Dan Lungu regényrészlete

Nyolcadik fejezet*
amelyben rájövünk, hogy Costel Spătaru úr és felesége között miért van szószünet

Costel Spătaru a legmogorvább lakója az Akácos utcának, és minden szomszédja jól tudja ezt. Egyfolytában olyan morcos, hogy nehezen lehet eldönteni, mikor ideges. Viszont most mintha ezer ördög szállt volna beléje, ahogyan a felesége, Aurora fogalmaz. Dühében csak ül a széken, és nem szól egy kukkot sem.

Még a tévét se kapcsolja be. Időnként rettentő pillantásokat vet egy narancssárga műanyagkeretes látószemüvegre, amely az ablak alatti asztalon hever, a szétnyitott újság mellett. Szokása ellenére lencséivel lefelé helyezte el a szemüveget, közvetlenül az asztalra, szárai periszkópokként meredeznek. Aurora sejti, hogy valami nincs jól. Bár Costel arcán úgy látszik, mintha a dolgok tökéletes rendben lennének, minden olajozottan működne, mint jól karbantartott fogaskerék, Aurora óvatos, mert tudja, férje nem az az ember, aki lencsével lefelé teszi szemüvegét az asztalra, ráadásul szétterpesztett szárakkal. Annál is inkább, hogy új szemüvegről van szó, aznap reggel vásárolta. Nem szól hát semmit, attól tart, nehogy a férfi nyakonvágja, ahogy szokása, amikor beléje bújik az ördög, vagy néhány deci tömény után. Nem, ez tiszta ügy, nem az az ember, aki az okuláréját a véletlenre bízza. Aurora most is világosan emlékszik arra, hogy mielőtt beszerezte volna a műanyag tokot, amelyen aranyozott írás van, és hangosan kattan, ha összecsukják – „Csak az elején csinál így, te fehérnép, amíg megkopik!” –, olyan gonddal csavarta be a szemüveget egy rongyba, hogy azt hihette volna bárki, csecsemőt pólyál. Puha, vastagabbacska rongyot kért, ami kivédi az ütődéseket – uramőrizz! Ő pedig adott neki egy négyszögű darabot egy bolyhos alsónadrágból, amely a sok mosás miatt mintha bársonnyá vált volna, de nem mondta meg neki, istenments!, hogy alsógatyából származik, nehogy nyakonverje. Azt adta be a férfinak, hogy egy régi, kínai törülközőből vágta ki. Nem, az ő Costelje nem hagyja szanaszét a szemüvegét. De nem is szólhat semmit neki, nem kérdezheti meg, ki köpött bele a levesébe, mert ha megteszi, s a másik behúz vagy két deci vodkát, annyi! Egyebet nem hallana, mint „te tökkelütött” és „te tyúkeszű”. Miért is piszkálná fel? Nem jobb így, leülepedve? Inkább kötöget, közben kinéz az ablakon, van rendesen jövés-menés odakint. Amióta megjelentek Covalciucéknál a giliszták, nem csitul a nyüzsgés a házuk táján. Mindenki látni akarja a gilisztaseregletet, sőt, le is fényképezné, legyen mivel eldicsekedni majd az unokáknak. Hiszen nem tudni, miféle dolog következhet erre, lehet, valami földönkívüli jelenség, valami teljesen szokatlan, ahogy egyesek beszélik. És akkor ők megmutathatják majd az unokáknak, figyeljetek, kis taknyosok, én is ott voltam, pontosan az én utcámban történt, nem éltem le hiába az életem, elcsíptem én is egy azonosítatlan jelenséget, hálistennek! Úgyhogy Aurorának van mit néznie az ablakon át. Covalciucék kapujánál sűrű forgalom, be és ki szünet nélkül, mint a malomban. Egy kicsit félrehúzza a függönyt, csak a sarkát, és becsípteti egy csésze alá, amit rátett a párkányra, hogy zavartalanul kémlelhessen kifelé, de kintről ne vegyék észre. Ilyen az ő Costelje, mit lehet tenni, ha egy kicsit felönt a garatra, kell hagyni mentére, mert ha nem, úgy rátapad az emberre, mint a rüh. Amennyire hallgatag józanul, épp annyira mocskosszájúvá válik, ha erjesztettet vesz magához. Úgy káromkodik olyankor, hogy szégyenében legszívesebben ő süllyedne a föld alá férje helyett. Vagy ahogy Petrică úr mondogatja: ha Costel lenne a díjazó egy káromkodásversenyen, dicséretet sem osztana ki, eredetiséghiányra hivatkozva. A Traktorban is szokott káromkodni, bizony, váratlanul tör ki, mint egy nyári vihar. De nem, soha nem hiábavalóan káromolja őket, ahogy hiszik. Csak annyi, hogy néhány héttel korábban történt dolgokért támad rájuk, olyasmikért, amiket rá mondtak vagy ellene tettek, amikor józan volt. Olyankor hallgat, legfeljebb mormog valamit. De soha nem feled el semmit. Mert ez a te férjed olyan, mint a visszhang, mondogatja Petrică úr, káromkodsz neki egyet most, és ő két hét múlva ismétli meg. Amikor egy csepp üzemanyagot tankol, hogy legyen jó gyújtása.
