Dana Mîndru prózája

Képtelen találkozások*

A szeme káprázott, annyira feszülten figyelt. Csupán egy pontot nézett a falon, akár a lesben álló vadállatok… S már szimatolta is a levegőben az illatot, az árnyék illatát, amelynek a szembeni falon kellett volna feltűnnie. Egyetlen pillanatra sem vette volna le szemét a falról, még csak pislogni sem mert féltében, nehogy épp a megjelenés pillanatát szalasztaná el. Arra sem jutott ideje, hogy tisztázza magában, tulajdonképpen mire is vár: az árnyékra, vagy pedig a nőre?

​Csupán lesben állt, és ez az állapot, ez a felfokozott feszültség hihetetlen remegést indított el benne, amit örömittasan ízlelgetett. Továbbra is a bizonytalanság, a folyamatos ”jön-nem jön?” kérdések állapot kínzó érzése kerítette hatalmába, mintha fokozatosan megmérgezte volna a lelkét... Pillanatok teltek el, melyekben megpróbálta maga elé képzelni Őt: tisztábban, ám titokzatosabban, sötétebben, mint addig... „Legalább tudnám, hogy nézel ki, kicsi kincsem...” – így sírdogált, nyöszörgött az esti homályban, a rejtekhelyén, mely láthatatlanná tette őt. „Semmit sem tudok rólad, csupán a lényed sötét részét ismerem, mely gyakorta hatalmába keríti, egy röpke percre, várakozó elmémet.” Első alkalommal karácsony éjszakáján pillantotta meg. Kábultan állt meg, követve bámuló, kimeredt szemével, hogyan siklik végig a hófehér falon. Az utcai lámpa fénye a falra vetítette nyújtott árnyékát, hangsúlyozva fantasztikus vonalait, melyek mintha az álmok világából valók lettek volna. Akárcsak könnyed léptei, ahogy óvatosan haladt a hóban, vagy a hóbuckák fölött meg-meglebbenő kabát széle, mely a sima falon mintha hullámzott volna... Az árnyék sötétjében megtestesült tökéletesség! Elbűvölten állt, falra meredő szemekkel. Arra a falra, melyen alig pár perce Ő libbent át, megolvasztva a havat a lába alatt... Azóta minden este ott várta Őt, a rejtekhelyén, ahonnét mohón figyelhette a léptek minden apró rezzenését, ropogását. Minden egyes alkalommal felfedezett egy-egy új vonást, egy meglepő körvonalat, egy váratlan gesztust, amelyeket titokban magába szívott, de tágra nyílt szemekkel, hogy addig se veszítse el egyetlen részletét sem a filmnek, mely a fal vászonfehérségén tárult elé. Abból a lényből semmi más nem érdekelte, csupán az árnyéka, amely olykor előtűnt a fal jobb oldalán, aztán pedig eltűnt a másik oldalon, amikor betért a következő utcácskába. Mindössze húsz lépés – elég idő arra, hogy tüzetesen megvizsgálja a test minden apró mozdulatát, és hogy ezeket szigorú gondossággal elraktározza agyában, összerakva így, a sok lopva szerzett elemből, a tökéletes alakzatot. Egy újabb éjszaka következett, és már előre érezte orrában az Illatot, az Ő illatát, mely mintha ott függött volna valahol a levegőben. Talán épp a vakolat szívta magába… A téglalap alakú betontömeg előtt elhaladó idegen alakok... Szemének fáradtsága – annyi lesben töltött éjszaka után – érezhető volt. De megérte; legalábbis addig, amíg minden egyes megjelenés hozott valami újat az egyre halmozódó élmények kavalkádjához. Ma éjjel vajon testének milyen különleges hajlatával, milyen titokzatos hullámzásával lep meg? A haja hogyan fog lebbenni? A fal formáját ismerte jól: az összes furcsán kiálló részletet, minden idővájta