Műfordítás

Ion Dumbrava versei

Most éppen jó

(Acum e chiar bine)

Most éppen jó, most jól megyen
nektek éppúgy, mint nekem
leragadva itt, a mában,
rosszak és jók, mindahányan

A végítélet napja

Ion Nete:

A horizontot lezárja a domb éle, felemelve a rézszínű eget. A tömeg a fekete vizek örvényétől kábultan kavarog. Óriási, sebes hullámok törnek egymásra, megpróbálva elérni a csúcs szegélyét. Léptek ropognak megállás nélkül. Mint vihart jósló mennydörgés kezdetén. Időről időre feltűnnek az égen a kései alkony véres foszlányai. A két árny kétségbeesett erőfeszítéssel próbál egyensúlyban maradni a forgatag fölött.

Halál (körbemutatva): Emlékszel, akkor is ilyen volt…
Sátán (felugrik, mint akit megégettek): Nincs mire emlékeznem. (parancsolón) És hagyd már abba!

Marcell

TUDOR VLAD

Barátom, Marcell, azt javasolta, menjünk el horgászni úgy húsz kilométerre a várostól, a Ciurila-i állami gazdaság egyik halastavához. Annyi a ponty benne – biztosított –, mint hangya a bolyban. Annak ellenére, hogy a hegyvidéki patakok az általuk árasztott frissességgel, a partjaik mellett lévő fák a susogásukkal mindig is jobban vonzottak, nyomban igent mondtam, nem annyira a kecsegtető zsákmány miatt (sosem voltam szenvedélyes horgász, de azért bele-belekóstoltam; a nagyok által végzett rituálé, az előkészület, a kifinomult technika, s a zsineg feszülésének pillanatában jelentkező izgalom jóleső érzéssel töltött el engem is), mint inkább azért, hogy együtt lehessek egy egész napot a barátommal, s amikor a halak éppen nem húznak, beszélgethessek vele, irodalomról, sportról. Kapcsolatba léptem a község polgármesterével, s elmagyaráztam neki, milyen hatalmas szolgálatot tesz az irodalomnak, ha engedélyezi, hogy megtelepedjünk a tó partján, s munkába állítsunk egy-két botot; aztán Sadoveanuról is beszéltem neki, nem mellékesen megemlítve, hogy a közeljövőben színes riportot szándékozok készíteni a településről.

Koravén gyermek

Mircea Vaida Voevod

„Valamikor, azt hiszem, régen lehetett – nem tudnám biztosan megmondani, sok, vagy kevés idő telt-e el azóta, az idő, kuszán, úgy szertefoszlik, mint menyasszonyi fátyol a tüskebokorban –, egy ősi családban született egy koravén gyermek. Tudta mindenki arról a családról, hogy a vérük romlott és sűrű, és hogy meggyengült a sok rokonházasságtól.A legrégebbi ős, akire még valaki emlékezett, úgy mondják, egy kőhalom alatt nyugszik egy olyan várban, aminek ma már csak az emléke van meg. A gyermekről nem mondhatni, hogy az első perctől látszott rajta a vénség. Átlagos emberpalánta volt, sem túl erős, sem túl satnya.