Iustin Panța versei

Prológus (Prolog)
 
Ő egy pillanatra elfelejtette, mily tökéletes arcvonásai összhangja
és mennyire kifogástalan a fiatal testmozdulatok könnyedsége;
miként hajdani rítusokból (a sors iróniája: gyakran a gyászszertartásokból)
nem maradtak fenn csak a sportjátékok és a vetélkedők,
gesztusában csak a gyűlöletet őrzi.
Nem csupán ruháit vetkőzte le akkor, arcától is megvált,
vékony ujjairól és kékköves csüngőjéről ismertem fel később.
Majd visszaemlékezett, vagyis fölfedte
valóságos kinézetét - akár egy éjszakára kint felejtett edény,
amelyben reggelre megtaláltad az eltelt éjszaka egy darabját,
mint egy megmaradt löttyöt
(az éjszaka pontosan akkora részét, amennyi az edénybe fért - egy-két liternyit,
mintha az edényt szájával lefelé fordították volna
csapdába kerítve így a sötétség)
ezen túl, a táj egészen olyan, amilyennek tudtad.

 Egyszerű dolgok (Lucruri simple)
 
Csak az egyszerű dolgok sosem kiábrándítóak -
az árnyas ház amelyben reggel késeig aludtam
az ablak amelyen át közönyösen néztem a kapu előtt elhaladókat
a délutánok mikor lejöttem és semmi se járt az eszemben.
(Egy ízben gondoltam az ő szavaira. Annyi a pénz e világon
s annyi mód rá, hogy megszerezzük. Nem érdekelnek. Az emberek kábszerezni
akarnak. Én süteményt eszem, megiszom egy hűsítőt, szóval egyenes utakon járok.
Nyugis lény volnék, nem gondolod? Egyszerű, nyugis ember vagyok.
Nyilván, hazudott.)
A csönd egyáltalán nem egyszerű dolog,
ahogy régebben hittem -
olykor megérzed miként zúdul alá iszonyú magasból
benned valami - tárgy amiről sejtelmed se volt
s a csöndben a puffanást várod mely a zuhanás
végét jelenti. A magasság felmérhetetlen,
a tárgy zuhanása még hosszan kitart, benned marad a feszültség. Ha szerencséd van, el is feledhetnéd -
senki nem érzi hiányunk, de jelenlétünket sem. Egyszerű
háztartási foglalatosságokra gondolunk, vagy hétvégiekre,
amikor, néhány órára talán, kivonulunk a friss levegőre, hogy kevesebbet cigizzünk. Egyszerű szavakat használunk, mint elemista korunkban, amikor a
gyermekek alanyt s állítmányt tanulnak és példamondatokkal rukkolnak elő. A ló füvet legel a dombon. Az emberek hazatérnek a mezőről. Vagy millió
egyebet.
Úgy, ahogy elfelejtkeztünk az állomási esetről,
amikor túl későn értünk a peronra, a vonat elment
s egy láthatatlan valakinek integettünk
nem láttam a vonatból mely kéz válaszolt nekem, vagy válaszolt-e egyáltalán.
A felejtés sem egyszerű dolog ám.
 
A látogatás (Vizita)
 
Miután harapsz az almából megnevezed a helyet ahonnan haraptál
az almából a harapni valót -
szavak helyett megnevezel egy üres helyet, egy nemlétező teret
mintha szeget vernél a levegőbe.
Így aztán róla se kellett volna beszéljünk,
eltávolodott, elbújt, rá se lehet találni.
Szóvá tettem neki egyszer. Hogy a szerelmünkhöz igazított függőón
ferdén lóg.
Azt kérdezte, Mire gondolsz?
Semmire, válaszoltam.
Akkor kifordult a szobából, szelíden mosolygott,
tudta, hogy a semmi, amire gondoltam, teljesen más mint
az a semmi, amire ő gondol, amikor megkérdem tőle, Mire gondolsz?
 
Elnéztem őket, éppen ajtót nyitottam, egy nő és egy férfi, mily elégedettek és közömbösek, ők ketten vannak, vasárnap van, esőbe hajló nap, s mire
gondoltak? hogy keressük fel ezt az illetőt, ennél jobbat úgyse tehetnénk, átnyújtanak nekem egy virágcsokrot, és mivel ezen a vasárnap reggelen fél
órával többet aludtak, lustálkodtak az ágyban, szorozva-osztva mit vásároljanak, kifizették-e a telefont, kávéval-konyakkal kínáltam őket,
visszafogottan beszéltem, ő néha megkérdezte: Esik odakint?, ő néha válaszolgatott neki, közömbös és közös ismerősökről beszéltünk, nekik eszükbe
jut a másnap, amikor ugye kell, és felállnak, távozni készülődnek, az úton a lány
arra gondol hogy megmelegíti az ételt, a fiú a holnapra
gondol amikor ugye kell
és válaszol. Semmire.
Ő sokat sír. Zokogva vetkőzik.
Sok csinos ruhát lefejtett magáról, tenger könnyet ontott -
sosem értettem meg: még meztelenebb kívánt lenni
kitakarni tekintetét a könnyek alól (mily páratlan érzéki vágy)
vagy a könnyei voltak olyanok, mint egy meztelenségét, szüzességének érinthetetlen tisztaságát
végsőkig őrző fátyol?
Közelebb léptem, zokogott,
feszült léptekkel, oly távolinak tűnt,
megérintettem: mutatóujjam hegyét mutatóujja begyéhez érintve
Álltunk ott megkövülten:
mutatóujj hegye mutatóujj begyéhez szorítva.
 
