Műfordítás

Mircea Nedelciu prózái

Éjfél felé (Ora spre zero)

A Polonă (Lengyel) utcán lépkedek, egy üres húsz literes kannával a bal kezemben és egy fekete táskával, amely a jobb vállamon fityeg. Sötét van, ám ahhoz nem eléggé, hogy megállhassak kisdolgozni. Rejtettebb, kósza tekintetektől óvott hely után nézek. Előttem a néptelen utca. Hátrapillantok a vállam fölött is, sehol senki. Megállok. Jobbra, a két korhadt léckerítés között nyílik ama rövid utcák egyike, amit "zsákutcának", franciául "impasse"-nak mondanak. Alkalmas helynek tűnik. Közben a kerítésen kék táblácskát pillantok meg. Ezek szerint e vidéki, szűk, kaviccsal kirakott útképződmény, ahol a kövek között fűcsomók nőnek, mégis csak egy utca! Slăveşti (Dicsérd) utca – áll a lapocskán. Arra gondolok, talán a Dorobanţi-ra nyílik. De miért nem láttam meg mostanig? Gyakran megfordulok a Dorobanţi-on, a Polonăn annál ritkábban. 

Kocsis Francisko versei

Jelentés a költőkről

(Raport despre poeţi)

A költők a sorok között kegyetlen
igazságokat rejtenek el a királyról
és az istenekről;
ők a templomok kövére telepednek
és elalszanak a hűs lapokon,
vagy csak mímelik csupán,

Suttogások könyve

VARUJAN VOSGANIAN

Gyermekkorom társai voltak az illatok is. Az emlékezet, az összes érzék közül a szaglásban a legerősebb. Elég kinyitni egy ajtót, és a kiáradó ismerős illatok és a velük kapcsolatok események is felidéződnek emlékezetedben. Aromái által leírhatunk egy egész életet. A gyermekkoromat így is el lehetne mesélni. Legelőször is a langyos tészta illata. Ha kénytelen lennék egyetlen anyagba sűríteni egész gyermekkoromat, azt mondanám: „tészta”. Mégpedig a nagyanyám edényében pihenő meleg tészta. Úgy növekedett estétől reggelig, mintha élne. Lenyűgözött. Annyira kötődtem a benne növekvő élethez, hogy úgy éreztem: a dagasztó kezek minden rezzenése fájdalmat okoz neki.

Augustin Doinaş versei

I. Zsoltár*

*Şt. Aug. Doinaş kerek évfordulós, e fordítások közlésének aktualitását ez is adja: 1922. április 26.-2003. május 25.

Uram, mily imádsággal várjalak?

Élő fa voltál - ma csak tönkje vagy.
Várod, hogy én, a térdelő, felálljak,
s törzseddé és fakoronáddá váljak?
És füstös égboltodra én tegyem fel
ama csillagokat tíz ujjbegyemmel?
Én foglaljam el a magasban Széked,
én, kit a jó és a rossz beteggé tett?

A fekete fák

Ion Nete

Cilică, aki egyik legrégibb tisztviselője a pénzügyi hivatalnak, hidegrázásra ébredt. Egész éjszaka az orvos szavai gyötörték, s most, hogy az ágy szélén kuporog egy pokrócba burkolózva, kezdi átkozni a gondolatot, ami az orvosi rendelő felé hajtotta. Aztán eszébe jutott, hogy bár nagyon rosszul aludt, jutott ideje álmodni is. Átengedte magát az álomnak, és visszaemlékezett, hogyan szállt le az ágyról a sötétben, hogyan próbálta ki, milyen gyorsan talál el csukott szemekkel a magas támlájú székig, ahová vetkőzéskor a ruháit dobta. A szobában tapogatózva az ajtó mellett találta magát, s néhány másodpercig kapkodva lélegzett, mintha kiszáradt volna körülötte a levegő.

Ion Dumbrava versei

Most éppen jó

(Acum e chiar bine)

Most éppen jó, most jól megyen
nektek éppúgy, mint nekem
leragadva itt, a mában,
rosszak és jók, mindahányan

A végítélet napja

Ion Nete:

A horizontot lezárja a domb éle, felemelve a rézszínű eget. A tömeg a fekete vizek örvényétől kábultan kavarog. Óriási, sebes hullámok törnek egymásra, megpróbálva elérni a csúcs szegélyét. Léptek ropognak megállás nélkül. Mint vihart jósló mennydörgés kezdetén. Időről időre feltűnnek az égen a kései alkony véres foszlányai. A két árny kétségbeesett erőfeszítéssel próbál egyensúlyban maradni a forgatag fölött.

Halál (körbemutatva): Emlékszel, akkor is ilyen volt…
Sátán (felugrik, mint akit megégettek): Nincs mire emlékeznem. (parancsolón) És hagyd már abba!