Franz Hodjak novellája

Szilveszter

Olyan napokon, amikor Lukas Grubner különösen gyakran és kitartóan gondolt az édesanyjára, rákövetkező éjjel mindig volt egy álma. És egyre gyakrabban kellett édesanyjára gondolnia. Szemrehányóan kérdezte magától, hogy miért csak most teszi ezt ilyen intenzíven, amikor az édesanyja már nem él.

Valójában sosem vette őt komolyan, mert úgy vélte, túl sokat gondoskodik róla, és ez mindig mély szégyenérzettel töltötte el. Mit gondolhatnak róla az emberek? Igyekezett is kitérni az édesanyjával folytatott komoly beszélgetések elől, és csak nagyritkán látogatta meg. Leveleit és üdvözlőlapjait is többnyire megválaszolatlanul hagyta, egy idő után pedig már el sem olvasta őket. Miként fogalmazott, a saját életét szeretné élni és nem az édesanyjáét, melyet nem talált eléggé izgalmasnak. Ezért is gondolta úgy, hogy nem szükséges sokat tudnia róla. Hogy az édesanyja egyedül élt és folyamatosan gürcölt, már az is épp elég volt. Érteni vélte az apját, hisz ki tudna hosszabb ideig egy olyan nővel élni, aki őket körülugrálja, mintha kisgyermekek lennének. A mindenségit, kérdezgette magában, mi lehet ezzel az asszonnyal, aki túlcsordult azon óhajától, hogy mindig csak adjon, ám soha nem érezte szükségét annak, hogy kapjon is? Miféle ember az ilyen, gondolta, aki számára az életben csak kötelességek léteznek, jogok viszont sosem? Lukas Grubner szentül meg volt győződve arról, hogy egy ilyen lényt nem igazán lehet komolyan venni. Hogy az apja nagy náci volt és az orosz csapatok bevonulásakor hanyatt-homlok menekült, Lukas Grubner csak mellékesen jegyezte meg. Akkoriban Lukas Grubner még kisgyerek volt. És minden, ami azelőtt történt, mielőtt még valamire is emlékezett volna, a legkevésbé sem érdekelte, még akkor sem, ha saját életével volt kapcsolatos. S különben sem tartotta sokra az emlékeket, mások emlékeit még annyira sem, azokban amúgy sem lehetett bízni. A túlzott szeretetről úgy vélekedett, hogy öreggé és gyengévé tesz, és hogy minden vonást ugyanúgy eltorzít, mint a túlzott gyűlölet. Az édesanyjának egyetlen kívánságát teljesítette mindig, éspedig hogy szilveszterre hazamenjen, azonban a rövid üdvözlést követően rendszerint tovább is állt, hogy barátaival együtt, nagyobb társaságban ünnepelhessenek, ami mindig meglehetősen vadra sikeredett. Egyre gyakrabban érezte a késztetést, hogy bepótolja, amit elmulasztott, ehhez viszont már túl késő volt, és mostanra már minden tisztázatlan maradt. Mindig ugyanaz az álom lopózott be az éjszakáiba, és egyre gyakrabban történt meg az, hogy ez az álom hajszálpontosan, a legapróbb részletekig megismétlődött. Egy vasúti utazásról szólt.
