Mint egykor
Találkozzunk, mint egykor
Köszöntsük egymást, bolondosakat, szerelmeseket.
Te az életbe
Szabadságba.
Én Beléd,
Karjaidba.
Hát gyere,
Mesélj magadról, én meg, vérző szívvel,
Kirakatbani babát bámuló gyerekként figyellek.
Mikor – akkor,
mindenki
megmérte magának
az időt:
egy másodperccel
sem többet,
egy másodperccel
sem kevesebbet,
pontosan
annyit
amennyit az élet
órája
mutatott.
Az úton mendegéltem. Holdvilágnál, úgy, ősszel.
És utolér, majd elmegy mellettem
Egy karika.
Egy nagy vaskarika. Amelyik
Magától ment egyenesen.
Visszanéztem: eldobta volna,
Vagy csak karikázik valaki?
Senki…
Végül is ki dobta volna el,
Olyan nagy és nehéz ‒ mint egy
kerékráf.
Ezüst lánccal a nyírfához kötözve
dalolt fejjel lefelé lógva
Hívtam szálljon a vállamra
– Ruhád csillagjegyes nem nekem való
– Hajam puha és meleg gyere melegedj meg
– Hajad tündéri nálad végtelenebb
Hallgattam néha válaszolt
– Láncom szabadságom nem közeledhetek
Ezüst hintók csúszkálnak rajtam
Egy hozzád is elér
Most bebizonyítjuk,
Hogy az ősköd fedi el a száraz
Helyeket, ahol állunk. Mint emberek, akik eltévedtek
A szélben, mert szeretik egymást,
Újból kiáltanak, amire jön válasz.
Kell, hogy némán tudjunk kétségbeesni.
Kell, hogy szótlanul feledjük el a reményt.
Már rég nem jártam otthon, a falumban,
Falus felem jött, ő mondta el ezt:
Kivirágzott nálunk a meggyfa,
S, anyám, te őszülsz, egyre deresedsz.
Másik azt mondja, beteg voltál, ágyban,
Én nem tudom, mindezt, hogy higgyem el,
A levelekből úgy érzem, anyácskám,
Hogy napról napra mind ifjabb leszel.
Szemed elfeledi
tétova lépteimet
és füled elfeledi
féktelen nevetésemet
és ajkad elfeledi
keserű szavaim áradatát
és vállad elfeledi
bizonytalan tenyeremet
csak a képzeletbeli széllel
szembeszegülő
hajad
őrzi kezemet.