Dan Marius Drăgan regényrészlete

A Napok könyve*

Ennek a történetnek ősidőkbe nyúlik vissza a gyökere, amikor az idő éppenhogy megtanulta, hogyan teljen, és a Nap is ügyetlenül csinálta az esti lefekvést, hogy helyet adjon a Holdnak az égen… Azokban az időkben a Nagy Időpatak, amelynek az volt a sorsa, hogy a föld valamiféle övévé váljon, még nem kerülte meg kilencszer a földet, még nem is zavarodott fel, a vize sem volt fekete, mint mostanság a sok bűntől, amit le kell mosnia, és tovább vinnie a Pokol bugyrai felé, ahol tűzfolyóvá változva elégeti azokat örök időkre; azokban az időkben vidáman és kristályosan folyt, és éppen olyan tisztán, mint akkor, amikor a Világ Fenyőfájának tövénél felszínre bukkant.

A Fehér Szigetek, amiken később a Jámborok találtak szálláshelyet, abban az időkben csak kis halmocskák voltak, alig emelték ki csúcsukat egy csomó kavics és homok közül, és az Úristen bizonyos rendetlenségben hagyta őket, mivel hatalmas mindentudásában azt is tudta, hogy ott majd vizek fognak folyni, így aztán fölösleges a hely elrendezésével fáradozni.
És ha már fáradozásról beszélünk, el kell mondanunk, hogy azokban az időkben rettenetes, hat napig tartó munkája után, amellyel megteremtette ezt a világot és kialakította annak menetét, az Úristen pihent. Szent Vasárnap Asszonyának napján volt mindez, azon a napon, mikor az Úristen, elégedetten és nagyon fáradtan, rozmaringvirágok között feküdt, fejét a tarkója alá helyezett kezére fektette, egy hatalmas, fényes, zöld levelű tölgyfa árnyékában, a Szalmaszálon álló, hajszálon lógó égi kolostor udvarán… 
Azokban az időtlen időkben, alkonyatkor, a kolostor egyik cellájában, Szentjános János a napnyugta varázslatos fényében, a tömjénfalak és citromfák szagába burkolózva, leírta csodálatos írói vállalkozásának első szavait, a műét, amiről a Túlvilág összes lakója, egyesek hamarabb, mások később, megtudták, hogy a címe: a Napok Könyve…
Azért  lett ez a könyv címe, mert Szentjános János, aki nagy elme volt, szóról szóra, sorról sorra, oldalról oldalra haladva, megírta annak a hat rendkívüli napnak a történetét, amely alatt az Úristen a világot megteremtette.
Csak éppen Szentjános János nem állt itt meg a munkában, hanem elkezdte továbbírni, az összes napok történetét, amik azután következtek, az idők végezetéig, a világ minden előlénye és élettelen dolga számára, úgy, hogy ha az ember tudta volna, hogyan keresse, és lett volna elég türelme, hogy megtalálja a könyv lapjain, amit keres, különben eltéved a gyakran szándékosan gondolat-csapdákká alakított szavak között, kiolvashatta volna minden egyes lény sorsát és jövőjét, ami a Teremtés nagyobb dicsőségére világra jött.
Csakhogy ez a munka végtelenül hosszú volt!
Talán vannak, akik meg tudnák mondani, mikor kezdte, akadnak, akik tudjak, mikor kezdődött, de senki, sem a Földön, sem az égben, sem itt, a mi világunkban, sem a másvilágon, nem képes megmondani, mikor fejeződött be ez a csodálatos munka.!…
Akárhogyis, rengeteg idővel a megkezdése után!
A munka nagyon csendben folyt; csak a teleírt papírok halmaza, amelyik folyton növekedett, adhatott némi fogalmat arról, milyen nagy is az a munka, amit Szentjános János végezett.
Amíg Szentjános János írt, maga Tündér Ilona, vagy a kíséretében levő tizenkét tündér közül valamelyik viselt rá gondot, meghegyezve a lúdtollait, áfonyalevet préselve és megkeverve a tintáit, táplálva őt ambróziával és nektárral, az új világ édes gyümölcseivel, és az állatok habos, tápláló tejével, amik eleve arra rendeltettek, hogy az ember testét táplálják.
