Veronica A. Cara regényrészlete

Mulatság anyámmal
(regényrészlet)

Tanárom kéziratait nem kapcsolom össze, kivárok, reménykedve, hogy még el tudok csenni belőlük… Akkor fogom majd összekapcsolni, amikor annyi lesz belőle… amennyi csak lehet. Egyelőre félreteszem.
Megint néhány különálló marhaság következik, még csak össze sem rakhatók oldalakká. Szétszórtan hevernek, összevisszaságban, nagy tereket elfoglalva, sok lapon. Istenem, mennyire idegesítenek az emberek gondolatai! Az a szakadatlan hülyeség, hogy gondolataik legyenek, és állandóan véleményük… Persze, nyilván, szorgalmasan leírják ezeket, saját fejük után:

„Fiatal nő voltam, mint amennyire fiatalok a szavak, amikor nem tartanak a jelentésektől. Fiatal voltam, mint amennyire fiatalok a simogatásaink, amikor kételkedés nélkül átsiklanak a kérdéseken. Fiatal voltam, mint amennyire fiatalok a lemondások, amikor nem nézünk vissza, még a csodákra sem… Fiatal voltam, mint egy ember, aki annyira befogta magát a szavak szekere elé, hogy annál jobban nem lehet! A szavak impozáns nagyságák, karjaik közt újszülöttekkel, akikre vigyázniuk kell, hogy bántódás nélkül kerüljenek a következmények kellős közepébe.

Hallak most is válaszolni kevés szavunkra! Ezek a szavak képezték azt a kaput, amelyen kiléptem magamból és csodálkoztam, hogy azon túl milyen nagy szabadság van, s ezt én semmiféleképpen nem értettem már, hiszen csak azt szoktam meg, hogy halljam magam téged szeretni. Figyelmesen átléptem szavaidon, majd saját szavaimon is. Így értelmeztem én azt, hogy a szívedhez kössem magam! Különcködésnek éreztem, hogy élek, miközben illetlen szaltókat tettem mások történéseibe. Észrevettem más férfiakat, amint felém domborítják virgonc macskahátukat, csábítónak tűntek még akkor is, amikor féltem vagy amikor tudtam, hogy csupán könnyű ebéd leszek. A valóságban nem is hittem, hogy még tehetek valamit érted, mert csak téged akartalak… Te voltál az agyam!

Mint minden nő, én is óriási zsebet tartok az ölemben, amelyben egy nagy darab férfiszívet hordozok. Ezzel segítek más férfiakat, hogy erősebbek legyenek és törjék össze a szívem, amely ott ül a helyén, a mellkasomban. A lelkemben egy medve vágyát hurcolom, amelyik csak úgy, éhlélekre, felfalna egy rozmárt… A valóságban egyetlen férfi sem adott nekem egy darabot a szívéből!

Az ég nagyon vastag márványhoz hasonlít vagy száradni tett vizes rongyhoz.
- Látjátok, mondja egy bolyhos felhő… én ilyennek látom a földet, szakadéknak…

«És a ki téged egy mértföldútra kényszerít, menj el vele kettőre.»
Máté 5:41

«Mert bánatban enyészik életem, és sóhajtásban múlnak éveim; bűnöm miatt roskadoz erőm, és kiasznak csontjaim.»
Zsoltárok 31:11

Mintha megnőne az óra árnyéka, miközben becsavarja a magányt az idő hihetetlen gombolyagába. Saját ágyam sokkal keményebb a magányban, mint annak az ágynak a széle, amelyre valaki odalökne. Egyféle abszurd időre vágyakozom, amikor az egymás ellen uszított nő és férfi még külön utakon járt, mindegyik a maga testével.

Egyfolytában hevesen lüktetsz a szívfonatomban, egészen a mellkasomig érzem, ahol a kezem élelem a sasfióka számára. Úgy, úgy, te őrült, rágjad csak fekete csőröddel, ami még maradt kezemből a sasfészekben… Rajta, a szavak rohanásában kezem csak jó lehet, meleg és jó. Hát egyed!”

Ezeket is összekapcsoltam, úgy látszik, csupa hülyeséget lopkodtam össze életemben. S még csodálkozom, hogy néha-néha miért érzem magam bűnösnek. Most pedig Deea félrebeszélései következnek… valamiféle Párbeszédek, amiket nem volt időm otthon nála elolvasni, de ezeket önszántából adta nekem. Még csak nem is loptam őket! Ez minden kíváncsiságom lerombolja… Igen ám, de Deeáról van szó! Deeát mindenképpen akarom! Felajánlva is, lopva is. Szövegeinek gyűjtőcímet is adott:

„HÉT PÁRBESZÉD CIVILIZÁLT EMBEREK KÖZÖTT, S MÉG EGY, AMELYIK IGAZOLJA A TÖBBI HETET”

Deea megható, olyan kicsinek és az írásra felkészületlennek tűnt számomra, mindegy, miről is akart volna írni, hogy szinte megszántam őt. De hogyan állíthatnám meg? Már leírta, amit akart!