bemélyedést. Téglalap alakú volt és fehér, mint oly sok más hasonló fal a világon. A repedéseken átkiabált a beton szürkesége; itt-ott néhány obszcén felirat vagy bevájás, függőlegesen elnyúló szavak, furcsa karikák és színek, melyeket a sok eső mosott össze. Fehér, vakítóan fehér, de a mocskos szavak mégis beszennyezik. „Milyen kár, hogy egy ilyen háttéren kell megjelennie!” Agyában elhessegette a szavak összevisszaságát, nehogy azok bepiszkítsák a légies jelenést. Elakad a lélegzete, a levegő beléje szorult, talán valahol a torkában. Közeledtének jól ismert hangját hallotta! Az árnyék első töredékei akkor rajzolódtak ki a falon, amikor a cipő orr elérte az utcai lámpa által megvilágított rész peremét. Midőn a másik cipő is előtűnt, az imádott alak már teljességgel látszott a beton vetítővásznon. A fal túlsó végéig már csak három lépés volt. Kettő… Egy… Aztán eltűnt, s a fal ismét üres lett. Odasietett, és rányomta mind a két tenyerét. Nem volt számára felemelőbb érzés annál, hogy megérintheti a felületet, amely fölött átsiklott Ő. Megsimogatta az alakot, amely még mindig ott lebegett a szeme előtt. Rátapasztotta ajkait a fehér vakolatra, mintegy kiszívva belőle a tünemény emlékét, és homályának illatát, mely ott lebegett a sima falon. A hófehér falon egyetlen árny sem tünt fel, még a sajátja sem! Árnyék nélküli teste társra talált. Amíg nem volt árnyéka, csonkának érezte magát, olyan volt, mint akinek csak fél teste van. Hiányzott az a bizonyos alteregója, amely mindig kíséri az embert, reggeltől estig, hol elölről, hol pedig hátulról. Egész életében tanulmányozta a környezetében levő árnyak rejtélyét a falakon, a földön. Semmi nem tűnt neki nagyszerűbbnek az árnyéknál. Ő se nem érezte, se nem volt tudatában annak, hogy születésétől fogva elrabolták tőle a lényének leghűbb másolatát. Ez az érzése olyan volt, mint a vakoké, akik eleve világtalanul születnek meg. Megfosztották valamitől, ami mindenki másnak lehetett, csak neki nem… Tökéletlennek érezte magát. Most, hogy valami bűvös szerelmi mámorában szorosan átölelte a falat, mely minden este a bűntársa lett, teljesnek érezte magát, mint aki megtalálja lényének elvesztett felét. Teljes lényével ízlelte a kiteljesülés örömét, a birtoklás csodáját, azt, hogy létezik – még ha csak kölcsönbe is – egy árnyék, ami egyedül az övé, melynek nyoma ott pihen még a falon és a képzeletében is. Ő, a lány…? Már régen tovatűnt. Két idegen haladt el a férfi mellett, de észre sem vették. Árnyék nélkül csaknem láthatatlan eggyé vált a fallal. Valójában ő maga is része lett a falnak, a járókelők árnyai rajta is éppúgy átsíklottak, mint amazon, sötétségükkel bántva őt egy-egy röpke pillanatig. Borzadály fogta el az árnyékok hűvösségétől: nem volt bennük semmi az Ő tökélyéből. Visszahúzódott a rejtekébe. Nem aludt el: az álom nem illant el nyitott szemmel sem. Még mindig lesben állt, érzékei pattanásig feszültek. Az Elhaladás filmje a vég nélkül ismétlődött, újra és újra lepergett előtte. Reszketett a bűvölettől, miközben gondosan számba vette árnyképeinek gyűjteményét. „Ó, mennyire tökéletes vagy! És általad mennyire tökéletes vagyok én…”


*Megjelent az Asachi c. folyóiratban, Bukarestben, 1995-ben, Întâlniri imposibile cím  alatt. Timár Csönge fordítása