Olyan békés volt ez a füvek és virágok illatától terhes világ, amiket Zefir hordozott szét mindenfelé, annyi szín és édes, lágy dallam díszítette, hogy kétségkívül ez kellett legyen az Aranykor, amelyben mindenki elégedett és nyugodt, ezek voltak az idők, amikre az emberek azóta is visszagondolnak, hiába vágyakozván utána, idők, amelyek régesrégen ködbe vesztek, mivel minden mulandó ezen a világon, és semmi remény nincs, hogy visszatérjenek. Abban az időben, ha volt könny, csak az öröm, a boldogság, a nevetés szülhette, nem mint későbben…
Habár elég sok idő telt el, mióta megteremtette a világot, az Úristen szinte állandóan szűnni nem akaró fáradtságot érzett. A szemhéja nehéz volt, és folyton a Nagy Időpatak partján kívánt békében heverészni, a fák bársonyos árnyékában. Az emlékezetben úgy él, hogy az Úristen azokban az időkben a patak partján aludt. És olyan boldogság, mint akkoriban, nem volt többé soha!
Azóta egyes emberek így emlékeznek az Úristenre: alszik a tovasuhanó Időpatak partján, amelyiknek forrásánál kezdődik minden létező dolog a világon!
Ugyezen okból, emiatt a csendes megelégedettség miatt, amiben valósággal megfürdött, az Úristen Ádámra bízta, hogy nevet adjon az állatoknak…
Ádám szót fogadott. Minden élőlényt magához hívott, és azok megjelentek, beszélt velük, megkérdezte, hogyan és miért vannak a világon, meghallgatta a hangjukat és a beszédüket, aztán nevet adott nekik, miközben Szentjános János bevezette azokat a Napok könyvébe, hogy mindörökre leírva legyenek. 
Aztán, amikor befejezték a munkát, Szentjános János ugyanott folytatta a Napok könyvét, ahol abbahagyta, és miközben Tündér Ilona gondját viselte, egyfolytában írta, mi, miért és hogyan van és lesz a világon, megértve és tudva olyan dolgokat, amik nem érthetők és nem tudhatók, és amiről nem is jó tudni!…
Ezért aztán, Szentjános János munkája miatt a Szalmaszálon álló, hajszálon lógó égi kolostor maradt mindörökre az írás forrása, a két nagy virrasztóval együtt.
Ez idő alatt Ádám különösen eltelt magával a feladat miatt, amivel az Úristen megbízta, hogy keresztelje meg az összes állatot. Éva, a felesége, osztozott ebben az érzésben, és lassan-lassan áthatotta őket annak a ténynek a jelentősége, hogy valamiképpen Istenhez lettek hasonlatosak. Ennek ellenére, mivel különbözött a lényegük, az önelégültség, sőt, a rosszaság bizonyos formája kezdett kicsirázni a lelkükben. De nem engedték, hogy ez látszodjon rajtuk. Vagy lehet, hogy nem is voltak képesek rá, sem, hogy kimutassanak, sem, hogy elrejtsenek ilyen érzéseket. Hiszen a világ kezdetének idejéről van szó, amikor az emberek még nagyon keveset tudtak.
Az állatok az erdő árnyékos szélén messze felsorakoztak, egészen a látóhatár széléig. Úgy tűnt, a sor végtelen… Egyenként, bizonyos félénkséggel járultak Ádám elé, aki nevet adott nekik, míg Szentjános János jegyezte az elhangzottakat, néha-néha szünetet tartott és mosolygott, nézte Ádámot és lassan csóválta a fejét. De ez csak olyankor fordult elő, amikor Ádám félrenézett, vagy hátat fordított.