„Első párbeszéd

Adela kora hajnalban felkelt, megevett egy almát, elvégezte reggeli toalettjét, szépen beparfümözte magát, beszélgetett és nevetgélt egy kicsit a fákkal, reggeli könnyeivel megöntözte a kertet, anyja ékszereivel végigcsöpögtette a verandát, a nappali közepén lévő vázában elhelyezett három tekercs virágos rajzot; egy tájképet tett a kerek tálcára, és megfordította a súlyos falióra mánusait egy kék szemű férfi segítségével. Amikor Caty asszony belépett a szalonba, Adela gyorsan a háta mögé rejtette a kék szemű férfit.
- Kellemes napot kívánok, édesem, mondta Caty asszony.
- Hasonlót neked is, anya, válaszolt Adela, s bűntudatosan a faliórára pillantott.
- Azt hiszem, máris migrénem van, mondta Caty asszony, miközben beleszúrta villáját egy óriási darab átültetett szövetbe.
Adela sietett összeszedni a függönyöket, miközben blúza alatt ott volt a kék szemű férfi. Anyja egyik figyelmetlen pillanatában gyorsan bedobta a férfit a kertecske fái közé, felgöngyölte a függönyöket, kikeményítette, rózsaszörppel meglocsolta, kivitte a kertbe és beleszúrta a földbe. A kertész azt mondta, aznap sokkal több pillangó fog jönni, mint az előző napon, mert nagyon szép az idő. Miközben Adela egy szőlőszemet vitt a kék szemű férfinak, Caty asszony összeszedte a verandáról az ékszereket, felhúzta az ujjára, a csuklójára, felcsatolta a fülére; s amikor biztos volt abban, hogy senki sem látja, egy fülbevalót tett a fülébe, egyet az orrába, egyet a köldökébe és egy piros köves karkötőt a lábára. Mindezt csak azért, hogy bebizonyítsa, mennyire nevetségesek ezek a szokások.
Aztán megérkezett az a nő, aki minden reggel kávéból jósolt Caty asszonynak, aztán kártyákból, pálcikákból, babérlevélből, káposztalevélből, palacsintatésztából, népviseletből, lóheréből, kukoricaszemekből, tenyérből, szemből, könnyekből, fogakból, járásból, talpakból, mulinéból, csipkéből, a házipapucs bojtocskáiból, a postaládából, a lekvárfoltokból, Caty asszony hátán lévő anyajegyekből… és késő este a teafüvekből. Ezután Caty asszonynak erős migrénje lett, azzal együtt elvonult a szobájába… Miközben Caty asszony belépett a jósnővel a házba, Adela egy fát ültetett a kertben, hogy ne múljon tétlenül az élete, megfogott egy pillangót és ráragasztotta egy virágra, még fogott kettőt és eldobta őket, aztán odaszaladt a nagyapja által ültetett fákhoz, ahol a kék szemű férfi pihent. Időközben ez még több kékre tett szert, mint amennyire szüksége lett volna, és bolyhos kis fekhelyet készített magának; kék könyvből olvasott valamit Hamletről, miközben egy szőlőszemmel játszadozott. Adela megijedt, berohant a házba, egy szép medált tett a nyakába, levágott két tincset a hajából, aztán kirohant, megpirult a napon, virágokat font a hajába, elásta két hajtincsét egy öreg fa gyökeréhez, kiásott egy patkót, vállán keresztül hátrahajította, közben megdobta a kertészt, énekelt egy csigának, szerelmesen dalolt a dombokon, háromszor bukfencet vetett, hogy felborzolódjon a haja, aztán elment, hogy a kikeményített függönygöngyöleget elvegye, odatámasztotta egy fához, kivette a kék szemű férfit a rózsaszörpből, és berohant a házba. Kigöngyölte a függönyöket, visszatette az ablakra a pillangókkal együtt; a kék szemű férfit jól elrejtette a redők közé, aztán mosolyogva leült a kanapéra.
Caty asszony bejött a szalonba, és csodálkozva megkérdezte:
- Adela, te egy kék szemű fiút szeretsz?

Második párbeszéd

Rita nagyon szép lány, Rita nagyon szépen táncol, s épp ezért Rita gyakran jár bulizni. Rita különcmódra öltözködik, nappali fényben nagyon szép a szeme, de Ritának nincsen szeretője. Ez azért van így, mert Rita intelligens és ebből eredően fölöttébb igényes.
A Ionescu családnak vendégei érkeztek vacsorára. Ionescu úr azt mondja Mucichescu úrnak:
- A családunkban apáról fiúra mindenki ügyvéd volt. Eduardo azonban művész akar lenni.
- Azért, mert minden kívánságát teljesítettétek, szól közbe Ionescu úr anyja.
- Eduardo titokban szereti Ritát, súgja Mucichescu asszony fülébe Ionescu úr felesége, kezét szája elé kapva.
- Óóóó, Mucichescu asszony is szája elé teszi tenyerét, óóóó! Ez lehetetlen!
- Bizony, drágám, épp ő mondta nekünk, mondja Ionescu asszony, és két nagy könnycsepp gördül le az arcán.
- Ez azért van, mert nagyon elkényeztettétek, mondja megint Ionescu asszony, Ionescu úr anyja.
- Eduardo szobájában csak Ritáról készült festmények vannak…
- Jaj, drágám, még a neve is szörnyű, mondja Mucichescu asszony.