Úgyhogy miért is zargatná?
Inkább kötöget tovább. Jóféle gyapjúcskája van, tiszta öröm mozgatni benne a kötőtűket, és közben kinézni az ablakon. Jön-megy a világ előtted... Covalciuc-ék kapuján be, majd ki onnan. Mint a malomban, hála a Fennvalónak!
Milica nyitja a kaput szemközt, kezében pohár. Lehet, kifogyott az olaja... Biztosan anélkül maradt. Hiszen ő maga is járt már így. Na de miért épp Covalciuc asszonysághoz hajtja a szükség? Csak az hiányzik, hogy beleüsse az orrát, ahová nem kéne. Minden szarságba. Hogy belepofázzon a Covalciuc-ék gilisztáiba is, mert soha nem elég, amit megtud másoktól. Hogy aztán azt mesélje, kénkőbűz volt ott a kertben, s az egész világ álmélkodjon ezen. Ő pedig levonja a következtetést, hogy valahonnan nagyon mélyről jönnek, még a végén kiderül, hogy a pokolból, aztán üvöltözhet, mint Hleanda, hogy ajjajaj!, jóemberek, vezekeljetek, mert jön a világvége! Az Ezredes házában is mi keresnivalója volt? Hát nincs igaza Petrică úrnak? Ha Milica átjön hozzá, Covalciuc-néhez egy pár nagyobb kötőtűért, ez azért történik így, mert szemközt lakik, nem egyéb miatt. Nem kell az utca másik végéből jönnie. És a tetejébe azok a giliszták egyenesen undorítóak. Petyhüdtek, napszítták, nyálkásak... És Covalciuc asszonyság úgy mesélte, hogy még ennél is több volt belőlük. Felfordult a gyomra, amíg hallgatta, visszafelé indult az étel. Ők pedig úgy beszélnek minderről, mintha természetes lenne, s ez több mint furcsa tőlük. Mintha a giliszták már családtagok lennének. Úgy emlegetik: „ők”. „Ők” arra se jók, hogy szappan legyen belőlük, mert soványak, mint a szárított hús. Ha nem így lenne, beledobhatnák egy nyavalyás bádogteknőbe az összeset, szódát töltenének rájuk, és mosószappant nyernének. Eladni is jutna, annyit. De mibe tennének ennyi temérdek gilisztát, hány teknőt kéne megtölteni? S aztán ki hallott olyanról, hogy gilisztaszappan? Na, mintha a disznószappan jobban hangzana!
Costel Spătaru nagyot sóhajt, bizarr hangot adva ki, mintha gumicsónakot fújna fel. Aztán próbálja megvakarni a hátát, átfeszítve kezét a válla fölött, de nem jár valami nagy sikerrel. Taktikát változtat, és oldalról veszi célba gerinctáját a másik kezével. De bármennyire kinyújtja ujjait, már-már remegnek az erőfeszítéstől, a körmök megmakacsolják magukat, és nem érik el kielégítő módon a kívánt felületet. Más nem marad hátra, mint hogy bevesse az ugyanazon az oldalon lévő kezét, könyökből behajlítva karját a háta felé, és a lehető legfennebb emelve azt. Végül, mintha valamennyire elégedetten, megnyugszik.
