George Țărnea versei

Eljön a nyár csakhogy lásson
ifjú ménen lovagolva
hó-kertjéből a palástunk
virágokkal teleszórja

Fülünkhöz hajolva halkan
megtanít sok bölcs igére
egy játékból mely páratlan
és időtlen és nincs széle

Valamit nyom a markunkba
tudjuk utunk merre menjen
hogy mi módon maradhatna
meg a lelkünk egy-egy könyvben

Amíg agyagos gázlókon
hol sok inga meg se rezdül
eljön a tél hogy megrójon
és tajtékos paripán ül

Hagyjuk átlép a küszöbön
a testünket kirabolja
tudva tudjuk azt ami jön
erdő titkos susogása

Az első lépést ne feledjük el
mézzel kikenve bár a lagzi háza
szállást ad megpihentet ez a hely
vized eged hegyed keblére zárva.

Ha mi adjuk meg önmagunk igazát
egy kertben melynek minden fala kékség
a gyenge zajt mit rejt az almavirág
a magány zaját is meg kell hogy értsék.

És ami itt van velünk hogyha mind
nevünk hordja világ kezdete óta
ne terítsük este kis gondjaink
a mélység fölé melynek nagy a sorsa.