***

Eduardo nincs otthon. Éppen ezért a Ionescu család beinvitálja a Mucichescu-párt Eduardo szobájába, hogy nézzék meg a Rita-portrékat. A tisztelt vendégek mindenre fel vannak készülve, de arra, amit látniuk adatik, nem, hiszen: Rita zöld kendővel a fején, zöld blúzban, kacagva, aztán Rita zöld kendővel és zöld blúzban, álmodozóan, Rita az ágak közé gurulva, az ágak Ritába gurulva; a polcokon: Rita sárga kalapban, nagy fehér kalapban, fehér matrózkosztümben, Rita könyökig karperecekbe bújtan, Rita rózsamintájú kimonóblúzban, csíkos selyemharisnyában, csík nélküli selyemharisnyában, rakott szoknyában, pillangókkal a hajában, levelekkel a hajában, virágokkal a hajában, aztán Rita piros rúzzsal, vörös rúzzsal, rózsaszín rúzzsal a száján, Rita meztelen talppal, színes saruban, római szandálban, kurtizáncipőben, gyöngyökkel a bokáján, gyöngyökkel a nyakán, gyöngyökkel a derekán, gyöngyökkel a kezén, a fülében, gyöngyökkel a homlokán, aztán a kistáskáján, könnyes szemmel, harmattal a hajában, harmattal a talpán, Rita vállán galambokkal, derekán galambokkal, a tenyerében, szemében galambokkal, Rita mesét mond, egy mese, amint Ritát mondja; Rita virágot szed, mosolyt, cipőt, illúziót, árnyékot, aztán Rita elnyújtózva az ég felé, az ég elnyújtózva Rita felé, Rita táncolva, Rita álmodva, Rita a fa alatt álmodozva, Rita a járdaszegélyen álmodozva; Rita fát álmodva, barackot, tündért, évszakot, történetet, szót, alkonyatot… aztán Rita, amint egy fát néz. Egy tündért, egy barackot, egy évszakot, egy történet, egy szót, egy alkonyatot…
És nagyon nagyban, szinte a fél falat elfedve, egyfajta örömhír gyanánt – tetőtől-talpig fehérben –, áttetsző, tiszta fehérben, Rita fehér arccal, tisztán, zöld, tiszta szemekkel, félig nyitott ajkai között két, csillogóan fehér fog… mindenkit lenyűgöz ez a portré, amelyen Rita nagy tükörben nézi magát. Rita látja, hogy milyen szép, és csodálkozik.
- Az ilyen nők elcsavarják a férfiak fejét, töri meg a varázst Mucichescu asszony. Én jó családból származom…
Mucichescu úr sóhajt egyet. Mindenki szótlanul megy le a márványlépcsőn. A szalonban, a falon Ionescu asszony fiatalkori festménye, őt ábrázolja, ernyővel a kezében. A kert felőli ablak párkányán egy béka, az égből víz a földre; odakint esik!
- Kint esik, mondja Mucichescu asszony.
- Igen, igen, esik, hogy merre járhat ez az Eduardo…, töpreng Ionescu asszony.
- Nem tudhatjátok, hiszen minden kívánságát kielégítettétek, mondja Ionescu asszony anyja. Ionescu úr és Mucichescu úr bankokról, ügyvédi dolgokról, bevételekről és importokról beszélnek, az asszonyok régmúlt idők lányiskoláiról; senki nem akar többé Ritáról beszélni, mindenki feledni akarja…
- De ki ez a Rita, kérdi Ionescu úr anyja, mintha eszébe jutott volna valami.
A szakácsnő tele tál csigával érkezik, aztán tele tálca sörbettel, aztán tele tálca kávéval. Az ebédlőben az asszonyok és férfiak esznek és kacagnak, kint eláll az eső és kisüt a nap, a béka a kertbe ugrik, a kert a virágokba. A Mucichescu-pár nehezen emelkedik fel az asztal mellől, a Ionescu-pár kikíséri őket. Az utcán Rita halad el: Rita nagyon, nagyon szép, Rita extravagáns, Rita mindenki lélegzetét elállítja. A Ionescu-pár és a Mucichescu-pár nem köszön vissza Ritának.
- Nagyon vulgáris, mondja Mucichescu asszony.
- Csodálkozom, hogyan engedik, hogy az utcán járjon!, csodálkozik Ionescu asszony.
Az utca másik végéről Rita felé tart nevetve Rareş, a Mucichescu-fiú, egy csokor rózsával.
A Ionescu-pár megharagszik a Mucichescu-párra, mert Rita az ő fiuk szeretője.
A Mucichescu-pár hízelegve mosolyog:
- Rita Rareşt szereti! – mondja Mucichescu asszony.
- Azért, mert túl elkényeztette őt, mondja felháborodva Ionescu úr anyja.

