Print this page

Stanislaw Janke versei

TÁNCOM A WDA FOLYÓ HÍDJÁN
(Mój tuńc na mòstkù)

AZ én első versem a létezésem miatti
meglepetésem volt.
Emlékszem az örömteli rímes kiáltásomra
a Wda folyó hídján
amikor szláv testvéreim
a folyóm nevét ismételgették
amint csöpp tenyerükből
annak vizét szürcsölték,
mintha agyagkancsókban bugyogna a víz
ami visszatükrözte az arcukat.
Azóta a versem nem a megszokott rímek
benne a Wda víze folyik
és köröttem mintegy táncra perdült a világ.
Akkor kis certlire vetettem formátlan betűimet
miközben a táncom a kozmoszba dermedt.

ÉLETRAJZ
(Żëcopis)

Abban az órában születtem,
Azon a napon, abban a hónapban,
Amikor meg kellett születnem,
Lengyel földön, kasub
Bölcsőbe. Beszéltem lengyelül,
De olykor a mi nyelvünkön is.
A legfontosabb az volt, hogy
Időben megérkeztem,
Mindenkit meglepett, hogy apám
Arcának legapróbb részleteivel,
Mintegy fényképről, valamint
Az anyám titokzatos zokogásával,
Az ő gyengéd mosolyával,
És olyan is maradtam, mind
A mai napig, s épp oly lassan
De következetesen kopik az életem
Azzal a makacs gondolattal,
Hogy megérem-e az élet végét
És felfedem-e az új kezdetnek
A titkát, és hogy az él életemnek
Megvan-e a maga célja.

VALÓJÁBAN AZ VAGYOK AKI VAGYOK

(Pò prôwdze czë jô to jem jô)

Az álmomban különös poliglot vagyok,
Az angol kérdésre oroszul felelek,
Bár, amikor ébren vagyok, az anyám kilencven éves
Öregasszony, az álmomban fiatal és fürge.
A már régóta holt apám az álmomban mindig
Él, fekete öltönyt és nyakkendőt visel. Gyakran
Találkozom neves emberekkel, híres politikusokkal,
El-elbeszélgetek barátilag velük.
Álmaimban a világ kicsi, hangtalan valami.
Sehol sincs egy tükör sem, amiben megnézhetném magam,
Mert nem tudom, hogy valójában az vagyok-e, aki vagyok.

AZ APÁM ELMENT
(Mój òjc òdchôdôł)

Egyre gyakrabban próbálok visszaemlékezni rá, hogyan ment el
Az apám, már tízegynéhány éve történt, az emléke egyre
Halványul, úgy tűnik, az első jeleket az arcán vettük
Észre, világ életében mindig hallgatag volt, de akkor
Még inkább és azok a könnyed fejbólintások, mintha csak
Azt jelentették volna, hogy az idő múlására nincs gyógyszer.
És amikor anya késő este telefonált, csak közölni kívánta:
Apa kórházban van, illene meglátogatni, mondta.
Nem másnap, csak harmadnap indultam hozzá, de az utamat
Meg kellett szakítanom, hogy elintézzek egy fontos ügyet.
Amikor végül odaértem, a doktornő nagyon rosszalló
Tekintettel fogadott: Az apja éppen csak egy órával
Ezelőtt halt meg. Mégis bevezetett a kórterembe.
Egyesek az ágyukon feküdtek, mások járkáltak,
Apró-cseprő doldaikról társalogtak.
Bementem a fehér spanyolfal mögé. Hideg kezét nyújtotta
Mintha szótlanul csak búcsút akart volna venni tőlem.

STACH VERSET ÍR
(Stach pisze wiérztë)

Lássatok csodát, Stach verst ír,
Mennyire meglepődne bármely öreg paraszt,
Nincs szüksége sem földre, sem magra, sem
Teliholdra, szakadatlanul ír és neki a vers
Még a köveken is kikel, az apjának szüksége volt
Szabásmintára, fehér fércelő cérnára, hogy
Jól alakuljon a fekete öltöny, de ennek még
Rímekre sincs szüksége, hogy jól hangozzék
a mű, de igazában, amit ő itt leír,
egyetlen garast sem hoz a konyhára, talán csak
egy kis vigaszt, és ezért fáradozik ennyit?

HOL VAN AZ A VILÁG
(Gdze je nen swiat)

Volt egy olyan idő, amikor a lelkek
vezeklésül a metaforikus tisztítótűzből egyenesen
a kemény földre kerültek hogy a Szűzanya előtt
letérdeljenek szürke lepelben mi elfedte
testetlenségüket vagy ezt mi valójában
nem is tudjuk mert az élők közül őket
meg senki sem érintette vagy gondoljunk az óriásokra
akik térdeplőkül szolgáltak a templomokban
bár az sem tudható hogy egyáltalán léteztek-e
ők elevenen a saját korukban és miért viselkedtünk
velük szemben mi, emberek, állatokként,
csak ravaszkodva, mint mivelünk tették
a törpék minden rosszat, vénséget, jósolva
az anyáknak de végül megjelent az ember,
bár senki sem tudja hogy hogyan honnan
és mikor kergette szét azokat,
mintegy metafórává változtatva mindet,
megragadta a valóságot szinte fájdalmat okozva
és már nem látni kik egykor láthatóak voltak, de még mindig
vannak és a létező dolgok között magányukban
olykor visszavágynak a régi világba.

TALÁLOMRA-ÚR TERVEI
(Pón przëpôdk je taczi ùdbë)

El sem hihető, hogy az Úr találomra teremtette meg a világunkat,
Hogy csak úgy véletlenül kihozta a világosságot a sötétség börtönéből,
A csend alkonyába elhelyezett egy hatalmas követ és a növényeket kiszinezte
És közöttük egyszerre csak az élre állt az Ember
Az Úr meg váratlanul megjelenik mindenütt és mindenfelé mesél
A semmiből születésről és hogy a semmi most valami és minden őtőle származik
A gravitáció tartja a bolygókat, de a gravitációt is ő maga hozta létre,
Ő az urak parancsoló Ura, ő találta ki a Fekete Lyukat, ami mindig van
És semmi sem lesz ha Ő azt akarja, ha arra gomdol.


STANISŁAW JANKE (SZ. 1956) – kétnyelvű kasub, lengyel költő, prózaíró. Rendszeresen publikál a kasub és lengyel sajtóban. Több verseskötete és prózai művei (elbeszélések, regények) jelentek meg. Idegen nyelvekre is több művét lefordították.

Kasubból fordította: Dabi István. A kasubok egy kb. fél millió lélekszámú szláv nép, Észak-Lengyelországban, a Balti-tenger partján, Gdansk, Gdynia, Koscierzyna, Kartuzy környékén élnek.

© 2017 Erdély Ma­gyar Iro­dalmáért Alapítvány