Wolfgang Borchert rövidprózái

Radi

Ma éjjel nálam járt Radi. Szőke volt, amilyennek megszoktuk, és széles, dundi arca nevetett. A szemei is olyanok voltak, mint máskor: kicsit riadtak, kicsit tévelygők. Állán is ott volt a két kis pamacs.  
Minden olyan volt, amilyen lenni szokott.
De hát meghaltál, mondtam. 
Igen, válaszolt Radi. Kérlek, ne nevess ki.
Miért nevetnék?

Mindig kinevettetek, tudom én. Mert furcsán tettem egyik lábam a másik után, és mert a suliba menet olyan lányokról meséltem, akiket nem is ismertem. Ezen mindig nevettetek. És mert mindig riadt voltam kicsit; ezt egész biztosan tudom.
Régen haltál meg? 
Nem, abszolút nem, mondta. De tél volt. És nem sikerült rendesen betenniük a földbe. Minden megfagyott. Acélkemény volt minden.
Vagy úgy, Oroszországban estél el…
Aha, mindjárt az első télen. Az az igaz-ság, de ne nevess ki, hogy nem valami kellemes Oroszországban halottnak lenni. Olyan idegen ott minden. Idegenek a fák. Annyira szomorúak. Érted? Többnyire éger van ott. Ahol fekszem, hangosan szomorkodó égerek állnak. Néha a kövek is nyögnek. Amiért orosz kőnek kell lenniük. Éjszakánként jajgatnak az erdők. Amiért orosz erdőnek kell lenniük. A hó is sikolt. Amiért orosz hónak kell lennie. Minden olyan idegen. Minden annyira idegen.
Ült Radi az ágyam szélén, és hallgatott.
Talán csak azért látod így, mert neked ott halottnak kell lenned.
Rám nézett: Gondolod? De nem, te, ott minden ijesztően idegen az embernek. Minden. A térdére nézett. Minden annyira idegen. Saját maga is.
Saját maga?
Igen, de ne nevess ki, kérlek. Ez van ugyanis. Az embernek épp saját maga tűnik olyan ijesztően idegennek. Te, de ne nevess ki, igazából ezért kerestelek fel ma éjjel. Meg akartam ezt beszélni veled.
Velem?
Igen, de ne nevess ki, pontosan veled. Te jól ismersz, nem?
Azt hiszem.
Persze hogy. Nagyon is jól ismersz. Úgy értem, ahogy kinézek. Nem arra gondolok, hogy milyen vagyok. Ahogy kinézek, úgy értem, ismersz, nem?
Persze, szőke vagy. Az arcod kerek.
Ne, mondd csak nyugodtan, hogy dundi. Tudom. Szóval – 
Rendben, az arcod dundi, széles, és mindig nevet.
Jó. És a szemeim?
A szemeid mindig kissé – szomorúak voltak és sajátosak – 
Nem kell hazudnod. A szemeim mindig riadtak és tévelygők voltak, mert sosem tudtam, hogy elhiszitek-e, amit a lányokról mesélek. Tovább. Mindig szép sima volt az arcom? 
Nem, nem. Mindig volt két kis pamacs az álladon. Azt hitted, nem látjuk, mert szőkék. De mi mindig észrevettük őket. 
És nevettetek rajtuk.
És nevettünk rajtuk.
Ült Radi az ágyam szélén, és térdéhez súrolta a tenyerét. Igen, suttogta, ilyen voltam. Pontosan ilyen.
Majd riadt szemével hirtelen rám nézett. Megtennél nekem egy szívességet? De kérlek, ne nevess ki. Gyere velem.
Oroszországba?
Aha, egész hamar ott leszünk. Egy pillanat az egész. Mert még annyira jól ismersz. Kérlek.
A kezem után nyúlt. Olyan volt az érintése, mint a hóé. Egész hűvös. Egész laza. Egész könnyű. 
Ott álltunk néhány égerfa mellett. Valami világos hevert a földön. Gyere, mondta Radi, itt fekszem. Emberi csontvázat láttam, olyant, amilyenről az iskolában tanultunk. Mellette egy darab barnásszürke fém. Ez a sisakom, mondta Radi, teljesen megrozsdásodott és mindenütt belepte a moha. 
Majd a csontvázra mutatott. Kérlek, ne nevess ki, de ez én vagyok. Te érted ezt? Te jól ismersz. Akkor mondd meg, lehetséges, hogy ez itt én legyek? Hogy látod? Nem találod ijesztően idegennek? Semmi olyan nincs benne, ami rám utalna. Már abszolút senki nem ismer rám. Pedig én vagyok. Nekem kell ott lennem. De nem bírom megérteni. Ijesztően idegen. Mindahhoz, ami korábban voltam, ennek már semmi köze. Nem, kérlek, ne nevess ki, de ez az egész olyan ijesztően idegen, olyan érthetetlen, olyan távoli.
Leült a barna földre, és szomorúan nézett maga elé. Ahhoz, ami korábban volt, ennek már semmi köze, mondta, semmi, abszolút semmi.
Majd felcsippentett egy kevés barna földet az ujjbegyével, és megszagolta. Idegen, suttogta, roppant idegen. Idetartotta nekem. Olyan volt a föld, mint a hó. Mint a keze, amit korábban felém nyújtott. Egész hűvös. Egész laza. Egész könnyű. 
Szagold meg, mondta.
Nagyot szippantottam.
Na?
Föld, mondtam.
És?
Kicsit savanyú. Kicsit keserű. Rendes föld.
De idegenszerű is, nem? Roppant idegen. És utálatos. Nem? 
A föld fölé hajoltam. Hűvös, laza és könnyű szaga volt. Kicsit savanyú. Kicsit keserű.
Jó szaga van, mondtam. Földszaga.
Nem utálatos? Nem idegen?
Radi riadt szemekkel nézett rám. Te, ez a szag mégiscsak utálatos.
Megszagoltam. 
Nem, minden földé ilyen.
Gondolod?
Biztos vagyok benne.
És nem találod utálatosnak?
Nem, Radi, kimondottan jó szaga van. Próbáld meg még egyszer.
Ujjbegyei közé csippentett egy keveset, és megszagolta.
Minden földé ilyen? kérdezte.
Aha, mindegyiké.
Mélyet lélegzett. Teljesen beledugta az orrát a tenyerében levő földbe, és nagyot szippantott. Aztán rám nézett. Igazad van, mondta. Talán tényleg jó a szaga. Mégis idegen érzés, ha belegondolok, hogy ez én vagyok, te, mégiscsak ijesztően idegen. 
Radi ült, szagolta a földet és megfeledkezett rólam; szagolta, szagolta és csak szagolta. Mind kevesebbszer mondta, hogy idegen. Mind halkabban mondta. Csak szagolta, szagolta és szagolta a földet.
Lábujjhegyen indultam haza. Reggel volt, fél hat. A házak előtti kertekben, a hó alatt mindenütt földet láttam. Meztelen lábbal beleléptem a hóba, a barna földre. Hűvös volt. És laza. És könnyű. És volt szaga. Felálltam és mélyet lélegeztem. Igen, van szaga. Jó szaga van, Radi, suttogtam. Tényleg jó a szaga. Mint minden rendes földnek. Légy teljesen nyugodt.

