Ana Blandiana versei

Nem felejtetted el…
(N-ai uitat graiul plantelor)

Tudom, csak azért jöttél, hogy mondj valamit,
Mert a felhők nem mondhatták el.
Nem tudsz maradni,
Nincs meleg ruhád,
És nem felejtetted el a növények nyelvét,
Csak azért jöttél, hogy homlokomon hagyd
A jelt, melyet úgy olvasunk: “Jó éjszakát!”

Fázni kezdel és távozol,
És magaddal nem viszel.
A föld élőlényei mind elém járulnak,
Nézik, rajtam van a jel,
És nekem hódolnak meg.
Az erdők áldoznak levelekkel,
A gyíkok bőrükkel,
De fényesség marad körülöttem.
És akkor
A föld élőlényei
Mind számadást kérnek tőlem.
Az erdők sértetten vonulnak vissza,
Csak te vagy messze.
Semmit se hagytál átjárónak,
Az éjszaka jelét homlokomra róttad,
De nem mondtad, lesz-e
valaha este.


Te sohasem látod
(Nu vezi niciodată fluturii)

Te sohasem látod
A pillangók hogyan pillantanak össze fölöttünk?
A jeleket sem, amelyeket a szél
Int a fűnek, amikor átkelünk rajta?
Ha visszafordulok hirtelen,
Az ágak megdermednek
És várják távozásunk.
Nem vetted észre a madarak lenyugvását?
Nem vetted észre, hogy a levelek kialszanak?
Nem hallottad a suttogást,
Amely mögöttünk terjed,
Mint a moha indul neki tuskók északának?
S a csendet, mely mindenütt fogad…
Mind tudnak valamit, ami előlünk szalad.
Talán el vagyunk ítélve.
Lehet, fejünkre szabtak túl nagy árat.
Éjszaka izgatott a csillagok sütése,
Ahogy megcsendülnek a kukoricaszálak.
 

Mintha a holdnak
(Ca şi cum luna)

Mintha a holdnak valami mondanivalója lett volna
A szerelmes-gyűlöletről, mely engem a hóhoz köt,
Indult a tájra írni betűket,
Melyek szertesütnek,
Amiket rögtön le is törölt.
Figyelmeztetés lehetett
Vagy csak egy tanács
Ama üzenet!
A szavak ragyogtak és visítottak
A vakító mezőn,
Mint a pávák –
Válaszolnom kellett,
A sötétség visszafojtotta lélegzetét
A havazás megállt,
Mind hitték,
Hogy én ismerem
A hold nyelvének holtágát.
 

Elalszom, elalszol
(Adorm, adormi)

Elalszom, elalszol,
Fekszünk csukott szemekkel,
Mint egymás egyenlő
Halottja.
Hallod, álmosan zizeg a napfény
A megszáradt fű közt,
Puhán ring az ég, ujjbegyünkre
Mintha virágport hintene.
Arcunkra száll
A madarak árnya,
A szőlőillat megfüröszt.
Aludj,
Te ne félj,
Hajunk a fűben szétterül
És minden szála
Gyökeret kezd ereszteni,
Lassan belepnek a falevelek,
Mint arany havak..
Sosem hasonlítottunk ennyire,
Szárnyaid elmerültek a földben,
És nem látszanak.

A köd, mi ereszkedik
(Ceaţa, care coboară este pleoapa)

A köd, mi ereszkedik
A te szemhéjad,
Melyet álmatagon csuktál a világra?
A világ álmodik
Mögötte
És csak engem feledtél
Ébren itt,
Hogy látva
Lássam, ahogy az álom
Jótékony elmúlásba átúszik
Visszafordíthatatlan,
Mint a forrás, mely lassan
Elsímul a tengerben,
Mint a csillag, mely lenyugszik
Ha a nap átsüt a reggelen?
Hogy lássam, amint a tiszta halál
Lassan-forogva
Kavarog, mintha engem álmodna,
Mert itt feledtél éberen,
Hogy fájva
Fájhasson szemhéjad nekem,
Mi ereszkedik érzékenyen
A világra?