Harmadik párbeszéd

Azon a délutánon Sofia asszony és Leonard úr narancsszínű verandájukon ültek és két teát ittak. Az asztal fölött nagyszerű gesztusok lebegtek. Mindez azért, mert Sofia asszony híres zongorista, Leonard úr pedig – egy nagy művész. Kettejüknek nagyon sok közös emlékük van; az asszony egy nagyon szép házban lakik, az úr – az asszony számára érthetetlen okokból – egy bútorozatlan, óriási manzárdban. Tulajdonképpen saját műhelyében. Az előkelő asszony előkelően van öltözve; az előkelő úr pedig minden előkelőség nélkül, de mindezt Sofia asszony elnézi neki, mert Sofia asszony nagyon régóta ismeri Leonard urat. Sofia asszony elegánsan keresztbe tett lábakkal ül; lábának árnyéka formátlanul suhan át a teraszon. A levegő molekuláit furcsa csend veszi körül, Leonard úr nyugtalan; a súlyos csend furcsa jóslatként zuhan művészfülére. Leonard úr felnéz; az árnyékon túl, a délután csendjében a nap tüzesen hallgat. Furcsa módon Sofia asszony barnába öltözött; Sofia asszonynak nincs mit keresnie a teraszon. Ezzel szemben a fehérbe öltözött Leonard úr természetes módon hozzátartozik a narancs környezethez. Leonard úr titkon és régóta gyűlöli Sofia asszonyt. Többek között szörnyűséges kontya miatt. Sofia asszony erősen és odaadóan szereti az urat; többek között mert Leonard úr az asszony partnere volt, kezének várományosa, még mielőtt az asszony hozzáment volna megboldogult férjéhez… Azonban Sofia asszony és Leonard úr nem szeretők; Sofia asszony valóban egy előkelő hölgy.
- Tudod, mit álmodtam ma éjjel, drágám?, szólal meg Sofia asszony, veszélyes darabokra törve szét a csendet. Leonard úr hallgat, Sofia asszony kacéran mosolyog narancs kávéscsészéjének… Egy nagyon szép kertben voltam, tör előre felháborítóan az éles csenddarabok közül Sofia asszony, sétáltam… Egy zöld fából készült nyári pavilonban megboldogult férjem – a te megboldogult barátod – kigombolt inggel és tökrészegen óriási bulit csapott valami ismeretlenekkel. Nagyon furcsa volt, szól türelmetlenül az asszony, hogy mindenki piros kapucnit hordott…. Sofia asszony álmodozva a narancsszínre néz, aztán folytatja: nagyon szégyelltem magam, egyfolytában a fák mögé bújtam. Aztán, nem tudom, mi okból, kezdtem megválni ruháimtól… és az asszony kacéran szégyellni kezdi magát, miközben kezét szeme elé viszi. Az úr gyűlölködve nézi a nő képtelen kontyát egy pillanatig, aztán beleveti magát a most már darabokból összeálló csendbe…
Egy levél, sem a fán, sem a földön, szemmé alakult át… A verandára felkúszott szőlőlugasból egy zöld szőlőgerezd a venyigére lopakodik, közben szétfutnak a földön a zöld, nedves higanyszemek. Leonard úr látja, amint egy hangya inaszakadtából próbál arrébbgurítani egy zöld szőlőszemet, nevet ezen. A zavaros, zöldes szőlőszemből kinő egy zöldhajú tündérlány, csillogó zöld ruhában, csillogó hosszú karokkal… A lány mosolyogva meghajol Leonard úr előtt; Leonard úr udvariasan megemeli a kalapját, a lány hosszúkás zöld szemével pillant egyet Leonard úr felé, aztán összecsapja tenyerét: a többi szőlőszem kinyílik, mint a tavirózsa, kiengedve magából harminc vidám, zöld, csillogó manót, akik zölden, csillogóan, éles gyerekhangon nevetnek. A hangya óriásira nőtt, Leonard úr láthatta minden csápját, minden vonását… nagyon csúnyának és nagyon nőietlennek tűnt Leonard úrnak, miközben alaktalan feje egy nőéhez hasonlított. Leonard úr szörnyülködve megrázza magát, a csillogó, zöld, jó tündérlány jelt ad, és a zöld manók ismeretlen varázserővel általuk font nagy hálót hoznak, rádobják a húsevő, nőfejű hangyára; a hangya hosszúkás, fekete szemével könyörtelenül Leonard úr szemébe néz. Az úr rájön arra, hogy a hangyának valami köze van hozzá, s ezt a felismerést egy még furcsább követi: hogy ő és a hangya nagyon régóta ismerik egymást, és a varázsháló ellenére a hangya nem adja meg magát, míg hosszúkás, fekete szemével nem látja a végét. Leonard úr kiabálva ugrik talpra:
- Öljétek meg, öljétek meg, végül úgyis ki fog jönni fűhálótok alól… Meg fog ölni engem!
A szőlőlány szomorúan nézi őt; a manócskák, akik nem voltak egyebek, mint kis, vidám lények, elszomorodnak, Leonard úr még mindig kiabál:
- Öljétek meg, öljétek meg!
A hangya most taszít egyet a zöld szőlőszemen, amely belsejében szomorú pillantású, zöld lányt vert vasra.
Leonard úr összerezzen sárga szalmaszékében, Sofia asszony szemrehányóan néz rá saját szalmaszékéből.
- Elaludtál! mondja hűvösen az asszony, miközben hosszúkás, fekete szemével nézi. Leonard úr a gerezdre pillant; a venyigén a gerezd várja, hogy eljöjjön az ideje.
- Azt hiszem, jövendőmondó álom volt, mondja Sofia asszony, még mindig saját álmának hatása alatt. Miután elaludtam, ugyanabban a kertben találtam magam, csakhogy most anyámat láttam, nagy, piros almákkal megrakott köténnyel; nevetve biztatott, hogy vegyek egy almát. Eszembe jutott, hogy anyám halott, megijedtem, kiabáltam és felébredtem… Pedig szerettem volna neked egy almát hozni, mondja sajnálkozva Sofia asszony. Aztán kacéran, fekete, hosszúkás szemekkel nézi a tea narancsszínét, a csésze narancsszínét és a veranda narancsát.
- Azt hiszem, valaki közelinek a haláláról fogok értesülni!
Leonard úr távozni készül, de még nem fogyasztotta el a narancs csészéből a narancs teáját.
- Csak nem akarsz menni, ugrik föl Sofia asszony, tudd meg, nem engedlek el!
- De igen, mondja Leonard úr, megyek! Nagyon régóta gyűlöllek!
Ugyanolyan kegyetlenül Sofia asszony is kiabálni kezd:
- Miért?! Mert könnyelmű voltam és mindezidáig nem feküdtem le veled, mert hordom ezt a kontyot, mert a barátodhoz mentem hozzá, nem pedig hozzád… vagy mert azt álmodtam, hogy meg fogsz halni?
Leonard úr elhagyja a narancs verandát, narancs arcával, narancs szemével. Esés közben a csésze a csigára borul, Leonard úr hirtelen megfordul és azt kiáltja:
- És hagyd a francba azt a szőlővenyigét, te gyilkos!
Elegánsan, barna ruhájában, magas kontyával az asszony hisztérikusan kiabál:
- Egyedül fogsz meghalni, te hülye!