Lukas Grubner egyetemista volt, és haza akart utazni a téli vakáció idejére. A félévi szünet csak karácsony után kezdődött, mert a karácsony nem számított hivatalos ünnepnek. A világ mélyen belesüppedt a hóba, és feltartózhatatlanul havazott, nagy, kövér hópelyhekben. Lukas Grubnernek szerencséje volt, mert az ő vonata még közlekedett. A vonat azonban csak az első két állomáson állt meg menetrend szerint, ezt követően már rendszertelenül és egyre ritkábban. Az utasok csodálkoztak is, hogy a vonat olyan állomásokon is megáll, melyeken egyáltalán nem kellene, másrészt pedig olyan állomáshelyek mentén haladt tovább, ahol voltaképpen meg kellett volna állnia, ennek ellenére jókedvűek, vidámak és a lehető legjobb hangulatban voltak, sőt túláradóan jókedvűek, ugyanis szilveszterre igyekeztek, tehát az évváltásra, melyet türelmetlenül vártak és melyet feltétlenül otthon akartak tölteni, mintha létezne bármiféle garancia is arra, hogy ezáltal a következő év jobb lesz. Ám itt, ezen a vidéken az emberek rendkívül elővigyázatosaknak bizonyultak, ha arról volt szó, hogy derűlátókként tüntessék fel magukat, és ha azt kívánták, hogy az új év jobb legyen, akkor ezzel alapjában arra gondoltak, hogy rosszabb ne legyen a réginél. Az utasok egyáltalán nem aggódtak amiatt, hogy a vonat nem tartja be a menetrendet, sőt, rettentően szórakoztatta őket, hogy miként maguk között emlegették, ezen az őrült vonaton utaznak. Sejtették, hogy ez az egész a szokatlan hófúvás számlájára írható. Különben sem lett volna sok értelme menetrend szerint megállni, ugyanis annyira tele volt, hogy egyetlenegy ember sem fért volna már föl. Ezért olyan állomásokon állt meg, ahol senki sem várt rá, és ezért olyan ember sem akadt, aki fel akart volna rá szállni.
Szerencsére a vonat egy olyan állomáson is megállt, ahol Lukas Grubnernek át kellett szállnia. Mások is leszálltak, mintegy hetven, nyolcvan utas, akik ugyanazzal a vonattal akartak továbbutazni, mint amire Lukas Grubner várakozott. Huszonöt perc múlva kellett a vonatnak beérkeznie, feltéve ha nincs késése. Lukas Grubnert nem is annyira az a feltevés nyomasztotta, hogy a vonatnak minden valószínűség szerint hatalmas késése lesz, hanem sokkal inkább abbéli félelme, hogy a vonat nem is fog megállni, csupán átrobog, mint az előző vonat, mely szintén nem állt meg menetrend szerint, valószínűleg mert dugig tömve volt.
Az átszálló pályaudvar mintegy két kilométernyire volt a helységtől, melyről a nevét is kapta, és amely egyetlen, a koromkombinát köré épült munkástelepülésből állt. Lukas Grubner meg akarta érdeklődni a jegypénztárnál, mennyi esélye van annak, hogy a vonat egyáltalán közlekedik-e még, a hófúvás ugyanis nemhogy csökkent volna, hanem még erőteljesebbé vált, a jegypénztár azonban zárva volt, és a teljes állomásszemélyzetet mintha a föld nyelte volna el, mely tény persze önmagában nem volt különös, hisz szilveszter már ott állt a küszöbön, az embereknek pedig ennél fontosabb dolgok jártak a fejükben. Lassan az összes utas behúzódott a váróterembe, hogy menedéket találjon a kint dívó hóvihar elől. Helyet foglaltak a padokon, a legtöbben üvegeket kaptak elő csomagjaikból, de nem ám melegedés céljából, a terem ugyanis épp eléggé ki volt fűtve, hanem sokkal inkább azért, hogy az emelkedett hangulatot és a szilveszteri mulatság örömét tovább hevítsék. Otthonaikról meséltek és terveikről, melyeket a következő évre szőttek. A fiatalok zöme elhatározta, hogy megházasodik, az idősebbek pedig fogsorukat akarták végre rendbe hozatni. Két óra múlva már tetőfokára hágott a jókedv és a féktelenség, ám az idő teltével egyes utasok nyugtalanná kezdtek válni, mert túlzásnak tűnt, hogy a vonat ennyit késik, ezért még egyszer átkutatták az állomásépületet, ezúttal még alaposabban, remélve, hogy majd csak találnak valakit a személyzetből, aki felvilágosíthatná őket arra vonatkozólag, mikor érkezik végre a vonat, hisz még csak megállás nélkül sem robogott át az állomáson. Fáradozásuk azonban teljesen hiábavaló volt. 
