Pero Zubac versei

Egyedül ami marad

Szemed elfeledi
tétova lépteimet
és füled elfeledi
féktelen nevetésemet
és ajkad elfeledi
keserű szavaim áradatát
és vállad elfeledi
bizonytalan tenyeremet
csak a képzeletbeli széllel
szembeszegülő
hajad
őrzi kezemet.

Fogjuk rá

Fogjuk rá elment a városból
az előreláthatatlan éjszakába
és nyoma veszett.
Fogjuk rá múlandó volt
a felhasznált festék
és leperegett a bőrről.
Fogjuk rá elhatározta
szemem ne ismerje fel,
legyen szíve láthatatlan.
Csak ne legyen halott,
csak lélegezzen.
Mint a szív a történet végén
a pont parányi.
Könnyed mozdulattal helyezték oda,
de még lüktet,
még ellenáll a fénynek.

A halálról

Mindennapi halál és hősi halál,
kötél vagy golyó általi költői halál,
ne zavarjon meg, forog a föld, nem más,
új élet kezdete a halál.

Valaki, ismeretlen és kedves,
még szebb verseket ír neked.
Marad utánunk nyom, fejünk felett
egy fűszál jelenti az életet.

Talán tenger felett szálló madarak voltunk,
Moszkva alatt karcsú nyírfák.
Talán fenyvesben ciprussá válunk.
Hatalmas az élet! Törpe a halál!

Nincs az a tenger

Nincs az a tenger amelyre gyerekkoromból
emlékszem, az a varázs az alkonyatban.
A ciprusok árnyéka sem sűrű
és illatos. Minden csak volt.
És én sem, már én sem vagyok az
aki a temetőket és tengerparti
ösvényeket járta, az
aki a heves északi szélnek és
a tengert borító súlyos esőnek ujjongott.
Tömörülnek éveim, vérem
egyre lassúbb.
Hiába szeretnél
forró fiatalságoddal
álomvilágomba visszatéríteni,
éveid csekély száma ajándék
nyelvem számára
bőrödről titkos jeleket
ír át.

Szavam megérintett

Szavam abban a pillanatban
érintett meg mikor
elhatároztad senkinek sem hiszel
aki felnőtt és szeretne
megszelídíteni.
Mint a láthatalan madár,
mint a séta közben
eléd hulló sárguló levél
ami a bukásra figyelmeztet.

Mert ősz van. Mert minden
múlandó és minden változó.
Mintha alkonyatkor a folyamon
tovaúszó fehér hajókat
nézegetnéd és a kicsiny
megvilágított ablakok mögött talán
valaki éppen most távozik az akit
örökre tudnál
szeretni.

Moslak a bőrömről

Moslak a bőrömről,
Az elmúlt nyarakról,
Hűs cirom illata,
Márciusi zöld porszemcsék,
Kiköhöglek,
Üledék a nyelv alatt,
Forró salak a vérben,
Körmeimről hámozlak
Éles késsel szabdalom
Nem vagy, nem vagy,
Nem vagy.
Megtagadnak a szavak és
hazugságba kényszerítenek,
Csak a versekben
léteztél, még annyira
sem léteztél
hogy az elmúlással
megbékéljünk,
Kirázlak az elnyűtt
ingek zsebeiből,
A fényképekről
szemeimmel vakarlak
Hajamból rázlak,
Régi decemberi hó,
Átkozom a verseket
melyekben élsz,
étkezel, alszol, mosakodsz,
Mindent megbocsátanék
ha lennél,
Ha csörgedezne benned a vér.
Nemes fából faragnám ki
a szívet és bordáid
alá rejteném,
Álmaidba a tengert
csempészném.
A szelek hozzád simulnának,
Esőcseppekkel altatnálak,
Csak ha a szavakon
túl is lennél,
Csak ha léteznél.
Hogyan fogod
Ezt a fohászt is olvasni
Ha nem vagy
Ha makacsul hajtogatod
Hogy nem vagy,
Hogy csak
kitaláltalak.

Mosztári esők 

Egyszer, ősszel, Mosztárban szerettem egy Tündét,
ó, ha tudnám, hol szendereg, kinek a mellén,
fejét venném, fejét venném,
ó, ha tudnám, kitől kapja a csókokat
fogait kiverném, fogait kiverném,
ó, ha tudnám, a gyömölcsöt, a még éretlent
ki szüreteli bennem.
 