 

Az író

Az író feladata: a háznak, amit mindenki más épít, nevet kell adnia. A különböző szobáknak is. A betegszobát így kell hívnia: „a szomorú szoba”, a padlásszobát: „a széljárta”, a pincét: „a baljóslatú”. A pincét nem hívhatja „a szép szobá”-nak.
Ha elveszik a ceruzáját, a kínok kínját kell kiállnia. Meg kell kísérelnie, hogy egy kanál nyelével a falra karcoljon. Mint a börtönben: „Randa egy odú”. Ha nem teszi meg végszükségében, nem hiteles. Akkor el kell küldeni utcaseprőnek.
Ha leveleit más házakban olvassák, meg kell lehessen tudni belőlük: „Aha. Igen. Szóval így élnek az emberek abban a házban.” Nem számít, hogy kis- vagy nagybetűkkel ír. De olvashatóan kell írnia. A padlásszobában kell laknia. Onnan van a legjobb kilátás. Jó hely a padlásszoba: szép is meg hátborzongató is. Ott fenn egyedül lehet lenni. És ott van a legnagyobb hideg és a legnagyobb meleg. 
Ha Wilhelm Schröder, a kőbányász meglátogatja az írót a padlásszobában, lehetőleg szédüljön. Az írónak erre ügyet sem szabad vetnie. Szokjon csak hozzá Schröder úr a magassághoz. Jót fog neki tenni.
Éjszakánként kémlelheti az író a csillagokat. De jaj neki, ha nem veszi észre, hogy a háza veszélybe került. Akkor addig kell fújnia a harsonát, amíg elpattan a tüdeje!


www.helikon.ro