Șerban Foarţă versei

Ellenrímek

Sezlonja lennél, puha bőrös
fotelben párna,
mely félhomályban őrá várna
egy redőnyös

szalonban, — hol tapló vagy azúr-
kék fedelű
könyvére lámpaernyőn derű
hullna hanyagul,

míg hajnal riaszt ablakszemen,
kékkel ködlő…
Bármije lennél, — csupán csörgő-
órája nem!

Szonett

Illatosítsd szakállam, csontfésűvel
terítsed szálát mellen szerteszét,
mint  merinóit, (fehér?) guzsalyét,
s a titkainkon osztozzunk derűvel,
én hölgyem, miként adakozó művel,
nem úgy mint gőgös porfirogenét,
ki igazgyöngyre vetné csak szemét,
— kék színt lobbantunk keleties tűzzel!

Maroknyi türkiz esőt hintsél oda,
Folyjék bőven
                       (oázissal csoda,
medence árnya, s mit kedved akart)
ezüstszitán keresztül hosszan, mintha
díszítne handzsárt arabeszk, száz minta,
ahogy kecsesen hajlik meg a kard.

 

Pas de deux

Egy táncosnő és táncosa
    Keringtek égi szálon,
Hol félelemnek nincs oka,
    Csodálkoztak a páron.

Nem tudták, milyen a világ
    Koreográfiája,
Lentről nézve mennyi láb
    A táncuk magassága.

De egy napon kissé gügye
    Fiú egy urat kérdez
(Cigit sodort, ez volt ügye,
    Szépen habzó söréhez),

Hány méter fölig, hány lehet,
    Tudakolták a szavak,
S úr fújva apró felleget
    Mondá, hogy ezer alatt!

Táncosnőnk erre utolsót
    Lépett és aztán vége,
„Viszlát”: a másik ekképp szólt,
    s követte őt a végbe.

 

Egy ígéret

(Szonettforma lejtmotívummal)

Majd elmegyünk egy kerületi bálba,
szerelmetes kisasszony, Biedermeier,
hogy lásd, hogyan pukkannak száz közhellyel
szifon buborékjai, ahol lárma,
       míg áll a bál.

Bár kerülnéd a dulakodást, tüstént
magával sodor téged is az ár,
s balek, aki a parton álldogál,
majd én se leszek, röhejre ürügyként
       a bál után.

A taftruhádat öltsed hát magadra,
és derekad, mint hajlékony szirénét,
majd pikkelyöv, selyemkelme övezze,
       s csodál a bál.

Nem számít hogy, kaftánomba akadva,
zihálja majd harmonika helyembe’:
poros tüdő, a táncok lankadt végét,
       ha áll a bál.


Mária

Nézzed, kanyarba hogy lendül
csengőszó nélkül villamos,
üvegfestményen keresztül-
villanva nevét írja most:
              Mária

s ablakra függönyt, aranyost
bocsát, mely fényből eredő,
jelezve: 6-os villamos
terében, hogy veszélyben ő:
             Mária

üvegfalon és pléh között,
mikor az ajtó zárva mind,
énekszó hatol át törött
fohászkodás és jaj, megint:
            Mária

cél nélküli litánia,
rendőrségre sose térj be,
hívjad, keresd, merre lépte,
napról napra, évről évre:
           Mária

 

Áprilisi ablakok

Egy ablakszárnyon keringett kezed,
mely közénk állt, csak mostad vízzel, szesszel,
rossz újságon üvegkoptató nesszel
táncolt vasárnap, hétfő: lehet kedd

volt? — Majd a kútig követett szemem,
míg megtelt vödröd, s dörzsölted megint…
Madonnám voltál, újra, jószerint
keretbe írva ablaküvegen,

melynek tükrében tisztára körözted:
egyre áttetszőbb lett a képem váza
az utolsó pettyel egybesikálva,
ahogyan arcom lassan letörölted…

Ablakok lelke, áldj meg bár egy nappal:
üvegkönnyeket fakasztó tavasszal!


Eszteró István fordításai