Doina Ruști regényrészlete*

Másnap néhány újságban, főként a Lena által is használt megfogalmazás kedvéért, a következő cím látott napvilágot: Egy tizenegy éves prostituált megtöltött egy falut szifilisszel. Az újságírók leleményesebbje még egy csepp drámaiságot is belekevert, és a kopfba ilyenszerű pontosításokat helyeztek el: Csupán 25 kilométerre a fővárostól vagy A kilencéves korától prostituált lány. Újfaluban viszont kevesen olvastak sajtóterméket.

Csupán estefelé tört ki a vihar, amikor két nagy nézettségű tévécsatorna híreiben egy piros trikós férfi az összes ház képernyőjét kitöltötte. Mindenki ismerte, és most beléjük fojtotta a szót, szavai ugyanis, melyek egyébként szétszóródtak volna a szélben, ama bizonyos falu lakóinak agyvelejéig hasítottak. A férfi, mélyen a szemükbe nézve, ezt mondta: 10–20 ezreket is kap!, a riporternő hangja mindeközben a jól ismert arcok között lavírozott, a Tetvesé, Cristelé és más földijük, falubelijük között, nagyon egyszerűen elmesélve a történetet. Náluk, a faluban, melyet most az egész ország láthat, él egy tizenegy éves prostituált, aki megtöltötte őket szifilisszel. És mintegy megerősítésként megpillanthatták Lizoancát is, aki úgy ácsorgott ott szemtelenül, napbarnítva és összevissza tépett hajával, mintha most szabadult volna a sintérek hevederéből. A lány pedig csak mosolygott, szégyentelenül és kihívóan, közben pedig a láthatatlan riporternő hangja vidáman visszhangzott a kép mögött:
– Lizoanca nagy csodálója Trestianának, a kedvelt popénekesnőnek, és mint minden rajongó, ő is rá szeretné tenni kezét bálványa egyik tárgyára.
Majd Lizoanca arca hirtelen behatolt minden házba, és mély hangján álmai tárgyának nevét ismételgette: bádogcipő.
Nem volt olyan ember egész Újfaluban, aki ne tudott volna a történetről. Akik nem látták a tévében, azok más elmeséléséből szereztek róla tudomást, a grindeni-i polgármesteri hivatalban pedig a titkárnő egy szöveget nyomtatott vadonatúj nyomtatóján, melyben hosszasan mesél Lizoancáról és a falujukról. Egy rövid riport volt a Condorul című lapból, melyet a polgármester lélegzet-visszafojtva olvasott. Ki az ördög ez a lány? Kié? Ismeri valaki? Ám mivel másnap Írországba utazott az összeurópai falusi polgármesterek találkozójára, nem volt értelme tovább feszegetni a témát. Magához hívatta Hajtót, és megkérte, hogy foglalkozzék az üggyel:
– Figyelj, küldd el valamelyik kórházba, és gondoskodj arról, hogy mindenki menjen el vérvizsgálatra. Személyesen beszélj az ápolónőtökkel, aki egyben szociális munkás is a polgármesteri hivatalban.
Boldogan, hogy nem kell több időt vesztegetnie az irodában, Hajtó azonnal elindult Újfaluba. Ráadásul egy vékonyka tű is beleállt az ádámcsutkájába, amikor arra gondolt, hogy az a többi rohadék is tele lehet mindenféle betegséggel. Természetesen ő maga nem végeztethette el az analíziseket Felcsernél, hogy aztán az egész falu tudomására jusson, hanem egy bukaresti magánklinikát kellett keresnie. Mégpedig haladéktalanul. Már holnap. 
A rendelő előtt már gyülekeztek az emberek, igaz, nem túl sokan, de világosan látszott, hogy szükség volt valamilyen tanácsra. Felcser a verandán állt, nyakában három sor tiritarka üveggyönggyel, nyugodt, mindentudó hangját már az utcáról hallani lehetett:
– Én azt mondom, hogy az a legjobb, ha mindenki megcsináltatja a vérvizsgálatot, s főleg azok, akik tudják, hogy nemi kapcsolatuk volt azzal a prostituálttal!
