Milica Petričević versei

Mint egykor

Találkozzunk, mint egykor
Köszöntsük egymást, bolondosakat, szerelmeseket.
Te az életbe
Szabadságba.
Én Beléd,
Karjaidba.
Hát gyere,
Mesélj magadról, én meg, vérző szívvel,
Kirakatbani babát bámuló gyerekként figyellek.

Gyere, míg süt ránk, nevessünk a Napba,
Mint egykor.
Hogy holmi badarságokról beszéljünk.
Hogy magamba szívjalak, míg az általad nélkülem bejárt
vidékekről mesélsz.
...talán együtt is lehettünk volna.
És az emeberekről, akikkel találkoztál.
Mondd eljársz még abba a .... és hallgatod azokat a régi dallamokat?
Gyere, mesélj,
Mindenről.
Mondd, még mindig állítod, Isten nem létezik, én meg győzködlek, semmit sem értesz.
Valld be, míg egy új doboz cigarettát bontottál és hideg Tuborgot ittál, legalább egyszer gondoltál rám.
Hogy érezted illatomat.
És Engemet.
Talán többé magadnak sem ismered be.
De
Szemed
és
Kezed még beszél.


Éj

Éj.
Tizenkét perccel kilenc előtt.
Ilyen korán sosem feküdtél le. Még akkor sem, mikor oly bolondul szerettük egymást, a legbolondabbul... és fáradtan, püffedten, kócosan, de mosolyogva hívtalak társalogni. Még akkor sem.
Ma este, igen.
Egymás felé fordulva fekszünk. Én, megszokott, régi szokásunkhoz híven, a jobb oldalamon.
Lábomat ügyesen helyezed lábad közé. Melengeted. Simogatod.
Csak figyelsz. Némán.
Kérlek, beszélj. Bármiről.

– Miért csak a tekintet?
A válasz elmarad.

Szemed sarkában mintha könnycsepp lenne. Tudod, annak a jobbnak alig hiszek. Te a bal vagy.

Tekinteted fájdalommal teli.
Érzem, ahogyan nyakad körül lüktet.
Érzem a nyugtalanságot.
Tudom, küzdesz.
Magaddal.
Velem.
Tudom, félsz.
Magadtól.
Tőlem.
Leginkább.

Fekszel.
Figyelsz.
Lélegzel.
Arra az éjszakára gondolsz.
Érzem.

Figyellek.
Egy mosolyt próbálok előcsalni.
Nem megy.

– Mondj valamit.
– Szeretlek.

Bocsáss meg.


Háromszáz tajték

És elviszi
A fényt
És a múlt minden kínját.
És a nyugtalanságot
És a törődést
És az izgalmat
És az emlékeket...
Tekinteteket.
Érintéseket.
Simogatásokat.
Csókokat.
Az egyetlen örökös “különleges vagy”-ot, ami többé nem örök...
És azt, ami a tiéd, a legszebb, zöld... ami többé nem tiéd.
Elvisz...
Téged.
A kedvenc fájdalmat.

De ellenszegülök!
Mert te... de tudod. Az a miénk.
... ezzel a te teljes lényeddel.

Kedvenc keserűségemet kérem!
Komor keserűségemet.

Tudom, az a komor keserűség
egyszer visszatér.
Megkeresem.


Kelj fel, becsüld meg a Napot!

Kelj fel, mondogattam, becsüld meg a Napot. Napunkat!
Visszhangzott ...a kelj fel, becsülj meg.

Szeretted jelenlétem. Minden velem együtt eltöltött percet. Szerettél.
Minden kiejtett szót. Szerettél.
Minden dalt. Különösen azt, amelyikkel majd eltemetsz... amelyiket nekem játszottál. Az enyémet. Szerettél. Minden a végtelen zöld mélységekben lebegő könnycseppet, melyeket figyeltél, tanulmányoztál, melyekben úsztál, merültél, fuldokoltál.. az ajkamat, az arcomat áztató könnycseppeket, a homlokomat áztató.. azt a homlokot, amelyet csókoltál, simogattál. Én meg mindig tudtam, homlokon kit csókolnak.. Szerettél.
Minden tekintetemet szerettél. Mondogattad, érzel, úgy, ahogyan nem lehet megmagyarázni. Szerettél. Én meg éreztem, félsz. Magadtól. Tőlem. Tőlünk.
Szeretted minden “jól vagyok”-omat, pedig tudtad az ellenkezője igaz. Szeretted minden “nem tudom hogyan tovább”-omat, mert érted volt.
Szerettél.
Szerettelek.

A 0.5 minden cseppjét szeretted. Én meg.. Szerettelek.. különösen való(tlan)ságaidat, hogy legjobban velem szeretsz koccintani, berúgni. Szerettelek. Hittem.
Tudom, jól vagy. Egyedül ez való hozzád.

Huszonnégy napja nem láttalak. Hosszú huszonnégy napja. Hosszabbak nem lehettek. Hiányoztál. Hiányzol. Ma döbbentem rá. Mosolyod. Testem minden érzékszervét ingerlő erős, meleg szorításod...
Remegő testtel. Miattad. Illatod. Szakállad lágysága. Gesztenyebarna szemed. Karod.
Azok a karok, amelyek vezettek, amelyek nem engedték meg, hogy elvesszek.Melyek nem engedték meg, hogy elveszíts. Tulajdonképpen én vagyok az egyedüli, aki veszít. Magamat. Meg téged. És fáj. Szeretlek, mindennek ellenére.

Az istenért, gyerünk, kelj fel, becsüld meg Napot! Eltűnik és sajnálni fogod.
Megbecsülted.

De én, mégis, szerettem volna, ha szereted. Ha senkinek nem adod. Ha engem senkinek nem adsz. 

(Fordította: Fehér Illés)


Milica Petričević - a Cetinyében született fiatal, tehetséges költőnő Podgoricán él, a Nikšić-i Tudományegyetem Bölcsész karán a Tanítóképző szak hallgatója.
Önmagáról így vall: A mindennapi kis dolgokat élvezem - Gipsy Kings, erős kávé, Napsugár. A boldogsághoz éppen elég.