Még Szentjános János is tudta, hát akkor a Mindenható Úristen, miféle szakadék támad hamarosan a világ lelkében, és leszakadnak az egek, csakhogy a világban vannak megnevezett dolgok, és vannak meg nem nevezett dolgok, amiket nem jó mozgatni, átalakítani, hiszen megszegnénk ezzel a dolgok törvényeit. Különösen pedig vannak nevek, amiket nem szabad kimondni akkor sem, ha ránk szakadnának a hegyek!…
Ebben a csodálatos egyetértésben az Úristen és Szentjános János ültek és nézték a világ menetét, amint éppen kialakul…
Ez vol az Aranykorszak, az az idő, amikor a farkas a báránnyal játszott, a nőstény oroszlán a gazella kölykét nyalogatta, a jaguár fogócskát játszott a fák között a majmokkal, a krokodilok pedig sz iszapban lovacskáztak a bivalyborjakkal és zebracsikókkal. Az angyalok és a tündérek úgy lebegtek a levegőben, mint a felhők vagy a pillangók, lassan mozgatva pelyhes szárnyaikat, bágyadtan a jóságtól és a szépségtől…
Csakhogy ez a csend a vége felé közeledett.
Legelőször egy borzongás kelt, ami minden dolgot és minden élőlényt átjárt, mintha valami visszás reszketegség fészkelte volna be magát mindenbe…
Az állatok tekintete gyanakvóbb lett. Egyesek közülük egyre gyakrabban néztek hátra vagy oldalra egy árnyalatnyi aggodalommal, és egyesek, az alkony forró levegőjét beszívva, új illatokat és új, többnyire bizonytalan vágyakat fedeztek fel magukban… A fülük és a lelkük addig kimondatlan, ismeretlen hívásokat hallott. Akkor kezdett kialakulni a lelkükben az az érzés, ami később arra készteti őket, hogy lesben álljanak, virrasszanak, ugrásra készen aludjanak, ami üldözi őket, arra készteti, hogy elfeledjék a vackukat, üregüket és menedéküket; azokban az időkben csírázott ki a félelem!
Aztán, egy nedves éjszakán, amikor meleg nyári eső áztatta a földet, erős dörgés hallatszott.. Az eget az ég teteje fölé nyúló, haragos láng borította bíborba, mintha az idő forrásán túlról induló nyögés lett volna.
Ez volt az az óra, amikor a Ngy Időpatak befejezte a kilencedik kört, amit a világ körött kellett megtennie, és most, tűzfolyammá változva, a feneketlen Pokolba zúdult. A Tartarosz sötétségét, a helyet, ahol semminek nincs már sem arca, sem neve, vörösen egyedül ő világította meg kénbűzös gőzeivel. És ez volt az a perc is, amikor a világ egy új dolgot kezdett megismerni, a hideg verítékkel kevert borzongást; az addig ismeretlen reszketés hatalmába kerítette a világ minden élőlényét, a hatalmasokat és a gyengéket egyaránt, mindeniküket áthatotta ez az addig ismeretlen érzés, mert azon az éjszakán lopakodott be a lelkükbe a világ teremtése óta először a FÉLELEM, mivel azon a szörnyű éjszakán született meg a földön a GONOSZ.!…
Az Úristen tudta, hogy lesz ilyen nap. Tudta, miota az első dolgokat megalkotta: a szárazföldet és a vizeket, a fényt és a sötétséget, a Napot és a Holdat, tudta, hogy ha egyszer ő ott van, és megalkotja a Jót, a Rossz, habár senki nem alkotta is meg, létre fogja hozni önmagát, és aztán az egész világ harcolni fog ellene, ő pedig az Úristen világa ellen, mivel meg akarja azt hódítani.
Attól a naptól sok idő telt el, de a dolgok nem tisztázódtak.
Aztán megesett a dolog Ádámmal és Évával meg a kígyóval. Az Úristen kiűzte őket a maga földjéről, a Menyországból. Akkor olyan volt, mintha önmagát űzte volna el.
Egyedül Szentjános János nézte mosolyogva a művét, elégedetten annak szépségével. Egyedül ő írta meg azokon a lapokon, hogy egy adott pillanatban a Gonosz a kígyóban fog elbújni… És ugyanott, egyszer, régen, megírt mindent, ami ezután következett…
A kénköves bűz elért az angyalokig, megmérgezve egy részüket. Ezek megőrültek, fellázadtak, és meg akarták ölni az Úristent, ellopni tőle a világot, amit olyan fáradságosan alkotott…
Kezdetben elszigetelt összetűzések voltak, aztán csetepaték az angyalseregek között, végül egy hatalmas ütközet. Ekkor kerültek elő az acél és lángpallosok, ekkor nyergelték meg először a táltos lovakat, ekkor, először az idők folyamán, a Föld, az Ég és a Vizek megrázkódtak és elárasztotta őket az összeakaszkodott istenek harca.