Valaki rábukkant egy érmés telefonra. Ez újra feldobta a hangulatot, mert felvetette annak a lehetőségét, hogy megérdeklődjék, hánykor ér be a vonat, azonban senki sem tudta igazán, tulajdonképpen hova is kellene telefonálniuk. Először a tudakozónál próbálkoztak, ahol vigaszként megadták a következő állomás számát. Ám ott sem tudtak semmi pontosat, ezért az utasok úgy döntöttek, hogy rendre felhívják a rendőrséget, a tűzoltóságot és a mentőt, aminek eredményeként szörnyű szitkok áradatát zúdíttatták magukra. Végül mindenki tülekedni kezdett a készülék körül, hogy hazatelefonálhasson, mintha onnan vajmi segítséget is remélhetnének. Mivel túl sokan voltak, úgy döntöttek, hogy senki sem telefonálhat három percnél többet, így mindenki a lehető leggyorsabban sorra kerülhet. Ennek ellenére már az első utas több mint egy félórát beszélt, s itt nem segítettek sem az esdeklő kérések, sem a vaskos átkok. A harmadiknál már teljesen elnémult a telefon, egyetlen érmét sem fogadott el, valószínűleg már annyira megtelt. Az utasok teljesen el voltak vágva a külvilágtól, ígyhát egyetlen reménysugár sem létezett arra vonatkozólag, hogy bármiféle információhoz juthassanak. 
Lukas Grubner is szívesen váltott volna pár szót az édesanyjával, hogy valamennyire megnyugtassa őt, hisz tudta, hogy folyamatosan aggódik érte, és ezúttal nagy szükség lett volna arra, hogy jelt adjon magáról, mert szilveszter volt és nem egy akármilyen nap, és már rég otthon kellett volna lennie. Mindenképp az anyjával akarta tölteni a szilvesztert, aki már hosszú ideje betegeskedett, a pajzsmirigyműtéte óta, mely nem sikerült a legjobban. Ám az anyja ezt egyáltalán nem vette komolyan, csak őt, Lukas Grubnert, csak és kizárólag körülötte keringtek a gondolatai. Meg akarta vigasztalni az anyját, bátorítani őt, vagy egyáltalán beszélni vele, teljesen mindegy, hogy miről, megsimogatni, érezni a közelségét, megköszönni a türelmességét, béketűrését, jólelkűségét. Lukas Grubner türelmetlen volt, alig várta már, hogy hazaérjen. Azt is tudni akarta, miként lehetséges, hogy egy olyan szép nő, mint az anyja, egy olyan férfivel, mint az apja, egyáltalán szóba állt. Beszélni akart vele a félelméről, mely még a háborút követően is uralta az édesanyját, amikor a megszálló csapatok hatóságai újból és újból felszólították őt a vég nélküli kihallgatásokon, melyek nem rekedtek meg a legkeményebb fenyegetéseknél, hogy érdeklődjön a férje után, akitől nem tudott elválni sem, mert senki sem tudta, hol él, vagy él-e egyáltalán. Ezt még tisztázniuk kell. Lukas Grubner egyszerűen csak meg akarta mutatni az anyjának, hogy rá mindig számíthat és milyen sokat jelent számára. Jól tudta, milyen nagyon várja őt az anyja, és azt is, hogy senki senkire nem várhat úgy, mint ahogy rá az anyja. Folyamatosan azt mondogatta magában, hogy nem kell túlságosan megvárakoztatnia az anyját, amíg még itt van, mert egyszer csak elmegy, és akkor már nem is lesz senki, aki oly nagyon várna rá.
Az emberek vártak tehát, egyebet úgysem tehettek, az éjfél pedig vészesen közeledett, már csak szűk öt óra maradt az újévig. Egyesek úgy döntöttek, bemennek a településre, abban reménykedve, hogy talán ott valamit kiderítenek, aztán végül csak ottmaradtak, mert féltek, hogy lekésik a vonatot, ha még egyáltalán jönne valaha. Az is kérdéses volt, hogy egyáltalán be tudnak-e menni a településre, mert az út el volt havazva, és megtörténhet, hogy nem találnak vissza, akár benn is ragadhatnak abban a hatalmas hósivatagban, ahonnan aztán sem kiút, sem visszaút nem lenne.