Mondogattam, kölyök vagy, csitri vagy,
mindenfélét összehordtam.
És sírt a karjaim közt, bántották szavaim,
mondogattam, angyal vagy, ördög vagy,
tested érett, miért játszod a szüzet,
és Mosztár felett egész éjjel valami
kék eső esett.
 
Eltűnt a nap, eltűntek a madarak, minden eltűnt. 
Kérdezte, van-e bátyám, mit tanulok,
horvát vagyok-e, szeretem-e Rilkét,
mindenfélét kérdezett.
Kérdezte, mindenkivel így viselkednék-e,
Isten ments,
halkan kérdezte, szeretem-e,
és Mosztár felett valami kék eső esett,
magasztosan fehér volt a szoba sötétjén
de nem akarta,
nem akarta vagy nem merte,
az ördög sem tudhatja.
 
Az ősz, az ablakszárnyon a bágyadt ősz 
az ő madár-szemei, őzike-combjai,
szemölcse volt, szemölcse volt,
meg nem mondhatom,
szemölcse volt, lila, alig látható,
vagy csak nekem tűnt úgy.
Kérdezte, horvát vagyok-e, van-e barátnőm,   
szeretem-e Rilkét – mindenfélét kérdezett,
az ablakon az esőcseppek kopogása gyerekkorom 
karácsonyi hangulatát idézte, 
az Alsóváros felett csendes éji dal lebbent,
Te, Szulejmán, felnevelt anyád.
 
Szétterítette éveit a parkettán.
Telített ajkai az érett őszibarackot,
mellei a kiskutyák melegét idézték. 
Mondogattam butácska vagy, beképzet vagy,
Tünde, Tünde, tudod-e, az atom korszaka van,
De Gaulle, Gagarin és marhaságok,
mindenfélét összehordtam,
csak sírt, csak sírt.
 
Elvezettem a Rézverde utcába,  cukrászdákba,
mindenhová vezettem,
barlangokban rejtegettem,  góréba vittem,
a hidak alatt bújócskáztunk, a Neretva csikó,
a régi híd alatt Crnyanszkit idéztem,
gyönyörű, suttogta, gyönyörű.
 
Térdeit rajzoltam a nedves homokba,
nevetett, az első liliomok tisztasága sugárzott
vidám nevetéséből,
a mecsetekbe vezettem, Karadzsoz-bég halott, mióta halott
a súlyos türbé alatt; 
Santity sírjára virágot vitt,
elpityeredett, mint általában a nők,
mindenhová vezettem.
 
Ez a mostani nyár, ez valami egészen más,
verseket írogatok,
egy napilapban fél hasáb Pero Zubacnak jár
és semmi több,
akkor Mosztár felett egész éjjel
kék eső esett,
magasztosan fehér volt a szoba sötétjén,
de nem akarta,
nem akarta, vagy nem merte,
az ördög sem tudhatja.
 
Se azt az eget, se azokat a fellegeket, se a háztetőket,
a halvány napot – Mosztár felett a kiéhezett fiút 
képtelen vagyok feledni,
se hajtincseit, kicsiny szamóca-nyelvét,
nevetését mely olykor átkozottul sértő volt; 
a Fehér Domb kápolnájában azt az imát,
Isten hatalmas, állította, túlél minket; 
se a súlyos, kék esőt,
ó terméketlen ősz, az ő ősze…
 
Beszélt a filmekről, James Dean-ről,
sokmindenről beszélt,
szomorkásan, kicsit sírdogálva a Karenyin-dinasztiáról;
mondta, Cyde Griffiths a hangyát se
tudná eltaposni,
nevettem – ő gyilkos, gyerek vagy;
azt az utcát se, azokat az újságárúsokat se a napilap
utolsó kiadásával, azt a kirakatban lévő féligfonnyadt
szőlőt se tudom elfelejteni,
azt a Mosztár feletti keserű
őszt se,
azt az esőt,
egész éjjel csókolt, ölelt,
esküszöm, semmi többet,
semmi mást nem tettünk.
 
Jöttek az újabb nyarak, jöttek az újabb esők,
egyetlen egy levél Ljubljanából,
miért onnan,
a járdára hullott leveleket se, azokat a napokat se  
nem bírom, nem tudom 
kitörölni.
 
