Franz Hodjak versei

Felszámolt állomás

Egykor
úgy váltottam itt nyelvet,
akárcsak vonatot. Ugyanott most
angyalok és bolondok
beszélnek felváltva. Semmire
várva,
sapkámat

fagyos kavicságyba hajítom,
kos-koponyára vetem, melyben
bíbic
rakott fészket.

Mi volt?

Milyen is volt, mikor a véletlen minket
partra vetett, fáradtan, éhesen, ronccsá törve?
Hányódó bitangok voltunk csak, a tény ez lenne-e?
Mi volt az, mi bennünk oly hirtelen szeretni kezdett,
egy száj-a-szájhoz-belégzés lett volna csupán,

hogy újra eszméletünkre térhessünk?
Avagy épp elveszíteni vágytunk azt? Buján
járva a világot, mi múlt s mi maradt meg nekünk?
A fürkésző tekintetek elvontak voltak-e?
És a reggel, vajon konkrét? Mit érzett kezed,

mikor az enyémben feküdt, pusztán idegen tárgyat-e?
még nem volt ősz a haj, belőle mi olvasható?
Hó volt-e, béke, és esett-e eső?
S találkozásunk mily nyelven levő?
Mikor volt hát? És mi volt, ó mondd!


Régi szokás

Hajdan
Gorobetzisszel, Bosketarisszal, Rufta
Rozzaffával tűzkereket görgettünk a hegyre

föl, majd onnan
a Fekete-tengeren át hagytuk legurulni

Isztambulig, hol Rozzaffa szeretője várt. Ma
a tűzgolyót már sehova nem görgetjük,
azzal áltatva magunkat, hogy elérheti

a szeretőt, hisz
nem tudja senki,
működik-e egyáltalán, és azt sem,

Rozzaffa követte-e a tűzkereket,
bár újra és újra

jó ebben hinni.