Napok és éjszakák, sok-sok év, ki tudná megmondani, mennyi idő telt el annak a harcnak a kezdete óta?… Semmi sem volt már olyan, mint hajdanán, az emberek elszaporodtak, a villámsújtotta helyek kiégtek, a sziklák is, mintha üvegből lettek volna a meleg miatt, kipusztult róluk minden élet, az emberek, a halálfélelem miatt, melyet szabadon eresztettek nővérei, a Rettegés és a Ragály, lyukakban, barlangokban és a hegyek gyomrába ásott alagutakban bújtak meg, hogy egyesek nem is jöttek soha vissza a felszínre, hanem átváltoztak törpékké, akik a föld zsigereit kutatják fémeket és drágaköveket keresve, megcsökve az átszenvedett kínoktól, alkalmasan arra, hogy a mélységek hideg, nedves éjszakájában lopakodjanak, és csak nagy néha dugják ki a fejüket, napnyugtakor, az erdők mélyén, az odukból, hogy megnézzék, mi történt és mi történik abban a világban, amelyet elhagytak, és amelyhez hajdanán ők is tartoztak…
És mindez idő alatt a harcok szüntelenül dúltak… Megírták ezt a Könyvben…
Már senki nem tudja pontosan, mi is történt akkor. Talán az Úristen nem olvasta elég figyelmesen, mit írnak a könyvben. Talán nem szentelt elég figyelmet a jövő eseményeinek. Talán elfelejtette, hiszen annyi dolga volt… Talán így kellett történnie!…
[…]
Világos volt, hogy ebben a világban egyszerre jelen van mindennek az ellenkezője is: meleg és hideg, fény és sötétség, nedves és száraz, fehér és fekete, ahogyan a Jó túlsó felén is ott van a Gonosz, ami nélkül nem ismerhet önmagára!…
Egyfelől ott van az Ige és az Úr neve, kimodva és leírva, másfelől pedig ott van a Megnevezhetetlen, a Testetlen, az Arctalan, hiszen, mivel nincs neve, nem tud testet ölteni. És ezt a nevet csak néhányan ismerték… De mivel tisztességesen kellett eljárni, ezt a nevet beírták a Napok könyvébe! Szentjános János írta be, az Úristen parancsára!
[..]
Senki nem tudja már, mennyi idő telt el azok óta a zord napok óta. És azt sem, mennyi idő folyt le, míg az utolsó kötet, amit az égi kolostorból útnak indítottak, megérkezett a számára elrendelt titkos helyre…
És azt sem tudja senki, hány ezer év telt el, míg eljött az idő, amikor a dátumokat ugyanúgy olvasták, az az idő, amikor a tudás elől elzárt kapukat ki lehetett nyitani…
Aztán kitörtek a háborúk…
Aztán egy darab csillag, aminek farka volt, becsapódott a Földbe, hogy megmozdultak a vizek és összekeveredett a jó a rosszal. Világokat, birodalmakat építettek, amikről egymás után kiderült, hogy porból és hamuból vannak.
Aztán újra végtelennek tűnő háborúk kezdődtek. Úgy tűnt, az ember a gonosznak és az erőszakosságnak van alárendelve, és mindez egyedül a Névtelen hatalmas vágya miatt, amivel ki akarta deríteni, hogyan is hívják őt, és az ő éhségének köszönhetően, amivel mindent el akart hódítani Isten elől. Kitört időnként, felforgatta a sötétség birodalmát, komisz démonokat szült, kegyetlen és dühös vadállatokat, gyűlöleteseket, mint a saját gondolata, ami nem tudott testet ölteni…
Ez idő alatt az Úristen, ahogyan ő maga elhatározta, aludt.

 

(*Részlet a Napok könyve című regényből. Dan Marius Drăgan: szül. 1963 jul. 16-án, Kolozsváron. Költő és prózaíró. Első prózakötete: Regina Elisabeta – Erzsébet királynő c. regény, 1996.)