Nichita Danilov verse

Az eszménykép

Hétfőnként a mester sírjánál
gyülekeztünk, ifúságunk bálványánál,
akit istenként imádtunk.
Mentünk vad hóviharban,
igen, puszta kézzel sepertük le
a kriptáról a havat,
míg feltűnt aranyozott betűkkel
vésett neve, ezüstszálakkal átszőtt
fekete márványlapon; a név 
és a születés meg a halál ideje

 (egyik társunk bekarcolta a napot
és a helyet, másik buzgó híve 
hozzátoldotta az órát
s a csillagmásodpercet is). 
Ősszel sárga és rozsdabarna
tölgy- és juharlevél takaróval 
szórtuk tele, elütött a sírhant 
ridegmárvány feketéjétől;  
majd felmarkolva a lapit
tüzet tettünk s cigarettára gyújtva
füstbodorba vontuk 
a rozsdás keresztek
néma seregét, melyeket elborított 
a késő ősz édeskés fénye. 
Nézegettük ifjúkori fényképének 
hidegkék pillantását, a fölpödrött
kevély bajuszkát; magunkra gondolva,
kárbaveszett fiatalságunkra. 
Bámultuk a spirálban kavargó füst
bodros örvényét; közepében 
csigaházszerű körök vibráltak.
Némelyikünk fura háromszögeket,
betűket, mindenféle hieroglifákat is
látni vélt, csillagjegyeket talán:
a füstkörök villódzásából próbáltuk 
találgatni a jövőnket.
Vodkát is hoztunk és sok sört,
ittunk az együtt töltött percek,
a mester emlékére, pár cseppet
a pödrött kevély bajuszkára priccoltunk; 
eltékozolt ifjúságunkat sirattuk.  
Ez történt minden hétfőn
évszaktól, időjárástól függetlenül.
Kijöttünk hűvös koratavaszi estéken,
de fullasztó hőségben is,
olvadáskor és ítéletidőben,
esőben, hóban, szélben;
gallyakból raktunk máglyát
a temető szélén, az erdő közelében;
lacikonyhát hevenyészve 
roston sütöttünk. 
Tavaszok s nyarak teltek így,
hosszú nosztalgiás őszök, fagyos,
havas telek, a hajunk megritkult,  
halántékunk ezüstösre váltott, 
szarkalábak a szemünk körül...
Néhányan nem bírták az élet 
„izgatott lüktetését”,
megfutamodván az igazak
világába elemigráltak.
Mások megbetegedtek,
megint mások a reménytelenség
prédájává váltak, és kevesen,
csak páran maradtunk a gáton.
(Ámbár kormányelenes jelszavakat 
skandáltunk odakint, esténként, 
a mester sírjánál, és külföldi adókat
hallgattunk, senkinek sem lett baja.)
Hanyatt a hant mellett gyakran 
nyitott szemmel képzelegve
néztük az ég felhőjátékát. 
Mindez a forradalom előtt;
utána nem jutott idő ábrándozásra!,
s arra sem, hogy szokásosan
a cinteremben tanyázzunk ismét, 
testvéreink közelében, akik már odaát
keresik a szerencséjüket. 
A kripta körül heverészve
szerettük volna jól érezni magunkat, 
megosztva velük a lét örömét
és szomorúságát,
ők pedig, miért ne  
(abban a világban, csakúgy, 
mint ebben, gondoltuk: 
minden lehetséges!),
a maguk során meséljenek 
a túlvilág szomorúságáról
és félelmetes titkairól.
A forradalom után egyesek
álma megvalósult.
Akik nem bírták a gürcöt, 
eladták a lakást,
meghúzódtak ideig-óráig
falun vagy városon 
szétszóródott rokonoknál,
majd parkokban, állomáson,
sátorban, erdőszélen
húzták meg magukat,
aztán a metsző hideggel 
üres kripták kínáltak szállást;
rendre behurcolták a motyót,
karton, újságcsomó, göngyöleg, 
szemétdombi  matracon háltak, 
majd csukható ágyat is találtak,
könyvet, cuccot; berendezkedtek
a romos sírboltokban, úgy tengetve
napjaikat, mintha semmi különös
nem törtlént volna; megpróbálták
lakályosan, netán kényelmesen 
berendezni a barlangot, csórtak akut,
elemet, vagy éppen földbe rejtett
vezeték révén kattatak a villanyra
s a kábelre, a netre is...
Farmernadrágos nemzedékünk
a sok rosszba öregedett bele.
Jut eszembe, nemrég egy őszi estén
összejöttünk hárman-négyen,
aszottan, görbén, mégis fölszerelve
a szokásos vodkákkal, sörökkel
és fával a tábortűzhöz; és akkor, 
megrökönyödve mit látunk: 
tömeg verődött össze 
a szent ereklye körül; 
néhány újságíró,  riporter,
kamerákkal,  reflektorokkal, 
fényképező masinákkal. 
Valamint a rendfenntartó 
közeg emberei, szép számban. 
Közelebb sündörögve kémleltük
a különös sokadalom okát.
Lépteink alatt árulkodón susogott
az allén a nedves avar.
Égett ágak fojtó bűze úszott
a levegőben, a régi ősz szaga.
A sírlap levéve, tartórácson,
a kereszt szétszedve darabjaira. 
Tudni akartuk, mi történik,
miért ez a sok nép és a hűhó
ezen a csöndes helyen.
(A lapból zümmögés tört elő,
mintha rajzó méhek ütöttek volna
benne tanyát.) 
Odaléptünk, jól megnéztük.
Hátráltunk pár lépést rögtön.
Aztán ismét és ismét közel, 
és hallga,
már nem lehetett kétségünk: 
a fekete márvány sírlapot,
mely alatt ifjúságunk bálványának
földi porai nyugosznak,  valamint
a tölgyből faragott keresztet 
röviddel a forradalom előtt
teletömték lehallgató készülékekkel.
Poloskákkal. 


Nichita Danilov román költő (1952. április 7.)
Forrás: România literară, 2014/42.szám