Ezen a környéken, ahol feltehetően a fatalizmus is megszületett, az emberek minden helyzetben megtanultak boldogulni. Teljesen makacs fatalizmus volt ez, amely az itteni emberekben lakozott, bármennyire is furcsán hangzik, nem egyszerűen csak negatív, hanem valahogyan pozitív töltésű is volt. Ezt a fatalizmust valójában nem a kilátástalanság jellemezte, mert amennyiben az emberek készségesen alkalmazkodtak a sorsukhoz, valahogyan mindig tovább tudtak menni. 
A pálinkához folyamodtak segítségért. Ebből pedig épp elegendő volt, mert mindenki megfelelő számú üveget pakolt fel magának az otthoni szilveszteri mulatsághoz, és természetesen a morzsára is bőven kellett maradnia. Ezen a vidéken ugyanis az volt a szokás, hogy január elsején este az emberek ismét találkoztak egymással és következő reggelig morzsáztak, ami nem jelentett egyebet azon ősrégi szokás ápolásánál, hogy a szilvesztert kétszer ünnepelték meg. Egyszercsak elhangzott egy javaslat, hogy rakjanak tüzet a váróteremben, időközben ugyanis elviselhetetlenül hideg lett, s mivel hosszas és alapos keresés után sem leltek sehol fára, egyes utasok nekiálltak leszedni a léceket a padok vasállványáról, és abból tüzet rakni a cementpadlón. Pad pedig bőven akadt. Az egész váróterem tele volt velük. A tűz lenyűgöző fényében és a helyiségben szétáradó kellemes melegben az emberek egyre közelebb kerültek a tűzhöz. Bemutatkoztak egymásnak, ittak egymás egészségére, összetegeződtek. Rövid időn belül egészen családias volt légkör. Valaki táskarádiót húzott elő a hátizsákjából, de mivel csak hazafias énekek csendültek fel belőle, a falhoz vágta. Egy másik utas kivette a gitárját a tokjából, könnyed ritmusokat kezdett pengetni és énekelt is hozzá, egyesek táncra perdültek. Klarinétok, tangóharmonika, hegedű, pánsíp, szájharmonika és mandolin is előkerült a csomagokból, és valaki bevonszolt egy pléhhordót is, melyet dobként kezdett használni, azaz egy szinte profinak mondható zenekar jött létre, melyet nagy lelkesedéssel és tomboló tapssal kísértek. Az utasok őrülten táncoltak és vedeltek. Egyikük, szörnyű éhség kerítvén hatalmába, elővett egy libát a csomagjából, mire a többiek is készek voltak hozzájárulni a lukulluszi lakomához, mert ugye senki sem indult üres kézzel szilveszterezni. Becsületbeli kérdés volt jól megpakolva hazaállítani, egyfajta győztesként, aki a jövőbe vetett hitet és bizalmat volt hivatott felkelteni. Itt kizárólag a jövőben éltek az emberek, egyfajta aranykorban, mely a jelent átugorva közvetlenül egy dicsőséges múltból vezetett át. További hét liba, tizenöt pulyka, nyolc szopósmalac, fácánok, kacsák, vadnyulak, foglyok, pontyok, pisztrángok, sőt egy feldarabolt őz és két vaddisznósonka is előkerült, és munkához láttak. Megkezdődött a sütés a tűz fölött, mely még magasabbra csapott, lévén, hogy a zsír patakokban csorgott a lángok közé. Egyeseknek mégsem volt elég nagy a tűz, ezért a faajtókat is elkezdték kiemelni a sarkukból, hogy azokat is a rátehessék. Mások az íróasztalokat és szekrényeket kezdték kihordani az irodákból, ahova most már szabad bejárásuk volt. Mindent, ami fából volt és mozdítható, eltüzeltek. Még a padlót is, már amennyi maradt belőle, kitépték a helyéről. Egy nő szomorú megjegyezésére, hogy a teljes boldogsághoz már csak egy karácsonyfa hiányzik, néhány férfi azonnal felderítő útra indult. Az állomás előtti kis parkocskában hét fenyő állt, közönséges jegenyefenyők, de ezek túl fiatalok voltak. A legnagyobbat, az egy méter nyolcvan centi körülit kivágták, ráhelyezték a váróteremben levő jegypénztár előtti rúdra, majd