Negyedik párbeszéd

Daniela a fürdőbe ment, és besamponozta haját ibolyával, iszapzsályával, tojássárgával, csalánnal, rozmaringgal, bekente testét jóillatú olajokkal, befestette hosszú szempilláit fekete tulipánnal, mellére két liliomot tett, bekapcsolta a rádiót, és, törülközőbe burkolózva csillogó pollennel bevont néhány almát, két tasak vaniliás cukorral beparfümözte magát, elővette a piros redős huzatot, kört vágott belé, abba beledugta fejét és vállát, s így égőpirosba öltözve felment a márványlépcsőkön az emeletre.
Ugyanekkor Mela asszony lejött a lépcsőkön, szivarát a szipkába téve, fehér virágos, rózsaszín muszlinkendővel, felgyűrűzött ujjakkal, fekete bársony varázscipellővel, csillogó selyemharisnyával, hosszú műszempillákkal, hosszú műkörmökkel, ragyogó csillagszemekkel… vállán papagájjal.
- Óóóóó, de jól nézel ki ma, Daniela, csilingelte karkötőivel Mela asszony, meg sem állva, szép a ruhád! Végre megtanultál öltözködni!
Egy pillanatra Daniela megállt, és hosszan végigtekintett nagyanyján; az utolsó lépcsőfokra érve az asszony egy éppen divatos áriát dúdolt.
- Apropó, kiáltotta anélkül, hogy megfordult volna, vigyázz, a liliomok megsárgítják a melled – és lehetnél egy kicsit diszkrétebb is, használj fagyöngyöt!
Daniela előbb megbizonyosodott arról, hogy senki nem látja, aztán belépett nagyanyja szobájába. A szobának hat fala van és sok-sok gyöngye; a szekrényekben: rózsaszín, sárga, zöld, piros selyemruhák és egyetlen fehér selyemruha; aztán kendők, fátylak, kalapok, turbánok, redős poncsók, redő nélküli poncsók, virágos cipők, pántlikás cipők, háromszínű cipők, ötszínű cipők, rózsaszín, zöld, piros csipkekesztyűk, mindenféle méretű műszempilla, mindenféle méretű műköröm, mindenféle méretű abszurd dolgok, mindenféle méretű kínos dolgok, rengeteg aktkép a falakon, rengetek aktemlék a nagymama verseiben, rengetek aktemlék a nagymama mosolyában a képeken – és egy teljes fal a nagymama kedvenc könyveivel… no meg, természetesen, sok tükör.
Daniela elvett egy piros turbánt, hogy találjon piros huzatával, fekete kesztyűt húzott fel, egy piros cipőt és egy fekete cipőt, bal arcára nagy anyajegyet tett, műszempillákat rakott fel, fülébe igazgyöngyöket, mellkasára egy pillangót, vállára egy levelet, derekára krizantémot, dekoltázsára egy tetoválást, két tincsét bepúderozta, az egyik aktképből legyezőt csinált, és lement a nappaliba. Ott a nagyanyja Balzac harmincéves nőjét olvassa, Daniela kinéz az ablakon; az ablakon át a fák is nézik Danielát; hízelgő zajjal csilingelnek a karkötők nagymama kezén.
Daniela nagyon jól érzi magát a piros huzatban, a gyöngyökkel a mellén, a rózsával az ölében, nagyon jól érzi magát ebben a nappaliban, az ernyő-, növény-, karosszék-, festmény-, szuvenírkollekciók, a különböző korú nagymamagyűjtemények társaságában, miközben kihívóan és szemtelenül mosolyog; Daniela nagyon jól érzi magát furcsa nagyanyjával!
- Nem tudok a könyvre koncentrálni, mondja Mela asszony, érzelmekre vágyom!, majd természetes módon megkérdezi: Daniela, te tudod, mi a szerelem?
Daniela teljesen elpirul a huzatban, a turbánban, a gyöngyökben, a levelekben.
- Gyanítottam, mondja a nagyanyja, szüleid címeres ökrök; örülök, hogy most már velem laksz!
Aztán Mela asszony mesélni kezd: G. kapitányról, T. kapitányról, R. kapitányról, G. művészről, H. művészről, S. művészről, B. kerékpárosról, Z. uzsorásról, X. balett-táncosról, Y. táncosról, Z. énekesről, a zongoratanárról, virágokról, bálokról, szobákról, előszobákról, pezsgőspoharakról, híres replikákról, romantikus replikákról, gyanúra okot adó replikákról, színházi előadásokról, idióta replikákról; aztán Mela asszony táncol, énekel, kacag, a zongorán táncol, elegánsan lekapcsolja selyemharisnyáját a harisnyatartóról, aztán mesél versekről, festményekről, szobrokról, utazási naplókról, szerelmi naplókról…, saját naplójáról, aztán, irtózattal, lánya – Daniela kisasszony anyja – személyes naplójáról.
Megszólal a csengő!
Fehér virágos rózsaszín turbánjában, felgyűrűzött ujjaival, hosszú műszempilláival, hosszú műkörmeivel, egyik kezében harisnyatartójáról lekapcsolt csillogó selyemharisnyájával, másik kezében szipkás cigarettával, vállán a papagájjal… mosolyában személyes naplójával, Mela asszony szélesre tárja az ajtót.
Az ajtóban Daniela szülei!
Daniela anyja sötétkék taftselyem kosztümben, állig begombolkozva, házvezetőnői konttyal, házvezetőnői mosollyal, házvezetőnői kesztyűvel. Daniela apja, Redescu úr, vastag bajusszal, vastag kezekkel, vastag ruhában. Mindketten megdöbbenve nézik a benti felhajtást.
Danielát hosszú műszempilláival, barna műanyajegyével, tetováltan…, nagyanyjának személyes naplójával mosolyában.
Redescu asszony nem néz anyja arcára, amikor megszólal:
- Nem érdekel, ha Daniela nem örököl semmit a maga vagyonából. Daniela nem lakhat itt. Ez több a soknál…!
Mela asszony mosolyogva megvonja a vállát. Mire a szülők:
- Menjünk, Daniela!
Mellén a gyöngyökkel Daniela kacag:
- Igazatok van, én nem akarom nagyanyám vagyonát.
A szülők mosolyognak. Daniela elvesz egy almát, érzékien körbeöleli ajkaival, diszkréten letörli egy pillangóval a gyöngyöket a melléről, a leveleket a válláról, műkörmöket tesz fel, áthelyezi anyajegyét a másik felére, vállán a papagájjal leül a zongorához, és eljátszik egy divatos áriát nagyanyja fiatalkorából… Megáll, meglegyezi magát a meztelen, szép, fehér bőrű nőt formázó legyezővel, aztán, ajkain nagyanyja személyes naplójával, szemtelenül suttogja:
- De itt maradok lakni nagyanyámnál!

