Doina Rusti regényrészlete

Zogru

4. Látványtalan. Pontosan ezt állapította meg Andrei Ionescu is. Látványtalan, sőt egyenesen kínos, gondolta, miközben fitymálóan becsukta Tudor Pamfile Mitológiáját. Szeretett volna találni egy történetet, melybe belezsúfolhat mindenféle obszcén, bölénylelkűeknek való részletet. 
Elmosolyodott, és miközben a bölény szót ízlelgette, nagyot sóhajtott, és rágyújtott az aznapi tizedik cigarettájára; egy keddi nap volt – a Zogrura várakozás keddje. Természetesen nem tudta, ki az a Zogru, és azt sem, hogy a Gelu Căpitanul utcában vár rá, mely fölött letűnt idők hűvös szele fújdogált. 

Zogru most ama húsvét első napjára gondolt, mely örömmel töltötte el lelkét, és valahányszor elérkezett ez a bizonyos ünnepnap, visszaemlékezett arra a ragyogó és eseménydús napra, melyet Coteni-ben töltött, 1460-ban, azt megelőzően, hogy Nălbica apáca adománya révén Comoşteni-nek nevezték el.
A tornác korlátján fehér kosárkák sorakoztak, fűzfaágakkal díszítve és hímes tojásokkal telerakva. Egész pénteken tojásokat írtak, viasszal. Nemcsak néhány asszony, aki biztos kézzel vezette a tojásírót, hanem egy pár fiú is, akik szárnyalni engedték képzeletüket a tojás felületén. Zogru egy kis lombos fát rajzolt, amelynek nekitámaszkodva egy alak áll, előtte pedig egy kígyóhoz hasonlatos fonál emelkedett a levegőbe. De aztán szem elől tévesztette alkotását. A tojások egy részét a templom elé vitték, a húsvéti rituális hórához.
De a nap legszebb emléke mégis az a pillanat maradt, amikor kézhez vette új ruháit. A fegyverhordozó minden egyes húsvét alkalmával egy-egy rend ruhát ajándékozott szolgáinak. Pampu szép bocskort kapott, festett bőr bocskorszíjjal, mely igen jól mutatott vadonatúj fehér gyapjúharisnyáján. A többiek puha vászonba tekerték lábukat. Csupán jómaga, a fegyverhordozó és Maşcatu viseltek harisnyát. A harisnyájába gyömöszölt nadrág szintén fehér és selymes tapintású volt. Erre omlott alá az apró, piros cérnával kivarrt, virágos szegélyű ing, mely térdig ért, derekán piros övvel jól megszorítva. Bár nem volt új, de még jó állapotban. Vékony, kemény szálú gyapjúból volt szőve. Leginkább a báránybőr mellénye tetszett neki, mely szintén fehér volt, két sor piros, gyapjúból hímzett virágocskákkal díszítve. Sosem hitte volna, hogy ennyire tud örülni a ruháknak, pont ő – aki azelőtt soha semmiféle öltözetet nem hordott. Izgalom és büszkeség vegyes érzése volt ez, mely Pampu bensőjéből fakadt, és ugyanakkor védve érezte magát mindenféle rosszal szemben. Büszke volt, erős, és minden vágya az volt, hogy megmutatkozzék a világ számára.
Húsvét napján az udvaron megterített asztalnál ült, a szolgák társaságában. Báránysültet evett és piros tojást, megivott egy kancsó bort, és a többiekkel együtt énekelte, hogy Adj, Uram, hosszú életet minékünk, / És falnivalót is, hogy legyen jó ételünk. A gazdatiszt odalépett hozzá, és szemügyre vette a nyakán levő sebeket. Majd megölelte, és arra buzdította a többieket, hogy feledjék a Pamput ért szerencsétlenséget, mert semmi rossz nem történt, hiszen a mi Urunk, Jézus Krisztus lemossa bűneinket. A fegyverhordozó süteményt is küldött a szolgák asztalához, főként válogatott búzából készített, mézzel és morzsolt dióval kevert halottas kalácsot, ezen kívül többféle lisztből, friss túróból és tojásból sütött pászkát is, melynek tetejét kölessel és erdei mézzel díszítették. 
