Leon Agusta versei

AZ ŐSKÖDBEN 
(Dalam kabut purbu)

Most bebizonyítjuk,
Hogy az ősköd fedi el a száraz
Helyeket, ahol állunk. Mint emberek, akik eltévedtek
A szélben, mert szeretik egymást, 
Újból kiáltanak, amire jön válasz.
Kell, hogy némán tudjunk kétségbeesni.
Kell, hogy szótlanul feledjük el a reményt.

Most érezzük 
Azt az időt amikor éjszakákon át hajózunk
A ködben
Figyelmesen nézelődünk
Kopogunk
Majd együtt nézzük
Az óramutatót és a számokat
Amint elmozdul a vonal
A lapon
Nézzük és találkozunk
Érezzük a lángot ami enyhíti az égető fájdalmat
Akkor, lehet, meghallom
A halk választ túl a lélegzeten
Mint titkos szavakat
Akkor 
Megértem a minden bűnért való kiűzetést
A mosolyodtól
Borús a napnyugta.


MILYEN KÉSTŐL  
(Dari pisau mana)

Fákkal ölelkezünk
betegséggel tele és sárosan

Olykor azt álmodhatom hogy tiszta vagyok

Igen, uram. Te is csend vagy?
Mi szebb? A szerelem vagy a vers?

Képzeletté halványul, vagy örökre megmaradhat?

Átkok és figyelmetlenség  közepette
Soha sincs menekvés a csapdából
a történet urai és a csalások között

Lehet valamilyen jel. Váratlanul egy seb,
mielőtt elolvasnánk
milyen késtől származik a szúrás?


KÉK RAPSZÓDIA 
(Rhapsody in blue)

Kérdezed miért
Hagyta el a mennyországot
Nem kérdezlek újra miért
Hallod mindig az ő hívó hangját

Nem álmodik a megtisztult nappali földről
Vagy az éjszakai kertről ahol nincsenek tövisek
A lélegzete nyugtalanul hullámzik el a távolba
Végig a forró partodon

Az egyik évszakban, amikor felkeltél
Futottál szemben vele
Ő sápadtan nézett a Hold alatt

Kék szemeddel figyelmesen nézted
Ez a halál árnyéka amit megöltek
Talán nem olvastad el azonnal eltávozott
Számodra ő az elveszett Paradicsom


A HÓDÍTÓ ALKONYATKOR
(Penakluk di senjakala)

A lova hátán ül a hódító
Előtte hegy és völgy várja kardja lendülését
Érzi hogy ellensége az idő, összeszorítja a fogát
Vakmerő lelkében nyugalom trónol
Az ima utolsó sorait mondja az alkony határán a hódító
Mögötte a zajos, hangos történetekkel teli birodalom
De már nincs elég ideje hogy élvezze azt
Az óra ketyegése vallomásra készteti szemét vagy
Ettől a hangtól verejtékezni kezd a teste
Kígyó kúszik bőre redőiben és a hajában

Palástja alatt egyre erősebben fogja varázs-kardját
De nincs a testét és lelkét védő törékeny talizmánja
Alig hallja a jelt adó sakál hangját
A viharok, orkánok évszaka vár a halál figyelmezteti az ígéretére
Váratlanul jelt ad magáról a szélben s a zöldben ordítva közeleg
Égő erdő füstjét hozza párolgó föld és kesernyés vér szagát
Kételkedik a palástja alá rejtett kardja természetfeletti erejében
Ami nem védi meg őt az Idő gyors múlásával szemben
Ami az alkony határa felé löki mindenkifejezés határa felé
Megállítja a világgal szembeni hazugságait a vereség árboca csúcsán


AMIKOR AZ ÉG ÉS A FÖLD MÁR NEM VET EGYMÁSRA ÁRNYÉKOT
(Ketika langit dan bumi tak lagi terbayangkan)