Ötödik párbeszéd

Lăstărescu úr éppen befejezte délutáni sziesztáját, lágy, gyapjú hálósipkáját eltette egy súlyos tálalóasztal fiókjába, elővette puha vattapapucsait, hagyta, hogy a kintről jövő nyílvesszők belefúródjanak az ágyba és az élőszőnyegbe, kinyitotta a szekrényt, tíz szerencselevélkét helyezett el tíz egyforma felöltője zsebében, a tücskös fiókból elővett tíz gombot és feltette azokat a könyvszekrényre; a könyvszekrényből kivett egy könyvet – egyik lapjából sótartót csinált, a másikból vicces csónakocskát, leengedte a korláton (s ezt csak azért, mert senki nem látta, különben Lăstărescu úr nagyon komoly ember volt; ezt életkora is megkövetelte); bement a fürdőbe, felesége menyasszonyi csokrával fogat mosott, aztán fürgén a nappaliban lévő alacsony asztalka felé indult, ahol várta őt sakktáblája és kávéscsészéje. A nappali üres volt. Lăstărescu úr kihasználta a helyzetet, hogy megcsinálja kedvenc trükkjét. Elővett egy régi kalapot, belehelyezett egy kendőt, két gombot, egy csipkét, tizenhat csavart, négy portörlő pamacsot, redőket, egy darab bársonyt, egy apró bohócot, egy selyemzsinórt, két golyóstollrugót, négy pénzérmét, összekeverte őket, mélyen meghajolt, beledugta kezét a kalapba, és egy vidám hintót húzott elő, amelyet négy színesfarkú ló húzott, a bakon pedig mókás, festett arcú kocsis ült. Mivel hangokat hallott a lépcsőn, Lăstărescu úr szélesre tárta az ablakokat, s arra biztatta a kocsist, hogy majd a peronon várja meg őt. Lăstărescu asszony is most fejezte be sziesztáját, és lejött a nappaliba, hogy férjével egy kellemes délutánt töltsön. Lăstărescu úr újból nem ismerte meg a feleségét. Mint mindegyik délutáni szépségalvása után, Lăstărescu asszony arcán, nyakán és vállain narancs-, citrom-, uborkaszeletek voltak, hársvirág, kamillavirág, homoktövisvirág, nefelejcsvirág, káposztalevelek, lépesméz, ökörszemtojások, barázdabillegető-tojások, fürjtojások, fecsketojások.
- Minden nap remélem, hogy amikor lejövök, kevesebb ridegséggel fogadsz, mondja az asszony szomorú hangon.
Az úr összezavarodva nézi az ablakot, és azt feleli:
- Valaki mindig elmozgatja a figurákat a sakktábláról. Furcsa. Ez a dolog mélyen nyugtalanít. Apropó, te ma délután nagyon jól nézel ki!
Az asszony hízelgően mosolyog.
- Márta, kiáltja az asszony, Máááárta, mit csinálsz, drága, alszol?!
Márta megjelenik boldogan a konyhaajtóban.
- Nem, asszonyom, mondja tisztelettudóan, fehér, sárga és zöld habcsókból egy babát készítettem. Nagyon boldog vagyok!
- Barbár szokás ez, habcsókból babát készíteni. Egyetlen decens ember sem tudna megkóstolni egy habcsók-formájú babát. Márta, nem engedhetem ezentúl a hóbortjaidat! És apropó, Márta, az úr azt állítja, hogy valaki mindig elmozdítja a parasztokat a sakktábláján…
- Nemcsak a parasztokat, háborodik fel az úr.
- Mindegy, nincs jelentősége, szakítjta félbe az asszony. Aztán, Mártához fordulva: Parasztok, lovak, királyok, királynők, nem számít. Téged kérdezlek, Márta, tudsz-e valamit erről a dologról?
Márta pillant egyet nagy szemével, amelybe nemrég beleöntötte a kertben lévő összes ibolyát, és így szól:
- Nem, asszonyom, én nem közelítek soha az úr sakktáblájához…
- Márta drága, ebben a házban csak mi hárman lakunk: én, te és Lăstărescu úr. Ki tenné odébb a parasztokat, drágám?
- Ez nem igaz, válaszolja Márta határozottan, még itt lakik a kertész, a kocsis és a szubrett.
- Márta, ugrik fel türelmetlenül a ház asszonya, tudtam, hogy valami nincs rendben a hóbortjaiddal. Tessék, most teljesen megbolondultál! Márta, utoljára mondom: a kertész hetente csak kétszer jön és nem lakik nálunk, s nekünk nincs se kocsisunk, se szubrettünk!
Márta pislog, nem érti a helyzetet.
- Most elmehetsz, mondja az asszony.
Lăstărescu úr a fiók felé indul, amelyhez csak neki van kulcsa, elhelyez egy régi újságot az odabent zsúfolódó selymek, csipkék, zsinórok, harisnyakötők és harisnyatartók, a csipkés fehér kesztyűk és a pirosajkú, szőke baba fölé. Aztán jól bezárja fiókot azzal a kulcssal, amelyet mindig a nyakában hord, nyugodtan leül az alacsony asztalka mellé, és mosolyogva nézi a sakktáblát:
- Jó lépés, mondja Lăstărescu úr, miközben a királynőt bámulja.
Az asszony elgondolkodva néz ki az ablakon.
- Márta teljesen megbolondult, mondja. Azt hiszem, itt az ideje, hogy felmondjunk neki… Figyelsz, drágám?
Az úr összerezzen. Az asszony csodálkozva az esküvői képük felé tart.
- Mi történt a menyasszonyi csokrommal?! kiált fel döbbenten Lăstărescu asszony.
Az úr kihasználja az asszony figyelmetlenségét, elveszi a régi kalapot, és bemegy a konyhába. Márta éppen koktélt készít: mezei virágokból, régi énekekből, fűszálakból, tavirózsából, szerelmesek mosolyából, ünnepi hagyományokból, hófehér virágokból, jókívánságokból, rózsavelőből, örömkönnyekből és kókuszdióból, egy általa kitalált mixerben. Amikor az úr belép a konyhába, Márta feléje fordul; a konyhaasztalon sorukra várnak még más ibolyák, hogy Márta kék szemébe kerüljenek.
- Elkészítem kedvenc koktélját, mondja Márta boldogan.
Az úr sóhajt:
- Sajnálom, Márta! Azt hiszem, egy ideig pihenned kellene… Ez nem személyeskedés.
Márta sűrűn pislog, az úr felteszi Márta fejére a régi kalapot, begyömöszöli zsebébe a kartont, a fűzőket, a selymet és a harisnyatartókat, keblébe rejti a fekete, göndörhajú és az ibolyákra ráunt kékszemű babát, aztán vidáman kilép a konyhából. Lăstărescu asszony összetörten hever a kanapén.
- Láttad, drágám, hogy néz ki a menyasszonyi csokrom?
- Maradj nyugton, mondja kedvesen az úr, miközben a képen lévő csokorra pillant mosolyogva.
Az asszony a fejét fogja:
- Márta, Márta, hozz, kérlek, egy teát!
………
- Márta, te hülye, nem hallod, hogy kiáltalak?! dühödik fel az asszony.
Vár néhány pillanatig, aztán sebesen a konyhába megy.
- Na tessék, mondja, miközben belép a nappaliba, Márta most meg elszökött itthonról! Vigyázott arra azonban, hogy szökés előtt elkészítse a te hülye koktélodat. Felhívom a rendőrséget!
Lăstărescu úr megvonja a vállát: «Semmit sem lehet már tenni». Hátulról az asszony fejére helyezi a régi kalapot.
- Ettől kezdve ez a kalap hasznavehetetlen lesz, mondja Lăstărescu úr, miközben kivesz belőle egy undorító, narancsszeletekből, citromból, uborkából, hársvirágból, homoktövisvirágból, nefelejcsvirágból, káposztalevelekből, lépesmézből, ökörszemtojásokból, barázdabillegető-tojásokból, fürjtojásokból, fecsketojásokól álló elegyet.