– Tán el is kaptam a kocsmában a betegséget. Ki tudja, hány poharat szennyezett be!
– Ugyan már, jóember, nem lehet azt olyan könnyen elkapni! Aki szifiliszes, nagyon is jól tudja, hogy miért az – vágott közbe Felcser, aki úgy feszített a rendelő előterében, mintha katedránál állt volna.
– Mindenesetre be kell vinni valahova és beutaltatni, az egész ország előtt megszégyenített bennünket! 
– De hiszen már kórházban van, Bolintinben. Tegnap vitte be a mentő, és már kezelik. Á, a polgármester! De jó, hogy eljöttél, különben én mentem volna el hozzád. Gyere csak – intett oda Hajtónak –, feltétlenül beszélni akarok veled.
Hirtelen csend lett, és minden szem az alpolgármesterre tapadt, aki óvatosan lépdelt az épület előtti kavicson. Nem mintha tisztelték volna, hanem mert kíváncsiak voltak, mit akar neki Felcser mondani. Az asszisztensnő azonban intett, hogy menjenek be a rendelőbe, úgyhogy a moraj újból az apró virágú krizantémokra ereszkedett, melyek az utat őrizték.
– Van egy listám – szólalt meg Felcser, Hajtót fixírozva, aki épphogy helyet foglalt a páciensi székben. Ő pedig nekitámaszkodott a fekete széktámlának, és, mintegy szemléltetésképpen, egy halom papírt tartott a kezében.
Hajtó bátortalanul mosolygott, gyanítva, hogy valami nincs rendben.
– Ez a szifiliszes lány, Tori unokája, elmesélte nekem, kivel volt dolga.
Hajtót elkapta a röhögőgörcs, melyet azonban az utolsó pillanatban sikerült megzaboláznia. Iskoláskoruk óta tisztában volt azzal, mennyire rossz és közönséges ez a Felcser. Senki nem tudott elleneszegülni, ráadásul pionírparancsnok is volt, mintha most is látná fehér, féloldalra billentett sapkájával, olyan ritmusban ugatva, mely szétcincálja az ember fülét. Ám nem sok idő jutott az emlékek között túl messzire elcsámborogni, mert a következő mondat máris az agyvelejébe hasított:
– Te pedig a lista élén szerepelsz!
– Én? – csodálkozott rá a legnagyobb őszinteséggel. Aztán hirtelen felfogta, milyen bomba rejtőzik ennek a száz éve baszatlan nőnek a mancsában, úgyhogy felöltötte a legelbűvölőbb arcát, és minden erejét bevetette:
– Nem létezik, Cătălina drága! Hogyhogy, hát ilyennek ismersz te engem? Ez fel sem merülhet! És nagyon jól tudod, hogy be is tudom bizonyítani! Ez a lány hazudik! És mégis, mit akarsz csinálni ezzel a listával?
– Elküldöm az ügyészségre, mert gondolhatod, hogy ezeket a férfiakat mind kivizsgálják – hazudta Felcser, akinek a hangjából már világosan kiolvasható volt abbéli sajnálata, hogy semmiféle listával nem rendelkezik.
– Én viszont azt mondanám, hogy ne siesd el! S ha mégis megteszed, akkor tudd, hogy ez a te felelősséged! Én majd megvédem magam az igazságszolgáltatás előtt, mert ártatlan vagyok. És mindezen felül még a párt támogatását is kérni fogom – majd szinte mosolyogva felállt, köszönés nélkül távozott, Felcser pedig lassan-lassan, mint egy telefonakku, feltelt dühvel, a lábától a feje búbjáig. Bosszús volt, mert a férfi még azelőtt leírta őt, hogy a beszélgetés a csúcsára hágott volna. Ez aztán minden hájjal megkent, a hitványa! Az is lehet, hogy Lizoanca hazudott. De akkor is legalább meg kellett volna kérnie, hogy törölje a listáról. Még titoktartást sem kért. Mert a férfi egyetlen pillanatra sem jött zavarba. Ehelyett direkt módon megfenyegette. S mégis mit csinálhat neki? Tán elveszi a polgármesteri hivatalnál betöltött szociális munkás állását? Hát vegye!
