Ezért a munkában leginkább a saját fejem után megyek, és megbocsátom magamnak, ha hibázom vagy ha nem sikerül. 

- Nemrégiben megjelentél a fiatal generációt bemutató Mozdonytűz című antológiában, mely úgy hírében, mint tartalmában nagyot szólt, kiválóan sikerült színrelépés. Erről az együttműködésről, közös bemutatkozásról megtudhatunk többet?

- 2012 őszén a gyergyószárhegyi írótalálkozón mutatkozott be a pályakezdő írókat bemutató Rajzás, majd ez a csapat 2013. februárjában a Székelyföld folyóiratban együtt publikált. Ebből a kezdeményezésből nőtte ki magát az antológia, amelyben aztán egy kibővített csapat kapott helyet, olyan alkotók, akik jelenleg fiatalnak és izgalmasnak számítanak. Megtiszteltetés ebben benne lenni, hiszen egyrészt nagyon jó társaság gyűlt össze, akikkel egy borító alatt lenni nagy buli, másrészt fontos visszajelzés, hogy rendben van az, amit csinálok.

- Min dolgozol jelenleg és a közeljövő tervei hogyan néznek ki, mire számíthatunk tőled? Az önálló kötet érik már?

- Nemrég fejeztem be a mesteri dolgozatomat, amelyben posztfeminista szemszögből olvasok újra négy 20. századi magyarországi előadást. Az elmúlt hónapokban leginkább ennek a megírásával foglalkoztam, és ezért az irodalom kissé háttérbe szorult. Mostanában nagyon izgat a drámaírás is, és bár mindig dolgozom éppen valamin, erről többet még nem mondhatok. A kötetet még hordozom a szívem alatt, mint egy lassú kisbabát, és várom, hogy mikor szeretne kibújni. Nem sietek, azt szeretném, hogy jó legyen és izgalmas, és ehhez még egy kis idő fog kelleni. Meg egyébként is, olyan rövideket írok!

- Mit tartasz fontosnak tudni rólad, a prózavilágodról?

- Inkább arra lennék kíváncsi, hogy aki olvasott tőlem szövegeket, mi lát azokban. Vagyis valahogy a legfontosabb az, ha elolvasnak, ha valaki időt szán rád, és ennél jobban már csak az tesz boldogabbá, ha utána meg is írja vagy el is mondja, hogy mit gondolt róla, akkor is, ha nagyon utálta. Én a magam részéről igyekszem jókat és nem túl hosszúakat írni. Olyan szövegeket, amikhez közvetlen utat tud magának az olvasó találni, és amelyekben otthon lehet. Én is ilyet szeretek olvasni: személyest, meztelent, pimaszt, kegyetlent. 

- Mely írásod tartod a legjellemzőbbnek magadra? 

- Ilyen nincs, mert sokat változom, annyi minden történik, és egyik napról szeretek belé és ki a szövegeimbe és -ből. Mostanában sokszor visszatértem egy régebbi szöveghez, ami 2013 májusában jelent meg a Székelyföldben, úgyhogy legyen ez. 

Nagy Koppány Zsolt új regényéről

Merész időutazásra szánja magát Nagy Kopány Zsolt egy olyan regényben, ami a ma emberében bújkáló kérdésekre riasztóan rezonál. Olyan, mintha rivaldafényben, csuklóból született volna, hogy a végén a nézők tapsoljanak, így aztán a huszárvágás kifejezés jutott róla eszembe.
Miért is mondom ezt?

Subscribe to this RSS feed