Print this page

Nicolae Labiș versei

ANYÁM

Már rég nem jártam otthon, a falumban,
Falus felem jött, ő mondta el ezt:
Kivirágzott nálunk a meggyfa,
S, anyám, te őszülsz, egyre deresedsz.

Másik azt mondja, beteg voltál, ágyban,
Én nem tudom, mindezt, hogy higgyem el,
A levelekből úgy érzem, anyácskám,
Hogy napról napra mind ifjabb leszel.

ELSŐ EMLÉKEM TISZTÁSA

Ím, itt az első emlékem tisztása -,
Már jön velem a régvolt gyermek-magam szembe,
Méri a szót, vékony szája prémjét rágja.
- Tetszel. De különb leszek nálad ezerszerte.

És néz rám fenséges, tündöklő, tiszta gőggel,
Állunk hajlongó erdő üde zöld körén.
Érzem, hogy érte-könnyes szomorúság tölt el.
- Butus, hiszed, hogy azt nem próbáltam meg én?

TÉLIDŐBEN

Minden fehér amerre látsz
Mintha ezüst fák lennének
Álmodik a falu a ház
Hó alatt remeg az élet

Tél Felsége hogy átvágtat
Felettünk dühös szél dorol
Nyomul ablak tányérjának
A sok vidám kíváncsi orr

Kenyérszaggal telve a ház
Kesernyés füst mindent áthat
 Ajtón a kutyánk kaparász
Megkapni mit neki szántak

Apám kimegy hogy még adjon
Enni-inni a tehénnek
 Jön be hóemberré váltan
A bajsza csuda fehér lett

Nagyapa meg mondja-mondja
Meséjét sok rém-esetnek
Míg házunk apraja-nagyja
Figyel rég időn borzadva
Idők mik már sose lesznek


Fordította: Lőrincz József

© 2017 Erdély Ma­gyar Iro­dalmáért Alapítvány