Próbálok egy verset írni - IV (Incerc sa scriu o poesie - IV)
 
Oly kedves a számomra hogy föl kell költenem őt az éj közepén.
Ismét a valóságba lépek, miként Gulliver a törpék országába.
Ahhoz, hogy a közép, a központ fölmelegedjen,
perzselned kell, megégetned a szélein
(ez egyként érvényes a pizzára, de egy nőre is.)
Először is, ő egy megkeseredett szőke, továbbá zavarodott,
mert ismeri tekintetemet, az arcán valamilyen jel után kutatok arról
hogy törődik velem -
az ő tekintete a szerelmes nő álmos de figyelmes szeme
amely kezdetben bizalmatlanul néz rád a nyitott ajtó résén át.
Utána alapos lesz s fölmelegszik.
Még odébb hirtelen ráébred arra, hogy a csütörtök és a péntek
közötti éjszaka közepén járunk; és ha továbbra is együtt maradunk ágyunkban,
egyikünk a másodperc tört részénél korábban lép be a
pénteki napba (jobbján a nap egy másodperccel hamarabb kél fel),
és ez példátlanul súlyos dolog -
úgyhogy öleljük át egymást - mondja ő -,
feküdjünk egymásra, lépjünk egyidőben... a péntekbe.
Tekintete most csurig teli érzelemmel,
amely híres uralkodói házak sajátja,
a keleti fehér rabszolganők tragédiája,
a paradicsomi névtelenségé,
a roppant, nemtörődöm macskákra emlékeztető kurváké,
a biztosíték  feltűnő hiánya révén kettőzött ígéreté.
Mellei méhpempőtől feszülnek.
Verejtékes arca parázslik,
mikor testéhez érek színe ujjaim hegyén marad
mintha lepkeszárnyat érintenék.
Tüzének teljes pompájával, érzékiségével bekerít,
beleborzongok, magával ragad,
a mélytorkú, fölhevített kályha lángja.
Most, minden percében, varázsos tünemény.
(Olykor szaladunk s küzdünk mintha valaki elbűvölt volna,
akinek távolléte békét hozna ránk.) (...)
Az idő teltével
az aggodalom látványáért összefonódik, majd átadja helyét
az aggodalomnak hogy nem láthatom.
Nem tetszik nála... de kedvelem ezt a nemtetszést.
Elgondolom: egy magányos szépség
jobban rabul ejt
mint egy közprédának kitett szépség, a társaság szemében.
És: szédítő a különbség
egy olyan asszony között aki a szobai huzatban ül
és aközött aki megáll a szélverésben.
 
Ezalatt egy középszerű kisasszony,
amilyenből ezrével élnek a városokban,
kacarászott, misztifikálva a kacagást,
hogy semmitmondó párbeszédet folytasson,
s a sírással is ez a helyzet.
 
Próbálok egy verset írni - X  (Incerc sa scriu o poesie - X)
 
A korcsolyaművésznő korcsolyázik és sír -
szökellései a jégen a szögletes és ködös éjjelen
egy bukott angyaléi, aki már csak alig-alig válik el, alig emelkedik
az égnek -
a korcsolyapálya enyhén világos mennyezete felé -
könnyei a jégparkettre fagynak
ízük az imént eltörött csészéből kifolyt teát idézi,
azt az emlékterhes folyadékot -
mily válogatott ízkavalkád.
Piruettjei elárulják hogy
a mozdulatok néha érzelmeket keltenek
a jégen siklás közben, illő hátsó gondolattal,
a megszokás és a szánalom egyet jelentenek -
kölcsönösen átírják egymás értelmét -
minékünk meg, mint előrelátó páciensek, óvakodnunk kell
e cinkos pillanatoktól.
Egy teljes emlékezet, a haláltusa előjátékaként,
ez maga a jég, melyen a korcsolyázó siklik -
a korcsolyapálya bizonyos szögéből, talán az állóhelyekről
nyolcasok közben megvénült bábunak tűnik -
de ez a benyomás csalóka,
az érzelem tán megtört, roskadt valamennyit,
de vénülésről szó sincs,
ahogy egy hangversenyen valaki sietve fedné el
egy közeli akkorddal a hamis, rossz helyen keltett hangot -
amit a figyelmetlen vagy ügyetlen zenész produkált,
körkörös tánca a (számunkra nem) mai és mégis tovatűnt ringben
szabadon szárnyal elő a korcsolyái alól áramló fagy hidegéből,
a korcsolyaművésznő kiigazítja szándékaink körvonalát
és arra gondolunk (amiként az alsóbbrendű ember hosszas várakozásában
eltompul vágy és érzelem),
hogy eloldozva, szabadon csak az marad meg, aki közülünk való, evilági
és közben azon is túli.


