Marcell
TUDOR VLAD
Barátom, Marcell, azt javasolta, menjünk el horgászni úgy húsz kilométerre a várostól, a Ciurila-i állami gazdaság egyik halastavához. Annyi a ponty benne – biztosított –, mint hangya a bolyban. Annak ellenére, hogy a hegyvidéki patakok az általuk árasztott frissességgel, a partjaik mellett lévő fák a susogásukkal mindig is jobban vonzottak, nyomban igent mondtam, nem annyira a kecsegtető zsákmány miatt (sosem voltam szenvedélyes horgász, de azért bele-belekóstoltam; a nagyok által végzett rituálé, az előkészület, a kifinomult technika, s a zsineg feszülésének pillanatában jelentkező izgalom jóleső érzéssel töltött el engem is), mint inkább azért, hogy együtt lehessek egy egész napot a barátommal, s amikor a halak éppen nem húznak, beszélgethessek vele, irodalomról, sportról. Kapcsolatba léptem a község polgármesterével, s elmagyaráztam neki, milyen hatalmas szolgálatot tesz az irodalomnak, ha engedélyezi, hogy megtelepedjünk a tó partján, s munkába állítsunk egy-két botot; aztán Sadoveanuról is beszéltem neki, nem mellékesen megemlítve, hogy a közeljövőben színes riportot szándékozok készíteni a településről.