Felcser keservében rájött, hogy tiszta szívéből vágyik arra a listára. Ám csak akkor tudta volna biztosra, kik a vétkesek, ha valamelyikük a rendelőben végeztette volna el a vizsgálatokat, márpedig ő feltétlenül tudni akarta, egy olyanfajta vágytól fűtve, mely agyának összes fontos zugába gyökeret vert. De ki lenne olyan hülye, hogy megszúrassa magát a falu népe szeme láttára? Aztán lassan-lassan megvilágosodott, mint egy halogén égő. Egy listát egyáltalán nem olyan nehéz összeállítani. Végül is sosem ellenőrzik elkészítése során. A listák mindig szubjektívek, érzelmi alapúak. Márpedig neki nagyon is erős érzelmei voltak.

A gyűlölet

Az ismerősök közül Deák Petrachét utálta a legjobban. Sokukat ki nem állhatta, akiket szívesen látott volna megbüntetve vagy előtte térdepelve. Deákot viszont egyenesen utálta. Túl sok köze nem volt hozzá. Szinte nem is ismeri mostani életét, mert akárhányszor elmegy mellette, látni véli, mint növekedik árnyék módjára a 23 évvel ezelőtti, serdülőkorából magával hozott képe, melyet végigkísért egy bizonyos Deák Petrache, fenyegetően, a házak sarkai mögül vagy a folyó menti gazok közül leselkedve.
Akkoriban Újfalu sokkal vidámabb hely volt, ő maga pedig olyan történetek kulcsfigurája, melyek akár egy-egy emberöltőnyi időt is megértek volna. Akadtak néhányan, akik az akciókat kezdeményezték, és ő is közöttük volt. Mintha most is látná magát gesztenyebarna hajával, rövidre, azaz tüskésre nyírva a tarkójáig, ahonnan vállig érő vékonyka tincsek fityegtek alá, szinte mindig Tetvessel és Florențával az oldalán, de főleg Harács Ionellel és Kelekótyával, egy szörnyen vicces fiúval, aki már rég elhúzott az országból. És még mások is voltak, akik alkalomadtán hozzájuk csapódtak, lányok és fiúk, akik félénken és csodálattal bámulták őket. Főleg amikor nyolcadikba kerültek, sokat csatangoltak és buliztak a Neajlov partján, süteményekhez használt rumesszenciát kortyolgatva. Vagy esténként betértek a moziba szórakozni, főleg amikor orosz filmeket vetítettek, melyeknek sosem volt közönségük. Ők pedig csak beszélgettek a nagy sötétben, fogdosták vagy bökdösték egymást a hamuszürke teremben, melyet át-átszelt a vetítőgép fénye. Ám a legjobban várt pillanat az volt, amikor valamelyik szereplő a másikat szólította, mindegy, hogy milyen néven, Vologya, Iván vagy másként, és akkor ők is egyszerre kiáltották, hogy Aljosaaaa!, és azzal már rázkódott is a terem a röhögéstől, s olyankor kezdetét vette a boldog dobogás, amitől még most is libabőrös lesz, ha csak arra a hangtengerre gondol, mely eme ingyenes, általános és megszorítások nélküli boldogság része volt. A végén pedig kórusban olvasták a konyec filmá feliratot, mindenki ugyanakkora szünetet tartva a szavak között, és akkor újra kitört belőlük a nevetés, elégedetten, mint a legjobb bulik után szokás. 