Hatodik párbeszéd

Flavia hercegnő nagyapja már rég messzire vonult a világi dolgoktól. Ma azonban hálókamrájában, egymagában fellapozott egy régi könyvet a királyok életéről, miközben egy tálcáról szezámmaggal kevert, pirított árpamagokat evett. Flavia hercegnő a parkban, háromlábú állvány előtt elhelyezkedve egy fát festett. A ház ajtaja kinyílt, és a dajka kiáltott:
- Hercegnő, hercegnő, telefonon keresik.
A hercegnő eldobta az ecsetet, és beszaladt a házba.
- Nézze csak, mondta a dajka boldogan, Fülöp herceg küldött önnek egy hordozható telefont…
- Igen?! és ugyanabban a pillanatban megszólalt a ház nem hordozható telefonja is.
- Az antikvárius az, mondta a dajka, beszélni akar önnel, és a dajka illedelmesen elrendezgette egy páva farkát.
- Halló, mondta a hercegnő.
- Gregor antikvárius vagyok, fenség, hallatszott a vonal túlsó végéről egy szolgai hang, új árut kaptunk, minőségit: egy teafőzőt varázslásra, egy arannyal befújt sisakot, egy lándzsát, egy szentképet Oroszországból, egy szerzeteskapucnit, egy templomos lovag cipőjét, egy erényövet, egy halszemet, bűvös kagylóval kivert toronyórát, nektárcseppet Heba serlegéből, egy pennát, amellyel Szent Ágoston írt, egy vésőt az inkvizíció eszköztárából, egy kőkorszaki fejszét, Disney egyik rajzát, Kleopátra egyik üres parfümös üvegcséjét, egy szökőévet, egy havasi gyopárt, egy futóhomok-szemet, egy szál méreggyilkot, egy csepp bűvös vizet, Szent Péntek fésűjét, habkövét és csattját, esthajnalcsillagokat Tündérkirályfi válláról, Pán sípját, Pegazus egyik patkóját, egy ismeretlen közmondást, egy nehéz találós kérdést, egy víziórát, amely a boldogságot méri, Pinocchio egyik csavarját, Tündérkirályfi gebéje által meg nem evett üszköt, egy szerető által Alecu Russótól ellopott népballadát, egy göndör tincset Dimitrie Cantemir parókájából, Dimitrie Cantemir egyik külföldi iskolatársának nyelvét, és még egy idegen nyelvet, amelyet Dimitrie Cantemir ismert, de titokban tartott…
- Rendben, értem, mondta Flavia hercegnő. Nem vásárolok semmit!

Hetedik párbeszéd

Astenie asszony azt mondja nekem, hogy a világ nagyon kíváncsian várja, miképpen fog alakulni lányának kapcsolata R.-rel. Nekem egyáltalán nem tetszik Astenie asszony, amikor valakivel beszélget, mindig eteti a macskákat, és mindig letakarja meggyszínű papucsával a szőnyegen lévő szőröket, és utálja a vejét, mert az tisztelettudóan köszön a szomszédoknak.
Azt mondja:
- Van egy kis kandiscukrom fiatalkoromból, kérsz?
Astenie asszony fiatalkora nagyon messzinek tűnik napjainkhoz képest; nem kérek kandiscukrot. Aztán Astenie asszony megöntözi sárga öntözőjével a vitrinben lévő, égetett földből készült csészéket.
- Félek, nehogy kiszáradjanak és elpattanjanak.
- Igaza van, mondom én. Astenie asszony arcához viszi a sárga öntözőt; szemei sárgává válnak.
Astenie asszony nappalijába belép apjának öreg inasa, Pol; annyira öreg, hogy már meghalt, de mivel Astenie asszony nagyon kicsinyes, ezt még nem vette észre. Az asszony az inassal beszélget:
- Kiszellőztetted a ruhákat, elhelyezted köztük a naftalint, a gyepet megtisztítottad, az uszkárt megnyírtad, a halakat odatetted főni, még mit akarsz?
- Azt akarom, hogy tisztességes módon legyek eltemetve, mondta udvariasan Pol inas.
- Mindent a maga idejében, mondja meghatottan Astenie asszony. Lássuk, megérdemled-e. Most hozzál két zöld diót a lekvárból; egyiket megeszem most, a másikat később. Aztán, felém fordulva: Nem tetszenek egyáltalán a nők; mindig új ruhákat vesznek, például én nem vagyok nő, én angyal vagyok!
A másik helyiségben Pol inas nehézkesen cipel két nagy aranyórát… Biztosan felviszi a padlásra, mondom magamban.
- Pol, kérlek, tedd tönkre azokat az órákat, kiabálja hisztérikusan Astenie asszony, balszerencsét hoznak.
Pol inas nem válaszol.
- Törd össze őket a fejszével, akaratoskodik Astenie asszony, aztán a darabjaikat szórd el a négy égtáj felé…
- És zárd be az utolsó helyiséget, hadd legyen nekünk is ebben a házban egy titkos kamránk…
Az utcán ősz van! A széken találtam két csavart, nem tudtam, hogyan tegyem arrébb, így hát rájuk ültem. Eléggé feszélyezetten ülök Astenie asszony székén, az óriási, barna nappaliban, két nagy vascsavaron. Pol inas belép, és hoz két zöld diót, két pohár vizet és egy régi kalapot; a kalapot nekem adja.
- Alamizsnát osztok magamnak, hogy legyen mit viseljek a másvilágon…
- De nem látod, hogy a lánynak nem kell a kalap? szakítja félbe Astenie asszony, ő egy nagyon ügyes lány; nem kell neki semmi.
Amikor senki nem látja, Pol titokban elvesz egy földből készült csészét, és eltűnik vele.
- Pol megöregedett, mondja nekem Astenie asszony, azt hiszem, ki fogom dobni, nem tudom megengedni magamnak, hogy majd eltemettessem…
Abban a pillanatban belép a nappaliba Astenie asszony veje, megcsókolja anyósa kezét, és azt mondja, válófélben van a lányától.
… … …
(De mi a francot keresek én látogatóban Astenie asszonynál, kérdem magamtól, Astenie asszony még csak nem is létezik!)