Észreveszem-e a nappalt vagy a ködöt vagy a porszemeket
Nem tudom. Valóban már nem vetnek egymásra árnyékot
De meglehet az a pillanat csak egy másik alkonyatkor jön el
Sohasem lesz már egy ismert arcom. Az arcom
Talán az a pillanat amikor emlékezni kívánok rá
Mint egy jelre az elfogatott ismeretségből
Mint egy jelre a művészileg megformált szerelemből
Vagy talán sohasem lesz egy másik megismerés
Hogyan tudjam meg hogy ez az  az óra ez az a pillanat
Amikor a lélek átmegy önmagába Indira birodalmában
Nem a megátkozás előidézte halál és a szeretet nem támad fel
Érzés-orkán malájok eltűnése. A malájok
Eltűnnek a száműzetésre kijelölt vidékeken. Ott szétszóródva
Mindenben aminek már se színe se arcvonásai
Amikor az ég és a föld már nem vet egymásra árnyékot


A VÁNDOR ÉNEKE
(Dendang pengembara)

Már túl messze mentünk, szerelmem,
Az ősi országokon már áthaladtunk. A dzsungelek
szőnyegében barlangokra bukkantunk, mint térképekre pecsételt
ősi de sohasem öreg, sohasem ősi városokra
Örökkön ott hajlongnak a dalokban és a gyermekmesékben
Új épületek markolásszák az eget, de a megsemmisültekből is
vannak még darabok. Az idő elbeszélése: orkán jött, majd elviharzott.

Hamarosan, miután bealkonyul, szerelmem, megpihenhetünk,
Találkozunk egy új történettel, félhangosan énekelünk a vándorútról.
Azon a vidéken vagyunk, amit egy éjjel már régen elhagytunk,
Az esőfelhőnek megvan a maga története, a zokogó mennybolt
szíve ver a toporzékoló csendben.
Tanúskodjál
A tömegbe gyűlt emberek, elfeledték minden nevet,
Mintha karaván lenne, az ismeretlenbe menekülő csoport,
Az út hosszú, acélkeményen megválasztott irányban vonulnak,
Szakadatlanul szitkozódnak, míg álomba nem merülnek
Tanúskodjatok
A tömegbe gyűlt emberek elfeledtek minden nevet
Karavánt alkottak, nem ismerték az irányt, ismeretlenbe menekülők csoportja,
az út hosszú, egy konkrét irányt választottak maguknak,
szakadatlanul szitkozódtak, míg álomba nem merültek,
mintegy transzban szálló énekük visszhangzott csak, 
”Mi nem merünk, Uram, újra élni,
Adj nekünk éjszakát egész éjszakára,
Hadd táncoljunk, nem lépve félre”
Hangoskodnak, míg csak néma csend nem lesz, sötét
Hadd böjtöljenek, szerelmem, és szálljon magasba az imájuk
Mindenki kitárulkozik mi a saját testünket fogyasztjuk miközben szeretkezünk
Feslett ének visszhangja kíséri a vándorok karavánját
„Hogyan vigyem a hátamon népem bűneit?”
Ez a kérdés csak valamilyen esztelen dolog
Félrebeszélés, ostoba fecsegés
Mert mint te tudod, szerelmem,
Nekünk nincs olyan népünk mint amilyen illik a királyi hatalomhoz
Mi már tanúskodtunk és elvezettük a tömeget
Majd barlanglakók lettünk az erdő szélén egy régi város mellett
Ahol álmokkal és visszhanggal szeretkezünk
Ugyanúgy mint korábban az első órában amikor összefutottunk
Mielőtt hallottuk volna a vándorok dúdolását kísérve
A reményt vesztett karavánok tevéinek a lábainak dobogásától
Amíg abba nem hagyjuk a szerelmet, 
Egyre csak böjtölni és imádkozni kell. Látogatóba jön a halál
Mindenki kitárulkozik saját testünket fogyasztjuk
Mert csak így érezzük az életet
És a szerelmet mit isten adott, miközben énekelnek a vándorok.

LÉGKÖR 
(Suasana)

A riasztás suttogva érkezett
Az emlékezet összezavarodott
A szenvedély vén csizmát öltött

Nem tudni hová kívánja áthelyezni magát az öntudat

Ez egy gyermekdal
Elűzi a nyugtalanságot
Ima elalvás előtt

Holnap újra jön a reggel
Üdvözletet hoz
A közömbösöktől

Már mindenkinek megbocsátottunk

Ezért boldogok vagyunk


LEON AGUSTA, az egyik legismertebb élő indonéz költő, 1938 augusztus 5-én született. Sok verse fordításokban is megjelent, különböző országokban. Magyar fordításban először jelennek meg versei. (A fordító, Dabi István)