Ezt követően Zogru hórázni ment, és új bocskorában ugrálni kezdett a templom előtti simára döngölt földön. Az egész falu odagyűlt: a lányok, egytől egyig új ruhába öltözve, derekuk övbe szorítva, piros alapú, sárga szállal kivarrt katrincákkal, melyek elöl-hátul egyenletesen omlottak fehér, bokáig érő ingükre; és a fiúk is, akik gyilkos pillantásokat lövelltek fekete fürtjeik közül. Idősebb asszonyok tormalevélre helyezett tojást és kalácsot osztogattak a táncolóknak, Mitu pedig, az ispán, a boroshordót őrizte, melyben egy lopótök lebegett, olyan Lagenaria Siceraria-féle, vadonatúj, hosszú, szépen lekanyarított farokkal, hogy jól lehessen belőle inni. Egymásba fogózva járták a rüsztémet és a csiulándrát, és hagyták magukat elragadtatni a vulpe heve által. A mârşani-i muzsikusok jókedvűen zenéltek, szemük sarkából egy-egy tűzrőlpattant fruskát mustrálgatva. Főként a pánsípos, no meg a dorombos állt meg időnként, balra és jobbra pillantva, hogy az emberek érezzék: igenis figyelembe veszik őket. 
Egy adott pillanatban Gongea fegyverhordozó is megérkezett. Megállította a kocsit a templom előtt, és két ember leemelt róla egy tojással megrakott kosarat és egy hordócska bort. Az emberek éljenzéssel köszönték meg, majd a bojár Mârşani felé vette az irányt, itt akarta ugyanis tölteni a húsvét hátralevő napjait.
Ghighina egyedül maradt az udvarházban. Apja megcsodálta ruháját és a Brassóból hozatott üveggyöngyeit, szokás szerint megölelte, megcsókolta, majd megparancsolta, hogy fogassák be a lovakat, és útra kerekedett Dafina Băleanu felé, akit Ghighina szívből utált és szívesen látta volna holtan. Még Zogru sem gondolt rá, az élet csodálatos örvényébe kerülve sikerült teljesen kivernie őt az eszéből. 
A hórázást követően Zogru átvágott a mezőn, el egészen a kőbányáig, ahol már várta Tenica, az özvegyasszony, akit már régóta ismert, és akit már ősszel is magához ölelt szőlőszüretkor. Igaz, még Pampuként. A mostani találkozás új volt számára. Tudta, mi fog következni, és az előző találkozás emlékét is őrizte még lelkében és gondolatai közt. A nő balkáni gerlék nyakcsigolyáiból készült gyöngyfüzért viselt. A csontokat jól kifőzte, míg kifehéredtek, majd egy hétig a napon tartotta őket. Olyanok voltak, mint valami sodort lenszálra felfűzött, szúette, tejszerű gombok. Tenica barna volt, akárcsak a falu szinte összes lánya, karcsú, szeme pedig hatalmas és bársonyos, akárcsak a Pampué. Karját Pampu nyaka köré fonta, mire az érezte, menten összerogyik. Gondosan a bánya kemény földjére terítette új gyapjúmellényét, majd ráültek. Langyos szellő fújdogált, mely tömjénes virágillatot hozott magával, akárcsak húsvét napján. Csókolózni kezdtek. Kibontotta a lány vékony gyapotingjének fűzőjét, és harapdálni kezdte fekete mellbimbóját. Szerette bámulni gyönyörű arcát, s közben felgöngyölni hosszú szoknyáját. Amikor beléhatolt, magával ragadta az örvény, őt is, s vele együtt az egész világot. Látta a fák fehér koronáját a távolban, a kristálytiszta eget, és halványan bár, de hallotta a zene ritmusát és az olykor csujogatásba forduló hangokat is. Aztán Tenica szemébe nézett, és egyszerre a sajnálat, az öröm, a győzelem és az önfeláldozás érzése kerítette hatalmába. Úgy érezte, mintha egy test és egy lélek lenne a nővel, mintha arra készülne, hogy lenyelje őt, csak hogy biztos legyen benne, az ő részét képezi, és ugyanakkor érezte, hogy uralja e törékeny testet. 
Még most is, Andrei Ionescura várva, miután annyi nőt szeretett, hogy a számukat sem tudná megmondani, amikor a húsvét ama bizonyos délutánjára gondol, amikor Pampu testén keresztül első ízben találkozott a szerelemmel, még most is beleremeg a lelke, és kész lenne visszatérni a kőbányába, ha egy mód lenne a visszatérésre.