Aprólékosan megfigyeli ezúttal is az összes gesztusát, mert ezek az egyedüli mozdulatok, amelyekkel az ő Costelje az elmúlt fél órában megnyilvánult. Egyébként csak ült a széken, mint egy zsák gabona a raktár falának támasztva. Annak alapján, amit rögzített mindebből, nem venne mérget arra, hogy a férje egy csepp alkoholt sem töltött a szájába. Az is igaz, arra nem emlékszik, hogy valaha is, amikor be volt csiccsentve, Costel képes lett volna ennyi, pontosan kivitelezett mozdulatra, ráadásul tökéletesen logikus sorrendben. És az, hogy nem káromkodik közben, bár nem tűnik egészen elégedettnek erőfeszítései eredményével, csak szaporítja az asszony kételyeit. Mint majd’ minden nő, akinek élete társa, amikor túlzásba viszi az alkoholt, nem vár biztatásra, hogy káromkodjon, mint a záporeső, vagy pofozkodjon. Aurora az idők során összefűzött saját maga számára egy egész sor jelt, ami végül alapos tudománnyá alakult, ennek segítségével ítéli meg, józan-e, s ha nem, milyen mértékben csípett be az ura. Már a gyermekkorában felfülelt beszélgetésekből, de később, a részvételével zajló alkalmi csevelyekből is megtudta, hogy egyes férfiaknak, miután felhajtanak egy deci erőset, vérmes lesz a szemük, megvörösödik a fülük vagy pofacsontjukon a bőr, de neki nem volt ilyen szerencséje. Egy deci után az ő Costelje józanabbnak tűnik, mint előtte, nem túl beszédes, de kedélyesebb, mint általában, ami, főként kezdetben, elég sok nehézséget okozott számára annak eldöntésében, hogy mikor teszi az alkohol élénkebbé, és mikor a kávé. Rezzenetlen, enyhén kreol arca nem igazán mutatja ki az alkohol hatásait, és amikorra be tudja ezt azonosítani a gesztusok pontatlansága vagy kaotikus egymásutánja alapján, akkor már késő: egyetlen apró szócskát elég kiejtenie a száján, hogy arra biztassa, álljon le, és egyből sértések özöne zúdul rá, olykor taslikkal körítve.
Hát miért is ingerelné?
Az ő Costelje esetében a más férfiakra vonatkozó, megvilágosodást hozó tünetek hasztalannak bizonyulnak, úgyhogy az illuminált állapotra utaló, más jóakaratú és segítő szándékú feleségektől sok munkával elsajátított jelzések figyelemmel követése neki csak a baját gyűjti meg. Az élettapasztalatok formájában megfogalmazódó szabályok szerint az ő Costelje elméletileg józan: szemét nem hálózzák be vörös erecskék, fülcimpája nem rákvörös, a poharat szájához emelő kezének kisujja sincs kinyújtva ivás közben, a szavakat nem félig ejti ki vagy kiadós szünetekkel közöttük, nem röhög bolondul, semmi hasonlót nem művel – mégis, amikor megszólítja, bizalommal és szelíden, be sem fejezheti a mondatot, és Costel már tetőtől talpig elborítja vályúnyi fröcsögő szitokkal. Úgyhogy idővel igyekezett elfeledni, amit másoktól tanult, és azon van, hogy jobban megismerje férjét. Ennek ellenére semmi nem bizonyul bonyolultabbnak a világon, mint rájönni, mikor húzott be Costel egy deci pálinkát, nem többet. Másoknak ez az egész apróságnak tűnhetne, de neki egyáltalán nem az: egy dolog emelt fővel indulni bevásárló körútra, és egészen más a házban lapulni, behúzott függönyök mögött, amíg elmúlnak a véraláfutások.
Miért is zaklatná fel, ugyanbizony?!
