Dora Janeva-Mednikarova versei

XXX

a dagály elhozza nekem a tengert
nap-gyémántokkal csillog
lábam alá homokot hint
vidáman göndörödik
az apály magamra hagy
a sebesült homokon
a kéknél is kékebb ég alatt
A Hold láthatatlan
távoli de érezhetően remeg
talányos
mint maga a sors
végtelen út vezet
a Sötétség
mély feneketlenségébe

xxx

az éj sötét ablakában
megjelent egy kicsi csvillag
megremegett a nyárfa árnyéka
álmukban forgolódtak a madarak
a világmindenség
feneketlen szívéből
az örökös irgalom
lágy fuvallata szállt

XXX

a lángoló Nap lekiáltott a folyónak:
- Köszönöm,
végigvándoroltam az egész Földet,
de csak tebenned nézhetem meg magam.
Csillog a szépségem.
A folyó felsóhajtott:
- Milyen kedves vagy, barátom,
de oly magasan vagy,
még a felhőknél is
messzebb!
A Nap bölcsen elmosolyodott:
- Közöttünk van
a hideg Világűr!
- Igazat szólsz, - felelt a folyó
és tovább sietett
lefelé a lejtőn.
A tengerrel volt találkája.
A Nap a felhők mögé
rejtette
forró szívét

BOHÓC

Mennyire ismerős a szemedben a bánat!
A mozdulataid – tanultak,
A kezed – szófogadó
Nevetést fakaszt a nézőkből.
A magas kupola alall egymagad állsz
mint egy vékony nádszál.
Vidám álarcodnak
már csak
a gyerekek hisznek.

ZONGORISTA

A Nagy Kozmosz
átfoghatatlan világába merülve
a távoli csillagok harangjaiba
rejtett titkokat
hinti ránk.
Ügyes ujjak
ringatják a billentyűket
a hosszú Földi
Nappal
vihara sodorta ritmus
mi meglelte
a legpontosabb központot
- a Jó fenekét -
elkábít minket .

XXX

Két fecske búcsúzkodott
az ereszem alatt.
A hím az első rajban – magyarázta
az elkövetkezendő repülést
nagyon idegesen:
- kibírjátok?
Nehéz az út.
- Erősek vagyunk, tapasztaltak,
ködön át is elvezetünk titeket.
Mégis remegett, bár a másik
nem kételkedett a rajban.
Sem a sajátjában,
sem a másikban.
Egyedül is
elrepül
a tömegben
a feneketlen mélység fölött,
az idegen csillagok alatt...

Sokáig állt az ereszem alatt
a fészkük mellett,
de sírva nem fakadt.

XXX

Izgatottan rohantál felém
szétválasztottad az utca-folyamot
A park felzúgott mögötte.
Ajka kihívóan suttogott nekem.
Elindultam a fasorban – tücsköktől
hangosan zengett a lég.
Hogy jobban hallják a csillagok is leereszkedtek
Meleg lélegzetüktől megremegtem
De jeges ujjaival
a magány megragadta a karom,
szótlanul a sötétbe mutatott
és tovább vezetett.
Szólítani akartalak
de már messze voltál

ÖREGASSZONY

Bölcsesség
takarja a szemét
a nappalomból figyelő
alázatos tekintetétől
meg-megremeg a lelkem
kettőnk között
feneketlen idő

IDŐS ASSZONYOK

a padon egymás mellett
idős asszonyok ülnek
a láthatalan világosság fénykörében
hagyják nekünk
szótlanul örökbe
ezeket a megváltoztathatatlan
gondokkal
terhes éveket

az idős asszonyok
mintegy örökségbe
kulcsolták össze
fényes kérges
elnehezült kezüket
mindegyik árva
magánya árnyékát cipeli
szivükben az élet is
kihúny és a halál
titokban elszenderül
és ismét idelopakodik
vakmerően
alázatos tekintetük

xxx

A madarak kikeltették fiókáikat
A nyárfa türelmesen hallgatta
az örökké éhes,
telhetetlen kicsik kiáltozását,
majdnem megfeledkezett
a téli mély nyugalomról
Gondosan rendezgette
fiatal leveleit
hogy elrejtse a fészket
a ragadozó tekintetek elől.
Arról álmodozott, hogy sok erős-szárnyú
madár ül majd az ágain.


Fordította Dabi István

DORA JANEVA-MEDNIKAROVA (1946) – Ruszében élő bolgár költő, műfordító. Főképpen észt nyelvből fordít verseket és prózát. A legjelentősebb észt irodalmárok műveit ültette és ülteti át bolgár nyelvre (pl. Betti Alver, A. Valton etc.) Második férje, a pár éve elhunyt neves bolgár színész, rendező Andrej Mednikarov volt.