Nagyjából azóta gyűlöli Deák Petrachét. Akkoriban már öreg, ötven-ötvenöt éves lehetett, mindenképp már vén és koszos volt, mint egy nyugdíj küszöbén álló építőtelepi munkás. Szinte mindig otthon ücsörgött, talán olyan időszak lehetett, amikor az építőtelepek is megritkultak, az utcán ácsorgott, feledhetetlen papucsában – barna vászon házipapucs volt, ugyan ki járna ilyesmivel az utcán? Csakis ő. Mintha most is látná, amint tekintélyesen ül, ölbe tett kézzel, tengerészpólóban és kantáros nadrágban.
Egyik nap fürödni ment egy lánycsapattal, akik között minden bizonnyal ott volt Tetves is. Bebújtak a vízbe, lubickoltak, majd a part menti bokrokba húzódtak és ellopóztak addig a helyig, ahol a fiúk fürödtek, egyesek teljesen meztelenül. Olykor egy-egy meglett korú férfival is találkoztak, akik azon nyomban elbújtak vagy rájuk üvöltöttek, hogy takarodjanak onnan, ne leskelődjenek, mert az szégyenteljes dolog és Isten ellen való vétek. Jólesett őket egy-két másodpercig kínosan, ijedten, mértéktelenül zavarban látni. Ám azon a bizonyos napon Deákba botlottak bele, aki féloldalra dőlve hevert egy fűz alatt. Meztelenül, farkával a kezében. Kisujján meg-megcsillant egy ezüstgyűrű. Cătălina épp egy bokor mellett haladt el és a vízbe akart volna ugrani, ám, megpillantván a férfit, ámulva megtorpant, és a többiek lába is földbe gyökerezett. Kibuggyant belőle a röhögés és már szinte visszafordult oda, ahonnan érkezett, amikor Petrache váratlan fürgeséggel felállt, és két lépésből máris mellette termett. Közeledtében különféle disznóságokat hajtogatott, hogy pontosan miket, arra már nem emlékszik, de ilyesmiket, hogy gyere, adjon neked apó, szeme pedig teljesen kiguvadt a szemüregéből, s mindeközben olyan sebesen dörzsölgette magát, mintha a világvége közeledne. Nem tartott soká. Csak annyit, amíg sikerült sarkon fordulnia és kereket oldania.
Ennyi volt. Egy hülye, aki előtte verte ki. Rövid és undorító történet. Utána viszont, akárhányszor elhaladt mellette, eszébe jutottak a legapróbb részletek is, kicserzett keze, mely megállás nélkül mozgott, ezüstgyűrűje, háborgó szeme, főtt bélhez hasonló ajkai, és a mindent megsemmisítő gyűlölet, mely ilyenkor feje búbjáig elöntötte. És nemcsak ennyi. Hanem a férfi közömbössége is ezt követően, amikor a faluba visszatérve, ruhájában és kínos papucsában úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna. Helyénvaló ember volt, aki szelíden legeltetve szemét a világ egyik-másik felén, az úttestet vigyázta.
Soha többé nem köszönt neki. Mint egy lámpaoszlop mellett, úgy haladt el mindig mellette. Később sem, amikor már gimnáziumi tanuló volt, és most sem köszön neki. Még ha nagy tömeg is van és a férfi lopakodva megjelenik s a beszédbe bekapcsolódik, teljes mértékben mellőzi őt. Ki nem állhatja végignézni, hogyan próbál lelkébe befurakodni, néha a kapuig is elmerészkedve és hangosan ráköszönve egy jónapottal, sőt megkérdezve tőle ezt-azt, hogy például nem látta-e a kislibáját vagy hasonlót. Emiatt pedig még jobban utálja. Nagyon jól látja, hogy nem válaszol neki, hogy úgy néz rá, mint egy szemétre, és ennek ellenére továbbra is úgy viselkedik, mintha mi sem történt volna. Úgy utálja ezt az embert, mint a bál napján előbukkanó pattanást.
Így hát Petrache került fel elsőnek Felcser listájára.

 


*Részlet Doina Ruști Lizoanca tizenegy évesen című regényéből, melynek magyar fordítása szeptemberben jelenik meg a budapesti Orpheusz Kiadónál.