Ahogyan vakarózik, az arra engedhet következtetni, hogy nem, semmit nem ivott. Vagy ha mégis nyalakodott, nem lépte túl az egy decit. De nem lehet biztos benne. Volt számos alkalom, amikor saját bőrén tapasztalhatta meg ezt. Most még úgy vakarózik, mint bármelyik normális ember, egy óra múlva viszont, amikor tarkójához nyúlna, fülét vagy a szék karfáját találja el, és úgy inog, hogy látszólag mindjárt felhengeredik. Mert ilyen az alkohol: amíg fejébe nem megy valakinek, azt gondolod, tudsz vele beszélni normálisan, aztán hopp!, azon veszed észre magad, hogy káromkodás záporozik rád, és puff! („mert amikor behúzok én neked egyet!”), minden egyéb.
A kötésben szünetet se tartva, nagy nehezen elfordítja fejét az ablaktól, és fölöttébb óvatosan újból rápillant férjére, hogy ellenőrizze, vannak-e újabb jelek. Costel hallgatagon ül, mellkasán összefont karokkal. Ha nem ivott semmit, azt jelenti, lángol a haragtól, esetleg beteg, véli Aurora. Most épp lehajol és a lábszárát vakargatja. Tétovázástól mentes, biztos mozdulatából bátorságot merít, hogy megkísértse a lehetetlent, úgyhogy találomra azt mondja: „Nahát, Hrib apó ereszkedik béfelé. Azt hiszem, a városban lehetett...” „Csókolja hátsóm!”, mordul erre a széken ülő.
Aurorának tiszta ügy, hogy az embere nem ivott; vagy ha mégis belenyalintott, a decit nem haladta meg. Viszont rendkívüli módon haragos, de nem tudná megmondani az okát.

Costel Spătaru valóban feketéllik a dühtől. Két okból: kora reggel átgondolatlanul vásárolt be, és tizenegy körül, hab a tortán, összetalálkozott a volt gyári mesterével, s megtudta tőle, hogy az önmaga veszi fel a nyugdíját, a városban, egy műanyag téglalapocska segítségével, amit bankkártyának neveznek. És mindennek a tetejében a gyomra is rendetlenkedik, diszkrét, de ismétlődő böfögésekkel jelezve, hogy az elmúlt este rumot ivott, ráadásul olyant, ami, legalábbis erre gyanakszik, közeli rokonságban állhatott a kénsavval. Semmi kétség, egész egyszerűen vannak olyan napok, amikor minden fordítva sül el. Az Úristen titkos kalendáriumában ezek halálfejjel vannak megjelölve, amelyre a Mindenható még két lábszárat is rádobott keresztbe, mintha a csontkoponya nem lenne elég. És még csak az első órái telnek ennek a napnak! Estig még egy halom szerencsétlenség következhet be... A felesége pedig csak bámul ki az ablakon, mint borjú az új kapura, nem fut át azon a szikkadt agyán, hogy főzzön egy kányafű-teát neki, nem veszi észre, hogy atyamáriásan ég a gyomra. Igen bizony, végső soron estig bármire számíthat: eltöri a nyavalyás lábát, gyomrába lyukat mar a kénsav, leég a háza vagy elárasztják a szemközti giliszták. Azok bárcsak megérkeznének, tapadnának fel, a fészkes fenébe is, hasukkal az ablaküvegre, hogy az a marha felesége ne lásson semmit abból, ami odakint zajlik, hátha így eszébe jut, hogy főzzön egy zörgőfű-teát. Hiszen látta ő is az egész felfordulást Covalciuc-ék kertjében, ahogy oromba gyűltek a csúszómászók, mintha gilisztavihar söpört volna végig ott. Hát hogy is ne lenne dühös, hogy éppen ő jár így, egy ilyen halálfejes napon, képes kimenni a házból korán reggel, ahelyett, hogy édesdeden aludjon, mint egy csecsemő, vagy legalább elnyújtsa az alvást, bődületes lustálkodásban, mint amikor az ember fejére húzza a paplant, akár egy here, hogy ne döngjék körül fejét a legyek, vagy kitart a végsőkig, túlcsorduló, szétpattanni készülő húgyhólyaggal, csak épp ne kelljen még kimennie a vécére, mert megtörne az édes, vasárnap reggeli heverészés minden