Doina Ruști regényrészlete

A szakács ára

Egy ideig egyedül maradtam az ajtónállóval, egy öreg törökkel, aki szikkadt volt, akár a kiszáradt forgács. Mozdulatlanul várakoztam. Egyszer csak megjelent egy bundákba bugyolált nő, aki nem volt más, mint Caterina Greceanu. Habár a nyakamig elzsibbadtam, éreztem, amint parfümillat csapja meg az orrom. A függöny felemelkedett, s az ajtónálló törökül hablatyolt valamit. A függöny nyílásán át egy sárga díványra lehetett rálátni, mely egyik oldalán lekerekített volt, mint egy hatalmas sajt, közepén pedig egy selyemkupac tornyosult, melyből egy török barnás arca kandikált ki. Ismail Bina Emeni volt, akit sosem tudtam kiverni a fejemből.
– Girin! – szólalt meg csábítóan: ennek az embernek volt a legálnokabb hangja azok közül, akiket addig hallottam.

Úgy beszélt, mintha nem is ő nyitotta volna ki a száját, hanem egy, a torkába fészkelődött emberke, aki annyira óvatosan ejtett ki minden egyes szót, hogy mondatai leginkább a halálukon levő kacsák hápogásához hasonlítottak. És azt is elmondom, miért gondolom ezt. Az, ahogyan egy ember beszél, megmutatja, mennyit ér. Ha valaki dörög-villámlik, felemeli a hangját, nem jelent mást, mint hogy annyira fél, hogy mindjárt maga alá csinál. Az az ember nagyon is tudatában van ostobaságával és azzal, hogy ez messziről meglátszik rajta. Ellenben aki erős, nem fárad bele a fecsegésbe. A szavak könnyedén hagyják el a száját, mint a sétára induló angolnák.
Ismail Bina Emenin laza öltözék volt, virágos kaftánnal. Nem viselt turbánt, leberetvált feje búbján egy olajjal kent hajtincs díszelgett. Olykor-olykor beleszippantott egy aranyozott vízipipába.
– Girin! – szólalt meg újra, jelezve, hogy bejöhet.
Az ajtónálló elfelejtette teljesen visszahúzni a függönyt, habár nyilván jól ismerte urát, és mohón követte utasításait.
A terem fényében a vendég hölgy arca festményszerűnek tűnt. Gyönyörű volt. Ha nem lettem volna megmérgezve azokkal a disznóságokkal, amiket az orromba nyomtak, valószínűleg el is sóhajtom magam.
– Köszöntelek, nagyságos asszony! – mondta Ismail Bina tökéletes török hangsúllyal. – Csak úgy egyedül, szolga nélkül?
S azzal a hölgy tisztes távolságban helyet foglalt egy nagy párnás díványon, megjegyezve, hogy szolgáját kint hagyta. Ismail Bina gyanakvóan a mennyezetre emelte tekintetét:
– Ez azt jelenti, hogy nemcsak a szakácsról van szó? Valamit eltitkol előttem, nemdebár?
– Mindenekelőtt a szakácsról, hatalmas Ismail! Mióta Costas elvette tőlem...
Caterina hirtelen elhallgatott, mintha nem érte volna meg belebonyolódni a részletekbe, majd az üzletelőkre jellemző hangnemben folytatta:
– Mikor kaphatom vissza?
A török nem válaszolt rögtön, ám amikor megszólalt, hangja betöltötte az egész helyiséget:
– Hát az árától függ, nagysága.
– Ötven aranyat mondtál.
– Ötven aranyért egy hónapon belül visszakapod, és ha pedig megtoldod tizenöttel, akkor még kevesebb időn belül.
Caterina határozottan válaszolt:
– Nem toldom meg. Ám cserében szeretném, ha megszabadítanál Costastól és Ipsilantit ültetnéd a trónra! Egy olyan ember, aki megfoszt a szakácsomtól, nem érdemli meg, hogy Havasalföld uralkodója legyen!
Szavai még egy ideig a levegőben lebegtek, az ajtónálló zavarában tarkójára nyomta a fezét.
Ismail közömbösen válaszolt:
– Ez négyszáz erszényt kóstál, pervane mayın!
Caterina gondolkodóba esett. A bejárat melletti helyiségből hófehérnek látszott az arca.
Ami ezután következett, hosszú időre feldúlt. Még ha nem is gyökerezett volna földbe a lábam, akkor sem tudtam volna megmozdulni.
A látogatóba jött asszonyság elővett egy erszényt, mondván, hogy ötven arany van benne. Ismail Bina kinyújtotta a kezét, s ott tartotta mozdulatlanul, ezzel arra kötelezvén a nőt, hogy felálljon és odamenjen hozzá. Amikor közelebb ért, a török megváltoztatta testhelyzetét. Kaftánja kioldódott, s a nyílásán keresztül előbukkant az a tesztrésze, melyet nehezen tudnék megnevezni, s melyről csak néhány évvel később jöttem rá, hogy nem is láttam rendesen. De ugye nem az számít, hogy mit látsz, hanem, hogy mi van az agyadban, márpedig engem sok ideig üldözött az a szürke hiribéhez hasonló valami, no de nem azért, mert kibuggyant a redők közül vagy mert valamilyen módon jelezte volna, hogy meg akarna mozdulni, hanem mert csúfolódásnak tűnt a pénzes erszénnyel szemben! Mert ki várná el, hogy egy ilyenfajta ember valóban szavának áll és idehívatja a szakácsot? Én nem, az biztos. Ráadásul még a száját is jártatta:
– Legközelebb majd a szolgáddal gyere, asszonyság!
A török vigyorgott, bennem pedig megfagyott a vér. Caterina egy pillantást vetett a caro impudicára, és leeresztette az erszényt. Az ajtó felé sietség nélkül haladva, visszaszólt:
– Aztán el ne feledd, hogy kifizettem neked a szakácsot, efendi!
Vékonyka hangjában gúnyolódás rejlett, s tekintetéből ítélve úgy tűnt, hogy semmiféle tiszteletet nem tanúsít a török iránt.
Nem sokkal később én következtem.

(Fordította: Szenkovics Enikő)


Részlet Doina Ruști Ártó receptek könyve című regényéből. Orpheusz kiadó, 2018. (Eredeti cím: Mâța Vinerii, Polirom, 2017)