Șerban Foarţă versei
Ellenrímek
Sezlonja lennél, puha bőrös
fotelben párna,
mely félhomályban őrá várna
egy redőnyös
szalonban, — hol tapló vagy azúr-
kék fedelű
könyvére lámpaernyőn derű
hullna hanyagul,
míg hajnal riaszt ablakszemen,
kékkel ködlő…
Bármije lennél, — csupán csörgő-
órája nem!
Szonett
Illatosítsd szakállam, csontfésűvel
terítsed szálát mellen szerteszét,
mint merinóit, (fehér?) guzsalyét,
s a titkainkon osztozzunk derűvel,
én hölgyem, miként adakozó művel,
nem úgy mint gőgös porfirogenét,
ki igazgyöngyre vetné csak szemét,
— kék színt lobbantunk keleties tűzzel!
Maroknyi türkiz esőt hintsél oda,
Folyjék bőven
(oázissal csoda,
medence árnya, s mit kedved akart)
ezüstszitán keresztül hosszan, mintha
díszítne handzsárt arabeszk, száz minta,
ahogy kecsesen hajlik meg a kard.
Pas de deux
Egy táncosnő és táncosa
Keringtek égi szálon,
Hol félelemnek nincs oka,
Csodálkoztak a páron.
Nem tudták, milyen a világ
Koreográfiája,
Lentről nézve mennyi láb
A táncuk magassága.
De egy napon kissé gügye
Fiú egy urat kérdez
(Cigit sodort, ez volt ügye,
Szépen habzó söréhez),
Hány méter fölig, hány lehet,
Tudakolták a szavak,
S úr fújva apró felleget
Mondá, hogy ezer alatt!
Táncosnőnk erre utolsót
Lépett és aztán vége,
„Viszlát”: a másik ekképp szólt,
s követte őt a végbe.
Egy ígéret
(Szonettforma lejtmotívummal)
Majd elmegyünk egy kerületi bálba,
szerelmetes kisasszony, Biedermeier,
hogy lásd, hogyan pukkannak száz közhellyel
szifon buborékjai, ahol lárma,
míg áll a bál.
Bár kerülnéd a dulakodást, tüstént
magával sodor téged is az ár,
s balek, aki a parton álldogál,
majd én se leszek, röhejre ürügyként
a bál után.
A taftruhádat öltsed hát magadra,
és derekad, mint hajlékony szirénét,
majd pikkelyöv, selyemkelme övezze,
s csodál a bál.
Nem számít hogy, kaftánomba akadva,
zihálja majd harmonika helyembe’:
poros tüdő, a táncok lankadt végét,
ha áll a bál.
Mária
Nézzed, kanyarba hogy lendül
csengőszó nélkül villamos,
üvegfestményen keresztül-
villanva nevét írja most:
Mária
s ablakra függönyt, aranyost
bocsát, mely fényből eredő,
jelezve: 6-os villamos
terében, hogy veszélyben ő:
Mária
üvegfalon és pléh között,
mikor az ajtó zárva mind,
énekszó hatol át törött
fohászkodás és jaj, megint:
Mária
cél nélküli litánia,
rendőrségre sose térj be,
hívjad, keresd, merre lépte,
napról napra, évről évre:
Mária
Áprilisi ablakok
Egy ablakszárnyon keringett kezed,
mely közénk állt, csak mostad vízzel, szesszel,
rossz újságon üvegkoptató nesszel
táncolt vasárnap, hétfő: lehet kedd
volt? — Majd a kútig követett szemem,
míg megtelt vödröd, s dörzsölted megint…
Madonnám voltál, újra, jószerint
keretbe írva ablaküvegen,
melynek tükrében tisztára körözted:
egyre áttetszőbb lett a képem váza
az utolsó pettyel egybesikálva,
ahogyan arcom lassan letörölted…
Ablakok lelke, áldj meg bár egy nappal:
üvegkönnyeket fakasztó tavasszal!
Eszteró István fordításai