bája. De ő – egy frászt! Ahelyett, hogy a szégyenkezés rázná fel, mert a pópa már a templomban prédikál, s ő még akkor fordul át a másik oldalára, mint ajtó az ő sarkán, úgy rest az ő ágyában, ahogy a Biblia mondja, ő, kérem szépen, felserken pirkadatkor, mint valami szédült, és szedi a lábait aztán, mintha késné le a vonatot, de hogy miért? – azért, biztosan, hogy jusson neki is valami a bajok szétosztásánál, ne maradjon anélkül. Mert ilyenek egyesek, amíg nem szereznek maguknak bajt, nincs is jó dolguk! Trappolnak hajnalosan, hogy ki ne hagyjanak egyetlen bosszúságot se, ami jöhet. Nem, szó sem lehet róla, hogy a templomba menjenek, inkább keresve keresik, lóhalálában, a macerás dolgokat állandóan, nem is érzik magukat jól a bőrükben, ha nem kerülnek valamilyen slamasztikába. Ő például miért is volt ott a piacon, már korán reggel? Sorscsapásért, nem egyébért! Ki vitte oda, élénk ügetéssel, ha nem Belzebub? És hallj oda, micsoda észkombájn tud lenni, hogy szemüveget vásárolt a besszarábiaiaktól! Ráadásul narancssárgát, hogy úgy rajzzák körül a méhek, mintha kankalin lenne! Po-csék-ság, nem szem-ü-veg! Nem arról van szó, tényleg kellett neki új okuláré, mert a régivel már az újságot sem tudta elolvasni, de az sohasem fordult meg a kobakjában, hogy ilyen balfék lehetne. Főleg, hogy azok egy tonna szemüveget hoztak, nagy, fonott szatyrokat színültig megrakva mindenféle fajú és nemű pápaszemmel... Felpróbálhatott volna még vagy ötvenet, de ő nem és nem, pontosan ezt veszi meg, mert ilyen ő, jellemes fickó, amikor másnapos. Világos, hogy az ő hibája, utólag hiába kívánja a pokolba a besszarábiait. Az tulajdonképpen finom fiú volt, javasolta, hogy még gondolkozzon, de ő aztán nem!, azt mondta, egy-két számmal nagyobbat vesz, mint amikor a gyermeknek vásárolunk cipőt. Mert amikor neki valami befészkeli magát a fejébe, azt onnan harapófogóval sem lehet kiszedni. Főként amikor macskajaj van. Hát hogy ne hajítaná jó messzire az ilyen szemüveget, amikor úgy lát át a lencséin, mintha a mustárosüveg alján át nézelődne!
A felesége pedig, akivel egy életet leélt, és még mindig ugyanolyan szélsebesen jár az agya, mint egy csiga; arra nem jön rá, mikor kéne megfőznie egy teát neki. Hát hogy ne bolonduljon meg az ember!? Hiába osztja neki az észt annyi sok ideje – kötögetésen kívül azt sem tudja, hány füle van. S a kötögetést még csak nem is tanulta, születésileg tett szert rá, a hallás, látás és szaglás képességével együtt. És ha nem agyabugyálta volna annyit... De semmi sem ragadt rá! Veszett fejsze nyele! Még most is, húsz év után, amikor arra kéri, hozzon egy pillangócsavart, rendületlenül a tokmánnyal érkezik. Hát ne csavarozzon be neki egy olyant, hogy csupa pillangócsavart lásson!? Ahogy szálldosnak, virágról-virágra, mint a lepkék!
Az is igaz, hogy amikor józan, nem üt hozzá. De amikor berúg, minden eszébe jut, mert körültekintően elraktározta a zsigereiben, apró fiókokban. És ahogy kihúz egy-egy fiókocskát, úgy le is kever neki egy párat. Újabb fiók nyílik, újabb bugyutaság ötlik eszébe... És a fiókocskák kulcsait a kétdecis pohár fenekén őrizgeti. Ahogy kiüríti a poharat, megtalálja fenekén a kulcsokat. Ahogy rájuk akad, egyből elkezdi nyitogatni a fiókocskákat. Másképp nem is lehet: az asszonyt a kettő-sima-kettő-fordítottból nem zökkenti ki egyéb, csak a mechanikus sokk. Csak egy-egy ilyen kezelés után rakja félre a kötőtűket és teszi oda főni a levest. De ez sem sokáig használ nála.
Hát hogyne keresné elő a fiókocskák kulcsait?
