Simona Popescu regényrészlete

Vedlések
(Exuvii)

A kulcslyuk

A mesebeli örök rejtély: az utolsó, titkos, zárt ajtó, nem tudni, mi lehet mögötte... Vajon ezen a legendás ajtón akad-e kulcslyuk is?
Ha kulcslyukon át figyeled, a világ, az is, amelyiket ismersz és amelyikhez hozzáférésed van, mássá változik. Ismét otthon hagytak egyedül, körös-körül egy rakás fényképpel ismeretlenekről, hogy ne unatkozz. Jól tudják, ez valamiféle játék számodra. Most lenne lehetőséged arra, hogy egyik szobából a másikba kóricálj, és kedvedre megnézegess mindent, ami utadba akad, aprólékosan megvizsgálva, megtapogatva, megsimogatva a dolgokat, hogy érezhesd újra és újra hűvösségüket, és hogy mindenféle felületükkel saját magadat is megcirógasd...

Maszatos ujjlenyomatodat otthagyhatod a bútor tükrén, ahol a legcsillogóbb, senki sem látna meg. De nem, te inkább becsukod előbb az összes ajtót, aztán pedig átbámulsz mindegyiknek a kulcslyukán, s jóformán alig kell lehajolnod ehhez. Csupán színes darabkákat, részleteket látsz, a dolgok sejtelmes formákat öltenek, átméreteződnek, többé nem emelkednek ki környezetükből. És még valami: odaát a legvastagabb csönd lapul, amit valaha is hallanod adatott. Ha a szobában, ahonnan leskelődsz, fény van, a kulcslyuk még inkább felerősíti a világosságot, ha pedig sötét, az ajtón túl minden félhomályba burkolózik, és mintha várna valamire.

A kulcslyukon át fürkésző tekinteted türelmes, lassúbb mozgású és figyelmesebb. Talán ezért tűnnek nagyobbaknak a túloldali dolgok. Most is, annyi év elteltével, pontosan emlékszem néhány „csendéletre”, amelyet mozdulatlan szemem akkor lefilmezett az ajtó légköldökén át. Szeretsz nézelődni így, az utcára nyíló kapura tapasztott arccal. Szemed előtt, amely úgy rögzül a masszív kilincs fémborításához, mint valami féldrágakő-díszítés, szeszélyes felvonulásban következnek futó színek, villanások, apró darab állandóságok, gesztikuláló kezek, suhanó cipők, fenekek profilból előugró domborúsága, rózsaszín háttéren átvonuló női táska, a távolban egy lombkorona, mintha meg-megéledő zöld lobogás lenne, aztán egy-egy erőszakosan szembetoluló piros folt – mind-mind önálló, felfüggesztett képkockák. Egy orgonaszínű alkonyatban úgy adódott, hogy ritmikusan csóvált kutyafarkincát vettem észre, mintha örökmozgó lenne. Ennyi. Bármennyire abszurdnak tűnik, ugyanazt a képet láthattad később, amikor az iskolában odatettek benneteket, hogy a mikroszkóp lencséin át egy vöröshagyma-szelet részecskéjét bámuljátok: finom redőkkel erezett lilaság, benne ütemesen vergődő, kétségbeesett akármi, mintha egy tébolyodott mikroorganizmus.
Ha elmozdíthattad volna helyéből a tükröt... Átfutott az agyadon, hogy nézd meg saját szemed a kulcslyukon át, azt a tágra nyílt, pimasz és neveletlen szemet, amely vétkes élvezettel lesi ki a világ titkait, miközben egész egyszerűen szembesülhetnél mindezzel, csak ki kellene nyitanod ehhez az ajtót, senki nem akadályozna ebben, senki sem tiltaná meg neked... Aztán a valódi kaland az volt, annyira, hogy beleizzadtak az ujjbegyeid és elgémberedett tőle a lábad, amikor úgy leskelődtél, hogy közben tudtad: odaát van valaki. Nem feltétlenül az tapasztotta rá szemed az ajtó hűvös résére, hogy mindig megérezted, ha a világ titkokat leplez előled, hanem egy különös izgalom, az az érzés, hogy így nézegetve minden fontosabbá, rejtélyesebbé válik. Olykor belejátszott mindebbe az a megmagyarázhatatlan vágy is, hogy eluralkodjon rajtam a