dróttal ráerősítették. Spontánul díszíteni kezdték. Nem volt senkinél karácsonyfadísz, ezért improvizáltak, amennyire a fantáziájuktól tellett. A fát teleaggatták újságokból kivágott képekkel, csokoládé-sztaniolpapírokkal, csontokkal, üres és teli konzervdobozokkal, nyakkendőkkel, félig elmajszolt almákkal, zoknikkal, fogkefékkel, menetjegyekkel, dióhéjakkal, kövekkel, üres üvegekkel, kesztyűkkel, cigarettákkal és cigarettadobozokkal, gézekkel, púderesdobozokkal, egyszóval mindenki hozzájárult valamivel. Sőt, egyiküknek csillagszórója is volt. Az emberek lenyűgözve állták körbe, és mindannyian töredelmesen bevallották, hogy még soha életükben nem láttak ilyen szép fát. A zenekar megszakítás nélkül játszott, az utasok újra táncra perdültek, ettek, ittak, énekeltek, ujjongtak. Egyszer csak a zenekar rázendített a perinicára. Az utasok mindent otthagyva felálltak a jól ismert körbe, mely forogni kezdett: az utasok egy néptánc ritmusára előre lépkedtek, a férfi pedig, aki a kör közepén állt, zsebkendőjével átfogta egy nő nyakát, gyengéden, szeretetteljesen, érzékien, s behúzta magához a körbe, ahol zsebkendőjét a földre terítette, mindketten rátérdeltek és megcsókolták egymást, majd a férfi a nő helyére lépett, és immár a nő választott magának a zsebkendő segítségével egy férfit a körből. És ez így ment a végtelenségig. Végül mindenki mindenkit megcsókolt már, és senki sem gondolt arra, hogy abbahagyja, sőt már a vonatra sem. Amennyiben most jönne be a vonat, senkinek esze ágában sem lenne felszállni. Az emberek táncoltak és csókolóztak, a gyönyörre epekedve, és a világ egyetlen vonata sem lett volna képes arra, hogy megfossza őket ettől a boldogságtól, amelynek mámorában lebegtek. Egyre több pár alakult, akik lassan-lassan visszavonultak az irodahelyiségek sarkaiba, és kényelembe helyezték magukat a szanaszét heverő iratcsomókon. Az irodákban is kellemes meleg lett: az ajtók hiányoztak, és a váróteremben rakott tűz melege lassan szétáradt az egész állomásépületben. Csak a zenekarnak kellett szünet nélkül játszania, bár tagjai is szívesen visszavonultak volna egy-egy nővel. Végül őket is sikerült megvigasztalniuk: pénzt gyűjtöttek számukra. És így mindenki elégedett volt.
Lukas Grubner szintén elvonult egy tanárnővel, aki égre-földre esküdözött, hogy csókjai miatt örök időkre beleszeretett. Levetette bundáját, és hogy nagyobb kényelembe helyezhessék magukat, a földön heverő iratokra terítette. Gömbölyded, ám kemény húsú nő volt, aki még művészi kontyba kötött dús, göndör, fekete haját is kiengedte, mely aztán hatalmas loknikban hullámzott végig a testén, s közben folyamatosan azt mondogatta, hogy a sors mindig különös módon bohókás, amikor két egymásnak teremtett szerelmes egymásra talál. Ha ugyanis egészen hétköznapi körülmények között ismerkedtek volna meg, nem lehetne ebből az egészből semmi igaz, izgató és ezért tartós valami. Tapasztalatból beszél, tette hozzá, és véleménye szerint ez azért van így, mert banális alkalmakkor és eseményekkor csakis banális embereket lehet megismerni. Ez maga a sors, és a sorsot nem lehet kihívni magunk ellen. Mindeközben szokatlanul magas, éles hangon kacagott, ami Lukas Grubner szerint teljesen rendjén való volt, tökéletesen megfelelt a körülményeknek. Fölöttébb érdekes valakinek tartotta a tanárnőt, ráadásul huncut szeplői is voltak, melyeket Lukas Grubner a végtelenségig körbenyaldosott. Végül szánalmasan berúgott, és gondolatait az otthon őrá váró anyján jártatva zuhant álomba. És mindig, amikor Lukas Grubner a részegségből magához tért, egyben az álmából is fölébredt.