Pedig azt a másik szemüveget is a besszarábiaiaktól vette. Még kilencvenben, amikor épp, hogy megjelentek a piacon. Megölelgették egymást a besszarábiai testvérrel, összecsókolóztak, mint a Nagy Egyesüléskor, aztán vásárolt tőle egy tartós, minőségi szemüveget, felpróbálva előtte, fekete kerettel, hosszú évekig tökéletesen látott vele. Akkor szavazott , egyszer s mindenkorra, bizalmat az árujuknak, és kicsidenként vásárolgat ezt-azt tőlük, minden vasárnap reggel: sűrített paradicsomot, horgászzsinórt, nyolcas csavart, elemet a zseblámpába. Sőt, zoknit és alsógatyát is. Annyi az egész, legalábbis ezt tapasztalja, hogy az utóbbi időben romlik az árujuk minősége. A pulykapástétomnak például olyan íze lett, amilyen az elnyűtt kapcának lehet. Eléggé elmentek hülyefelé. De ő is, aki egy ilyen halálfejes napon indul el, uram irgalmazz, vásárolni. Mit keresett korán reggel a piacon? Ráadásul a besszarábiai jóindulatúan figyelmeztette: láss hozzá, bátyó, próbálj fel többet, mert van miből, hál’ Istennek. De ő aztán nem és nem, pont ezt veszi meg, mert ilyen ő, határozott fickó, amikor túllő a célon az alkohollal. Mi járhatott abban a ráncos, másnapos agyában? Egye fene, veszek egy számmal nagyobbat, a szembaj úgyis csak súlyosbodik, így nem tíz év múlva kell lecserélnem, mint a régit, hanem tizenöt év múlva – és spórolok egy csomót! Nehogy már úgy járjak ezzel, mint amazzal, hogy cserbenhagy tíz év után! Hiszen az anyja is így vett neki ezt-azt gyermekkorában, a hetivásárban, bármiről is volt szó: egy számmal nagyobbat, hogy következő évben is jó legyen még. Vidéki nincstelenszokások, na... Annyi, hogy ezzel az újjal úgy lát, mint valami üvegalagúton át. Csak talán egy év múlva tudna olvasni vele, ha a látása annyit romlik közben, amennyit sejti, hogy fog. Ha csak el nem patkol időközben, mert egy ilyen napon, halálfejjel, sose tudni, mi vár az emberre estig. Ha meghal esetleg, annyi baj legyen. Utolsó akaratként meghagyja, hogy a koporsóban legyen ott az új szemüveg az orrán, nézzen ki jól, mint egy mérnök, mert látnia akkor már úgyse kell. Anélkül is beletalál a gödörbe, még ha sok dioptriára is volt szüksége korábban. S mindezt csak azért, hogy ne legyen az: kidobta a pénzt az ablakon. Bár, ha jól belegondol, nézhetne ki mérnöknek, köszöni szépen, kevesebb dioptriával is, vagyis a régi szemüvegével. Tényleg, hogy’ az anyja kínjában nézne ki épp ő, a tisztes elhunyt, azzal a narancssárga kisasszony-szemüveggel az orrán! A halotti tor után legalább egy hétig röhögnék a cimborák a Traktorban. A legyekkel, amik körüldöngik a tetemet, versenyeznének a méhek, mert úgy vonzaná őket a keret, mint a pitypang... Tyű, az áldóját, hogy mik nem jutnak eszébe! Meg kell értenie: kidobta a pénzt az ablakon! Semmi izémizé nélkül! Minek annyi szabadkozás?!