pánik. Nyugodtan nézelődsz, mintha mikroszkópba, nem gondolsz semmire, de bármelyik pillanatban megjelenhet valaki. Mit is gondolhatna rólad mást, mint azt, hogy kémkedsz, s hogy egy apró, megátalkodott gazember vagy? Szívedet elevenebbnek érezted, mint valaha is, tested forróság öntötte el mindahányszor az ajtó túloldalán valaki közeledett feléd, hirtelen megnöve: fenyegető folt, színes örvény, szellem. Mindezeket később egy galériában, egy festő vásznain volt alkalmam újra felfedezni. Anyám, apám, nagyanyám, a nagynénik, a vendégek az ajtó túloldalán nem voltak már egyebek, mint ama festőművész jövőbe vetített örvényei... Érezted, amint a folt az ajtó felé siklik, és az utolsó pillanatban lázasan bemenekültél az asztal alá, az ágy vagy a hűtőszekrény mögé. Az esetek zömében „a folt” ismét eltávolodott, szoknyává változott, majd anya viselte szoknyává, te pedig visszavonultál, hogy elrágódhass ezen az egész érzelmi gubancon.
A kulcslyuk szemérmetlenül mohóvá teszi a nézésed. Olykor úgy tűnik, mintha egész lényed abba az izmos, virgonc kötegbe összpontosulna, amely a szemed alkotja. A szem ugyancsak többször megbámulta önmagát a szemfestéktartó kis tükrében, vagy abban, amely a nagymamáé volt, rajta a Vergrösserung felirattal, és amelyben egy lyukacsos fal óriási foglyának látszott, mert ilyennek tűnt akkor és ott az arcod, felnagyított pórusaival. A nagyító tükörben megpillanthattam arcom zsugorított hasonmását a pupilla fekete felületén, mintha belegabalyodott volna a szivárványhártya bonyolult hálójába, ahol összezsúfolódott több szín, jobban mondva, mintha egy többrétegű, bársonyos kelme lett volna, amely hol zöld, hol barna, hol pedig fekete árnyalatú (és ha valaki megkérdezte volna, milyen színű a szemem, azt feleltem volna: olajbogyó-színű – mert egyből a fekete, zöld és barna olajbogyó jutott volna eszembe). Ebben a bársonyos szövetben, amelyről tudtam, hogy hordozza a jeleit mindazoknak a betegségeknek, amelyeken már túl van és amelyektől még szenvedni fog az ember, pontosabban annak fekete, furcsán lüktető középpontjában egyszer csak megláttam valamit, ami nagyon megrázott: nem az én alakom volt, amely mintha valahogyan egy kicsit oldalról figyelne engem, hanem egy vénasszony rosszindulatú, sóvárrá aszott arca.
A kulcslyukkal kapcsolatos ronda ténykedésem aztán azt a büntetést vonta maga után, hogy mindkét szemem, de főként a jobbat (a telhetetlent) beszőtte a rövidlátás, arra ítélve őket, hogy emberek és dolgok helyett színfoltokat, örvényeket és szellemeket lássanak, és hogy állandóan melléfogjanak, tévesztve, képzelegve, kitalálva. Idővel aztán megszoktad, majd meg is kedvelted ezt az állapotot, sőt, valamiféle kiváltságnak vetted annak lehetőségét, hogy két különböző módon láthatod a világot. Pihenhetsz, miközben rövidlátóan úgy tekintesz rá, mint formák játékára, mint különös, lassított és fölösleges táncra. Szemüveg nélkül távol tartottad magadtól a világot, védekeztél ellene, elutasítottad. A körvonalak és távok nélküli, elsikló világ sokkal kifinomultabbnak, lustábbnak és sejtelmesebbnek tűnt számomra. Egyre jobban kezdett tetszeni nekem, hogy oly gyakran eltévedtem benne. A többiekhez való viszonyom egyszerre vált nehezebbé és szebbé. Amikor kénytelen voltam feltenni orromra a szemüvegem, csak akkor lett igazából az a benyomásom, hogy ajtó mögött vagyok, de nem egymagamban, a túloldalon van még valaki, aki ugyanúgy figyel engem, ahogyan én lesem őt a kulcslyukon át.