Próbálok egy verset írni - XII  (Incerc sa scriu o poesie - XII)
 
Íme, miről gondolom, hogy említésre méltó:
A sztrájkoló munkás felém kiáltja: "Munkát adjatok! Nem
akarok utcára kerülni!"
Mire én munkát adok neki,
odaállítom, gyártson láncot s bilincset,
amivel aztán megkötözhetem,
vagy puskát és lövedéket,
amivel aztán belélőhetek.
A munkások most jókedvűen, egyesek már-már boldogan
tömegeik erejében bizakodva (elvégre munkához jutottak
és két vállra fektették a gazdát)
szorgalmasan az általam biztosított munkához láttak.
Vidáman, eredményesen dolgoznak.
Én nem nyugszom bele, hogy kevéssel beérjem és hogy többé ne legyen szükségletem.
Ezalatt (a képzelet szárnyán) megérkezik ő,
aki lány, s 25 évenként visszatér hozzám,
s akivel nem volt közös gyermekkorunk.
Szépséges ifjú teremtmény
szépsége öntudatlan,
s emiatt ösztönösen és szédítően érzéki
(tudattalansága a legerősebb ajzószer).
A ma reggeli serkenéskor, tiszta szándékkal
állította: szeretné, ha többé nem folyna a viz,
az ég nem feszülne a fejünk fölött és a tűz
se melegítene.
Közben a munkások feltöltötték a raktárakat,
lánccal és bilinccsel, puskával és lövedékkel.
Saját dalokat és hazafias nótákat énekelnek,
beszélgetnek, söröznek, meccset néznek,
s úgy vélik, éljenek bárhol, az a hazájuk.
Besötétedett és a lány így szólt a cinkos sötétben:
az éjszakából háromszor akkora éjszakát képes teremteni.
Hiszek neki.
Ő magyarázatra termett, de megmagyarázhatatlan;
látnod kell és láthatóvá kell válnod, suttogja
erre kell törekednie bármely értelmes embernek -
most lelkesülten és talpon állva beszél.
hirtelen észrevettem, hogy felöltözött:
ugyanaz a szépséges fiatal nő,
csak immár gyászruhában, kurta szoknyában,
s halhatatlan lábait fény és fenség füröszti.
És eltávozott.
A munkások újra sztrájkba léptek.
Mert egyesek közülük, de még inkább a gyermekeik, időközben
kijárták az iskolát
és megértették, mire valók az én fegyvereim,
megkaparintották őket és fraternizáltak a katonákkal.
Engem kivezettek a város terére, a szobor tövéhez,
felsorakoztatták előttem a kivégzőosztagot,
a parancsnok igy kiáltott: "Tüzelj!", "Tűz!"
A katonák, az ostobák,
töltöttek, céloztak, hátraarcot csináltak
(a katonáknak néha úgy rémlik,
hogy ezt a parancsot hallják:
"Hátraarc!" - s azonnal végrehajtják)
és tüzeltek. Teljesítették a parancsot...
Majd a laktanyákba húzódtak, megfáradva,
mintha 25 éven át háborúztak volna.
Magamra maradtam a város főterén,
csak én és a szobor - tekintetemet reá vetettem -
kurta, virágos szoknyát viselt
mely fénybe s fenségbe vonta halhatatlan lábait
amikkel fürgén leszökkent a talapzatról.


Még egy tragikus véget ért, korán eltávozott markáns tehetsége a jelenkori román költészetnek ez az immár örökké 37 évesnek megmaradó fiatalember, aki 1964-ben született Bukarestben és egy halálos kimenetelű közlekedési balesetben végezte 2003-ban. Elektronikai fakultáson végzett, Nagyszebenben telepedett meg, a román irodalmi élet aktiv tagjává vált. Főszerkesztője volt az Euphorion c. folyóiratnak. Kötetei: Obiecte miscate (Elmozdított tárgyak, 1991); Lucruri simple sau Echilibrul instabil (Egyszerű dolgok vagy a bizonytalan egyensúly, 1992); Limitele puterii sau Mituirea martorilor (A hatalom korlátai vagy A tanúk lefizetése, 1994); Familia si Echilibrul indiferent (A család vagy A közömbös egyensúly, 1995); Banchetul, echilibrul stabil (A diszlakoma; A biztos egyensúly, 1998); Manual de ganduri care linistesc; Manual de ganduri care nelinistesc (Nyugis gondolatok kézikönyve; Nyugtalanitó gondolatok kézikönyve, 2000). Halála után két versválogatás is napvilágot lát költészetéből. Költői versengést, pályadíjat neveztek el róla. Költészetének fontosságáról vall az a súlypontos válogatás, kritikai irodalom, mely a marosvásárhelyi Vatra folyóirat 2013/3. számában látott napvilágot, Kocsis Francisko gondozásában. Válogatásunk a lapban közölt kisantológia, illetve az interneten fellelhető  Iustin Panța-versanyag alapján készült.