Alig van túl a szemüvegvásárláson, szembetalálkozik volt mesterével a gyárból. És mit tud meg tőle? Azt, hogy, köszöni szépen, a városban kapja a nyugdíját, bankkártyára – és mutat neki egy műanyagdarabkát, barna csíkkal rajta. „Nézd csak meg, ez a kártya, berakod egy gépbe, aminek a neve bankautomata, hasonlít egy önműködő esztergapadra, megnyomsz valami billentyűcskéket, és kiadja neked a nyugdíjad az utolsó lejecskéig, még vasárnap is.” Törje ki a nyavalya, ha az elején nem azt hitte, hogy a mester szívatja, mert csinált ilyesmiket annak idején, a gyárban, mind azzal cikizte, hogy túl aprólékos. Arra gondolt, valamilyen telefonkártya lehet, valami amerikai veszítette el, Plopşoru úr megtalálta, s most játssza a nagymenőt. De nem fogja őt palira venni, gondolta, s addig nem hagyta békén, amíg bemutatót nem tartott neki, még úgy is, hogy azt mondta, egy fityingje sincs már a kártyán. Nem engedte tovább addig, amíg meg nem mutatta neki, Costel Spătarunak, ott, a gépezet előtt állva, hogy zéró lej ugyan, de a plasztikdarabka működik. És amikor megvolt az élő bemutató, Plopşoru úr azt mondja neki: „Te Spătaru, mintha beszédesebb lennél, mióta nyugdíjba mentél, de csak tökkelütött maradtál.” Na de higgyen, amit akar! Főleg egy ilyen napon, amikor minden balul üt ki.
Viszont a postásnő grimaszolhat ezután azzal a savanyú szukaábrázatával, elbúcsúzhat már mostantól a kezicsókolomoktól és a borravalóktól, amiket nyugdíjkézbesítéskor kap. Legalábbis tőle többé egy fityinget sem, s lehet, az egész Akácos utca így tesz majd. Mert az a fehérnép egy kényeskedő citrompofa, ráadásul mérgezett nyelvű, akit nem érdekel egyéb, csak a baksis és a pletyka. Pá! Ami őt illeti, nem ad többé egy lyukas vasat a szavára. Ő, Costel Spătaru, bankkártyát csináltat. S ha megcsináltatja, a postásnő megcsókolhatja a hátsóját, mert onnan már a segge sincs messze. Fenéken rúgást érdemel, nem kezicsókolomot. Hadd tudja meg ő is, milyen érzés! Hát szép dolog az, amit művel ez a buta liba? Ha nem azzal indítasz feléje, hogy „kezicsókolom, nagyságos asszony”, amit rögtön kávécska követ, aztán a végén baksis, következő alkalommal az egész utcából utolsóként kapod kézhez a nyugdíjad. Már három napja mindenki nyomja be esténként a fröccsöket a Traktorban, jóízűen viccelődve, s te még mindig a kapuban álldogálsz, mint egy szalmabábu, lesve a nyugdíjat. Mert a postásnő úgy döntött, megkeseríti a napjaidat, tanuld csak meg a leckét a következő alkalomra. Sőt, még a szomszédok révén is üzenget: ha Spătaru úrnak akkora a szája, mint egy csűrkapu, én mondhatom azt, hogy nem volt otthon, amikor ott jártam, és visszautalom a nyugdíját. Végül is kézhez kapod valamikor, nem arról van szó, de az orrod megnyúlik addig, és ő nagyon jól tudja ezt. Hát szép dolog ez? Nem, persze, hogy nem. Hiszen lehet inni hitelre is, de mégis meddig?
És hogy az anyja kínjában van Plopşoru úrnak már egy éve kártyája, és ő még nem is hallott arról, hogy létezik ilyesmi? Ráhúzta volna a vizeslepedőt a postásnőre már egy évvel ezelőtt, még szép, hogy igen! Hiszen folyton utoljára hagyja őt, sőt, még fenyegeti is! Igaz, ami igaz, ha felönt a garatra, ő is lehordja a fekete földig. De hát hogy ne dühödne fel az ember egy ilyen dagadt, buta libára, mint az ő postásnőjük. Jobb lenne, tényleg, ha nem tudja meg, hogy Plopşoru úrnak már egy egész éve kártyája van! Ráadásul ez az érzéketlen gyomra is rumos égéssel kínozza, Aurorának pedig esze ágában sincs teát főzni neki.
Hát hogy is ne keresné elő a kulcsocskákat a fiókokhoz? (...)


*Dan LUNGU: Tyúkok a mennyben. Mendemondák és rejtélyek álregénye
(Raiul găinilor. Fals roman de zvonuri şi mistere. Polirom Kiadó, Jászvásár – Iaşi, 2012)

(Szonda Szabolcs: a fordítás a Nemzeti Kulturális Alap Franyó Zoltán alkotói támogatása révén készült el.)