 

Ahogy elsiklik a hold
(După felul în care alunecă luna)

Érzem, ahogy közelítesz mindig,
A nyírfák zavara után,
Amelyek nyugtalanok lesznek
Az öntudatatlanságba ringatják maguk
A holdig, tétován, ahogy elsiklik.
Olyan magas és vékony vagy
És annyira fázol.
Csukott szemekkel
És boldogtalan borzonganak
Levelek nélkül az erdők,
Templomok nélkül a falvak…
Fordulj vissza,
Fordulj vissza, siess,
Mondd a nappaloknak,
el ne mondják mi lesz,
A vizek fussanak veled,
A csillagok rád esteledjenek.
Hunyd le a szemed, a virágok
Ha rájuk nézel, lecsukódnak,
A madarak, ha nézed, látod, elvonulnak,
A vizek apadnak.
Nem a te hibád, hogy nem innen vagy.
Hunyd le a szemed,
Nem a te vétked, láthatatlan jegyes,
Túl vékony vagy és olyan légies…

 

Alázat
(Umilinţă)

Nem felezhetem meg a nap huszonnégy óráját.
Csupán annyit mondhatok:
Bocsásd meg nekem, hogy olyan hosszú volt;
Nem tudom megakadályozni, hogy a hernyók lepkékké váljanak,
Csak arra kérhetlek, hogy bocsáss meg nekem a hernyókért, a lepkékért
Bocsásd meg, hogy virágból lesz a gyümölcs,
Gyümölcsből lesz a mag,
És magból a fa.
Bocsáss meg, hisz a források folyókká nőnek
És a folyók tengerekké, és a tengerek óceánokká;
Bocsásd meg nekem a szerelmek újjászületését,
Az újszülöttek árvaságát, és az árvák szerelmét…
Semmit se tudok megállítani,
Saját körét járja minden, és nem kérdez meg engem
Se az utolsó homokszem, se a saját életem.
Én csak ennyit mondhatok – 
Bocsáss meg!
 

Névadás
(Cine-a numit)

Ki nevezte
Arany-érettnek
Egy falevél elalélásának
Színét,
E legyőzhetetlen
Senkiföldjét
Élet és halál között,
E kibuggyanó örömöt,
Mely növényi fénybe vonja
A világot,
Kifosztott ágak
Gyümölcsének illatával,
Mely szűzi
És szemérmetlen súlyú?
Ki merészelt
Nevet adni
A legtisztább
És legmélyebb névtelenségnek,
Amerre tartunk
Mindannyian
Ennyi reményre méltatlanul
Bölcs fürtök
És zeszélyes ágacskák között?
Hallgassatok!
Hallgassatok, hogy hallhassátok
A fű susogásának szó-szálait
A sápadt fényben, amit
Ő sem, sehogysem,
Nem meri néven nevezni
Az utolsó királyságot.
 

Emlékszel?
(Îţi aduci aminte plaja?)

Emlékszel a tengerpartra,
A keserű, törött kagylókra,
Amiken
Nem tudtunk menni mezítláb?
Ahogyan
Nézted a tengert álmodóan
És azt mondtad, figyelek rád?
Emlékszel
A visítozó sirályokra,
Amelyek keringtek, mintha egy láthatatlan
Templom félrevert harangja kongna
Halak védőszentjével,
Ahogy a tenger felé szaladtál
S távolodóban
Kiáltottad vissza, hogy szükséged van
Távolságra, jobban
Látsz, ha onnan nézel?
A nap sütése
Pihenésre
Merült a madarak között
A vízben,
S én boldog, de szinte rémülettel láttam
Lábnyomaidat a vízen,
A tenger pedig,
Mint szemhéj csukódott
össze a szem világa fölött,
amíg vártam.