Műfordítás

Teodor Borz versei

Kupecek

(Geambaşi)

Mi csak lókupecek vagyunk
lószerszám s lovas odavan.
Mi csak lókupecek vagyunk.

Mi csak patával kereskedünk
a lovak odalettek, oda a nyereg is.
Mi csak patával kereskedünk.

Constantin Noica prózája

Az egyszerű örömökről

(Despre bucuriile simple)

Legyél egyszer vagy légy többször? Ami ma van, ne létezzen többé, vagy ismétlődjék meg újra egyszer, kétszer? A ma és a holnapi nap legyen valami és valami egyéb, vagy legyen egy és egy, egy plusz egy? Megkérdezném: lenni a történelemben vagy lenni az igazságban?

Ami e kétségekben tragikus, az az, hogy eleven, napi viselkedésre vonatkozó kérdéseket tesznek föl. Az az ember, aki a történetiség öntudatával telített, olyan, aki eltékozolja magát, máról holnapra él. Mit érdekli őt, hogy az élete semmit sem bizonyít? Egyetlen élet sem bizonyított semmit. Éljük lázasan az életünket, hisz senkinek sem tartozunk számadással.

Mircea Nedelciu prózái

Éjfél felé (Ora spre zero)

A Polonă (Lengyel) utcán lépkedek, egy üres húsz literes kannával a bal kezemben és egy fekete táskával, amely a jobb vállamon fityeg. Sötét van, ám ahhoz nem eléggé, hogy megállhassak kisdolgozni. Rejtettebb, kósza tekintetektől óvott hely után nézek. Előttem a néptelen utca. Hátrapillantok a vállam fölött is, sehol senki. Megállok. Jobbra, a két korhadt léckerítés között nyílik ama rövid utcák egyike, amit "zsákutcának", franciául "impasse"-nak mondanak. Alkalmas helynek tűnik. Közben a kerítésen kék táblácskát pillantok meg. Ezek szerint e vidéki, szűk, kaviccsal kirakott útképződmény, ahol a kövek között fűcsomók nőnek, mégis csak egy utca! Slăveşti (Dicsérd) utca – áll a lapocskán. Arra gondolok, talán a Dorobanţi-ra nyílik. De miért nem láttam meg mostanig? Gyakran megfordulok a Dorobanţi-on, a Polonăn annál ritkábban. 

Kocsis Francisko versei

Jelentés a költőkről

(Raport despre poeţi)

A költők a sorok között kegyetlen
igazságokat rejtenek el a királyról
és az istenekről;
ők a templomok kövére telepednek
és elalszanak a hűs lapokon,
vagy csak mímelik csupán,

Suttogások könyve

VARUJAN VOSGANIAN

Gyermekkorom társai voltak az illatok is. Az emlékezet, az összes érzék közül a szaglásban a legerősebb. Elég kinyitni egy ajtót, és a kiáradó ismerős illatok és a velük kapcsolatok események is felidéződnek emlékezetedben. Aromái által leírhatunk egy egész életet. A gyermekkoromat így is el lehetne mesélni. Legelőször is a langyos tészta illata. Ha kénytelen lennék egyetlen anyagba sűríteni egész gyermekkoromat, azt mondanám: „tészta”. Mégpedig a nagyanyám edényében pihenő meleg tészta. Úgy növekedett estétől reggelig, mintha élne. Lenyűgözött. Annyira kötődtem a benne növekvő élethez, hogy úgy éreztem: a dagasztó kezek minden rezzenése fájdalmat okoz neki.

Augustin Doinaş versei

I. Zsoltár*

*Şt. Aug. Doinaş kerek évfordulós, e fordítások közlésének aktualitását ez is adja: 1922. április 26.-2003. május 25.

Uram, mily imádsággal várjalak?

Élő fa voltál - ma csak tönkje vagy.
Várod, hogy én, a térdelő, felálljak,
s törzseddé és fakoronáddá váljak?
És füstös égboltodra én tegyem fel
ama csillagokat tíz ujjbegyemmel?
Én foglaljam el a magasban Széked,
én, kit a jó és a rossz beteggé tett?

A fekete fák

Ion Nete

Cilică, aki egyik legrégibb tisztviselője a pénzügyi hivatalnak, hidegrázásra ébredt. Egész éjszaka az orvos szavai gyötörték, s most, hogy az ágy szélén kuporog egy pokrócba burkolózva, kezdi átkozni a gondolatot, ami az orvosi rendelő felé hajtotta. Aztán eszébe jutott, hogy bár nagyon rosszul aludt, jutott ideje álmodni is. Átengedte magát az álomnak, és visszaemlékezett, hogyan szállt le az ágyról a sötétben, hogyan próbálta ki, milyen gyorsan talál el csukott szemekkel a magas támlájú székig, ahová vetkőzéskor a ruháit dobta. A szobában tapogatózva az ajtó mellett találta magát, s néhány másodpercig kapkodva lélegzett, mintha kiszáradt volna körülötte a levegő.