Orromon a szemüveg, én így kémkedek. Nem azért, mert mindenkinek lenne valamilyen felfedni való titka, hanem mert jó az, ha véded magad, jó, ha óvakodsz.
A kis, hegedűalakú résen át láthattam azt is, ahogyan olykor a dolgok megváltoznak. Például egy napon megnézhettem magamnak Zsuzsannát. Néha eljárt hozzánk fürödni. A fürdőszoba ajtaján valamennyivel nagyobb kulcslyuk volt, mint a többi ajtón, és mindig egy rácsukható sárgaréz szemhéj takarta. Zsuzsanna aznap behurcolkodott a fürdőbe, ám a szemhéj félig nyitva maradt. Talán közömbösen sétáltam volna el mellette, ha nem tűnt volna úgy távolról, hogy az ajtónak az a szeme megelevenedik és rámragyog. Mintha kacsintott volna egyet. Az ajtó, nekem! Közelebb mentem, és világosan láthattam az enyhén zöldes, ködszerű gőzgomolyokat, amint felszállnak a kádból, mintha lángon lobogó fazék lenne. És a forró, nedves, tömör légnyelvek sűrű hullámzásából egyszerre csak előbukkant Zsuzsanna szép feje, néhány, homlokára tapadt hajtinccsel, aztán vastag, vöröslő nyaka, majd erősen húsos válla. Egy kicsivel később, amikor a mennyezet felé frenetikus ritmusban szálló, táncikáló párák homályából felmagasodott Zsuzsanna, hogy kedvére pancsolhasson, hatalmas, meztelen testének láttán elállt a lélegzetem, miután a szakadatlan gőzölgés látványa addigra már teljesen elernyesztett. Óriásinak tűnt, pedig Zsuzsanna nem volt kövér, teste inkább olyanszerűnek mondható, mint a szabin nőké azokon a festményeken, amelyek az elrablásukat ábrázolják. Hosszan bámultam ezeket egy híres festményeket sorjázó könyvben, folyton azon töprengve, vajon miért akarnak elragadni a férfiak ennyire nehéz nőket, amikor találnának helyettük könnyebbeket is.
Zsuzsanna teste, mint minden, ami kulcslyukon át látszik, hirtelen megnagyobbodott, és valami sivító csöndbe burkolózott. A mellkasán lévő duzzanatok láttán azt hittem, beteg vagy abnormális, sőt, az is lehet, szörnyeteg, csak senki nem tudja ezt róla. A szakadatlanul mozgó gőzfüggönyök közül, Zsuzsanna sörbet-rózsaszínű hasa alól fenyegetően elővillanó barnás foltocskát megpillantva úgy éreztem, menten belehalok a rettegésbe és a szégyenbe. Azt hittem, csak Zsuzsannának van ilyenje, nem emlékeztem ugyanis, hogy valami hasonlón megakadt volna a szemem annak a könyvnek a képeit nézegetve, és egyik játékbaba kisasszonyomnak sem volt „foltocskája”. Szegény Zsuzsanna, gondoltam, ha meglátná egy fiú, jól kiröhögné, elszaladna messzire tőle, és senki sem szeretné többé, hiszen állat, bundája van!... Időközben a páracsíkok rátekergőztek testére, minden porcikáját végigsimogatva, ő pedig nemtörődöm mozdulatokkal kíméletlenül szappanozta és dörgölte magát a durva szivaccsal, mintha csak a padlót sikálná. Aztán lassan, nehézkesen ismét visszaereszkedett a vízbe, és hosszú ideig mozdulatlanul feküdt a kádban, egyenesen a kulcslyuk felé fordított tekintettel, mintha farkasszemet nézne azzal a szememmel, amellyel szemérmetlenül bámulom őt. Bénító félelem vett erőt rajtam. Rémülten rohantam volna el onnan, de nem volt merszem levakarni magam az ajtóról, nehogy észrevegye odabentről, amint a kulcslyuk ismét kivilágosodik, megszabadulva a gonosz fekete szem terhétől. Zsuzsanna továbbra is zavartalanul fixírozott engem, miközben a szívem zakatolva forróságot és párát pumpált. Végül aztán kihúzta a dugót a kádból, és elkezdett énekelni valamit, miközben egyik ujjával erőszakosan kitakarította fülét, én pedig megiramodtam egyenesen a kert felé, és elrejtőztem a karcsú, fehér virágokkal zsúfolt, terebélyes liliombokrok mögé, amelyek kelyhéből mintha valamiféle selymes szálak rugaszkodtak volna elő, narancsszínű virágportól roskadozó végükön egy-egy bogyóval. Amikor, sokkal később, Zsuzsanna kijött a fürdőszobából, vékony, síkos selyemből készült, virágmintás pongyolájába burkolózva, odahívott magához és azt mondta, fújjak a hajszárítóval tarkója tájára. Közben egy férfival csevegett telefonon, hagyva, hogy jócskán lecsússzon mellkasáról pongyolájának egyik széles hajtókája, amely mögül nagyon húsos mell bukkant elő, aztán lennebb egyik lába, olyan fehér combbal, amilyen a halak hasa. Így kitárulkozva beszélt telefonon, kacarászva, és egyre azt mondogatta, „puszi, puszi”, „alig várom, hogy találkozzunk”, ilyesmiket, és nekem akkor nagyon úgy tűnt, nem tudom, miért, hogy erősen szégyentelen dolgot művel.
A fürdőszobánkban pancsoló Zsuzsanna teste most is világosan kirajzolódik lelki szemeim előtt, és nem hiszem, hogy láttam volna azóta is ennél elképesztőbbet és lenyűgözőbbet, egészségesebbet, tisztábbat, olyan színűt, mint a rózsasörbet, és akár a halhús, olyan porhanyót. Később kitartóan igyekeztem fellelni újra csodálatos testét, próbáltam beazonosítani blúzok, női kosztümök és szoknyák fedezékéből kivillanó vagy lenge nyári ruhák mögül felsejlő bőrminták alapján, próbáltam valami hasonlót felfedezni a tengerparton, egy új idény első napjaiban, mindhiába kerestem, miközben kedvemre, aprólékosan és illetlenül szemügyre vettem a körülöttem nyüzsgő lányok és asszonyok szinte meztelen testét, akik szinte megkergültek az igyekezettől, hogy mihamarabb magukra ölthessék napbarnított új bőrüket.
Zsuzsannával soha többé nem találkoztam, miután távozott városunkból, amúgy kis időre rá, hogy a néma fürdőajtó ... rámkacsintott. Egyszer viszont beszéltem vele telefonon. És közben magam elé képzeltem, amint valószínűleg felkecskélt lábbal üldögél, és selymes pongyolájának egyik szárnya könnyedén, puhán hull alá.


A regény, amiből a részlet származik, 2008-ban jelent meg, Vedlések címmel, a budapesti Pont Kiadónál.