«Hanem a világ bolondjait választotta ki magának
az Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket»
I. Korintus 1:27

Egy párbeszéd, amely igazolja a többi hetet

Te azt állítod, hogy a kisvárosokban az emberek ismerik a bolondjaikat, vagyis mindig létezik egy vagy két bolond a városban, ám Bukarestben zavartalanul járkálhatnak az utcán mindenféle bolondok, anélkül, hogy valaki felismerné őket. Én udvariasan meghallgatlak téged, bár közben élesen azokra az utcákra gondolok, amelyeken most sétálhatnék. Te azt mondod, hogy te vagy az egyedüli, aki felfedezte a nagyváros bolondját.

***

Az asztal kék, fehér kockákkal díszített, vagy legalábbis úgy tűnik nekem; egy kála vaktában nő egy edényből, s eltakarja az ablakot.
- Ez a város bolondja.
Aztán te beszélni kezdesz a tengerről, a kagylókról, a hernyókról, háborús veterán nagyapádról, Ali Baba gyémántokkal teli zsákjairól, a penicillinről, egy kleptomán barátodról, egy vastag tepsiről, amelyet anyád a hűtőszekrényben tart, neagoe basarab fiához, teodosiéhez intézett intelmeiről, illatos gyertyákról, bolgár paplanokról, a magyarok hagyományos piros csizmájáról, a brâncoveanukról, a farkaskutyákról, a vasajtókról, és végül oda lyukadsz ki, ami a leginkább foglalkoztat, a város bolondjához.
- Ez a város bolondja, mondod, és senkire mutatsz.
- Elment a szeretőm, elment a szeretőm, kesereg a színpadon az énekesnő…, én felállok és elordítom magam:
- Igen, igen, tudom, karjait szertehagyta az összes úton, elhagyta neked el nem mondott verseit, elfelejtette ígéreteit; a szeretőd elment a másik határra, a határőrt szeretőjének elvesztése kínozta, a határőr testvérét szeretőjének elvesztése kínozta, a vámos szeretőjének tüzétől halt meg, mindenki hagyta, hogy a gazember elmenjen…
Te a kezemet rángatod, azt mondod, üljek le, azt mondod, nincs értelme. Aztán mesélsz százhetven ország klímájáról, polipokról, a kőkorszakbeli csákányról, a kereskedelem istenéről, aki a valóságban egyszerű ügynök volt, Ovidius könnycseppjéről, Epikurosz könnycseppjéről, Szókratész könnycseppjéről, Ana könnycseppjéről, miközben az a barbár Manole befalazza őt, és újból a bolondhoz érsz:
- Egy furcsa reggelen eljöttek hozzám a bolond mókusai, mondod reszketve.
- Igen, a reggel egy más bolygóról érkezett, a házad ajtaja egy más bolygóról volt, a kerted a Marson napozott…, kacagok én.
- Eljöttek hozzám a bolond mókusai, szajkózod tovább.
… … …
- Elment a szeretőm, elment a szeretőm, kiabálja képéből kikelve az énekesnő, elment a szeretőm; kezem a fülemre teszem, nem bírom tovább, üvöltve állok fel:
- A franc essen beléd, te hülye énekesnő, azzal a rikító hangoddal és hülye szeretőddel együtt; te tényleg nem fogod fel, hogy ő elment a fenébe, csak hogy szabaduljon tőled? Hagyj már békén a szeretőddel!
Közönyösen jelzed nekem, hogy a szerető éppen most lépett be a bárba, a szerető elég normális embernek tűnik, szinte tisztességesnek, de egyáltalán nem olyannak, aki úgy menne el, hogy nem mondana verset a szerelmének, aki két éber határőrt és egy halott vámost kicselezne, a szerető szódavizet jött inni és olajbogyót enni, a szerető mindenkit illedelmesen köszönt, leül a bárpulthoz, megnézi magát a tükörben; egy piros cipős női láb árnyéka vetül szépen vasalt nadrágjára, a szerető mindenkinek fizet egy márciuskát.
- Ma márciuska napja van – a piros cipős hölgynek egy kék bolyhot ad, aztán elővesz egy kalapácsot, összetöri az egész bárpultot, jobbra-balra mindenkit megöl, akit elér, ellop egy tasak olajbogyót és elszalad.
- Ez a város bolondja, ordítod képedből kikelve.

- Amikor valaki ilyen dolgokat ír, mondja anyám, biztos lehetsz abban, hogy nincs ki az összes kereke…
- A helyzet sokkal egyszerűbb, mondja apám, itt a jóérzésről van szó.

Én meg azt mondom neked, hogy nem tudom, ki találta ki ezt a jóérzés-dolgot. Te azt válaszolod, mikor sorra kerülsz, hogy el vagy képedve, mert ezeket a dolgokat nem találják ki csak úgy, egyik napról a másikra.”


Az eredeti mű címe: Petrecere cu mama (Polirom Kiadó, Iaşi / Jászvásár, 2004). A szerző 1976-ban született, és a 2000-es évek közepéig kifejtett irodalmi tevékenysége tükrében annak a kortárs román szépirodalmi vonulatnak a tagja, amelynek előidézői a posztmodern és az azt meghaladó, továbbértelmező szövegképző módozatokat és eszközöket biztos kézzel alkalmazzák, az 1989 előtti és utáni romániai egzisztenciális vetületek és fordulatok mozgatórugóit és/vagy megfelelőit az egyéni vagy kollektív (nemzedéki) lelkivilágban fedezik fel, miközben (ön)iróniával, fekete humorral vagy akár cinizmussal szövik át bizonyos mértékben történetmondásra épülő műveiket.


Munkája elkészítése során a fordító, Szonda Szabolcs a Magyar Könyv Alapítvány Babits Mihály műfordítói ösztöndíjában részesült