Írt, kérdezi mit csinálok, hogyan élek,  
van-e barátnőm,
egyáltalán gondolok-e rá,  arra az őszre
az esőre,
azt írja, Istenre esküdve, nem változott,
ugyanolyan, 
higgyek neki, kacagjak
Krisztust régren, nagyon régen elátkoztam, 
és túlságosan nem is érdekel,
esküdözve, eskü nélkül,
másként nem lehet, kár hazudni.
 
Beszéltem neki Lermontovról, Chagallról,
sok mindenről beszéltem,
kopott Zweig könyvet cipelt  magával,
délután olvasgatta,
hajában volt a rejtett nyár, a napsugár, 
csöppnyi tenger,
az első éjjel a bőre is mintha sós lett volna,
halak szunnyadtak ereiben;
nevettünk, bámulva a hídról cigarettáért 
ugrándozó gyerekeket,
nevettünk, elmúlt a nyár, ők meg ugrálnak – persze gyerekek,
mondta: életükbe kerülhet, tüdőgyulladást kaphatnak...
 
Azután jöttek a hallgatás percei, hosszan, nagyon hosszan,
szabadon kalandozhattak gondolataim,
megfejthettem Spinozát,
órákhosszat nyugodtam
bámészkodhattam,
kavicsokat dobálhattam,
el is mehettem akárhová, valahová messzire,
meg is halhattam volna ölében, magányosan,
elhagyatottan,
madárrá, vízzé, sziklává is változhattam       
volna,
csaponghattam…
 
Hosszú, törékeny, halvány ujjai voltak, de fürgék,
bújócskáztunk és katicabogarat játszottunk,
Tünde, gyere elő, a szikla mögött vagy,
nem vagyok vak,
ne bolondíts, gyere, ne csintalankodj,
elfenekellek;
mikor ő keresett – a folyó medrébe is
rejtőzhettem – megtalált volna,
azt mondta, rögtön rámérez,
jól ismer.
Sosem hittem neki,
valószínű kukucskált ujjai közül.
Szerette a gesztenyét, a Rondón vásároltuk,
felvitte a szobába, cérnára fűzte,
szerette a rózsákat, azon az őszön, elárasztottam,
dobozba gyűjtötte a hervadtakat.
 
Kérdeztem, mi a véleménye a világról,
hisz-e a kommunizmusban, cserélne-e
Natasa Rosztovval, össze-vissza kérdezgettem,
olykor együgyűen, hogyne tudtam volna;
kérdeztem, szeretne-e egy kisfiút,
mondjuk szőkét,
szökdelt mámoros örömében – igen, igen,
azután, egyszerre, nagyon szomorú lett,
halott gyümölccsé vált:
nem és nem, nézd csak, tán a Jupiterről 
csöppent ide,
ki az a Pero Zubac, hogy pont ő
nem valaki más,
á, dehogy, mintha legalábbis Brando lenne
vagy valaki efféle.
 
Mondogattam, buta vagy, okos vagy,
ördög vagy, angyal vagy,
mindenfélét összehordtam.
Semmit sem hitt el.
Ti férfiak született hazugok vagytok,
zsiványok vagytok,
sokmindent mondott.
És Mosztár felett valami kék eső esett…
 
Tényleg szerettem Tündét,
egy őszön,
ó, ha tudnám, hol szendereg, kinek a mellén,
fejét venném, fejét venném,
ó, ha tudnám, kitől kapja a csókokat
fogait kiverném, fogait kiverném,
ó, ha tudnám, a gyümölcsöt, a még éretlent,
ki szüreteli bennem.


 Pero Zubac (Nevesinje, 1945) kétség kívül, legismertebb és legszebb verse a „Mosztári esők”. Nem Mosztárban, hanem Újvidéken írta, Svetlana (Tünde) pedig még csak nem is létezett. Erről Pero Zubac így vall: – „Azt sem tudom, hogyan jutott eszembe ez a név. Újvidéken írtam, az egyetemista éveim alatt felgyűlt érzések kísértettek. Egy éjjel, a Ifjúsági Szervezet irodájában hoztam össze, a Sugárúton, amit akkor Tito marsallnak hívtak, ma Mihajlo Pupin. Egyetlen példányban gépeltem, mert nem találtam indigót. Még az éjjel borítékba tettem és reggel Zágrábba postáztam. Ha véletlenül elveszett volna, ebből semmi sem marad.” Fehér Illés fordításai.