Print this page

Ion Barbu verse

Kriptokirály és lapp Enigel
Ryga Crypto și Lapona Enigel

Bús dalnok, párásabb,
mint a lakodalmi óbor,
melyet az örömapa kínálgat,
rajta díszes szalagcsokor.
Dacos vándor dalnok,
egy nagy ének egyre kivár,
a lapp Enigelről dalolj,
s Kriptóról, ki Gombakirály!
– Legfőbb násznagyom, bár
nyelvemet megégettem lakomádon,
de az éneket mégis eldalolnám,
Enigelről és Kriptokirályról.
– Dalnok, énekeld!
Tüzesen zengted a múlt nyáron;
ma énekeld halkan, keservesen
a szobában, a menyegzőzárón.

*
Az erdőn gyakran felbukkanva,
patakmederben és agyagos részen,
ahol a gombákat uralta
Kriptokirály, a zárkózott lélek,
mintha örök volna harmattrónján!
De a gombák azt pletykálták,
hogy ő galócaboszorkány
a fiatalság forrásánál.

És gonosz ínfüvek s ibolyák
bújtak elő a gödrökből ócsárolni,
meddőnek és ádáznak mondták,
mert nem akart virágozni.
A jégtől gyötört világban,
akkor, sorsa dobta ide,
élt a lappok halk, kis leánya,
a szőrmés Enigel.
Telelésből legelőre terelte
az új évben, a szarvascsordát,
nyirkos szélben egyre délre,
megpihent a zsenge mohán,
hol Kripto a rét vőlegénye.
A hűvösség három gyepén
elszenderült zöldbe fonva:
mikor mellét egy csupasz király,
nyomában a herélt zsivány,
ínyencséggel csábította:
– Enigel, Enigel,
íme, ínyencséget hoztam.
Nézd az epret, kedves neked,
fogd és töltsd a tarsolyodba.
– Tar király, mellkirály,
köszönöm neked,
de lemegyek a völgybe,
szedek ott zsengébb epret.
– Enigel, Enigel,
tágul fénye a fogyó éjnek,
hogyha mégis elmész szedni,
velem kezdjed, arra kérlek.

Jámbor király, leszednélek…
Hajnal hasad játszó fénynél,
te nedves vagy és törékeny:
félek, rögtön eltörnélek.
Hagyd. – Várjad, amíg megértél.
– Enigel, szeretnék éretté
válni, de látod, a Naptól
elválaszt száz véressé
vált álom. Nagy foltoktól
tarka, vörössé lesz ezért;
Hadd maradjon, Enigel, emlék,
egy zsenge, hűvös álomból.
– Kriptokirály, Kriptokirály,
mint egy átok pengéje,
szavad szívemig váj!
Az árnyéktól nagyon félek,
ha télen jöttem is világra
és jegesmedve a fivérem,
a sűrű ködből kiválva,
bölcs Napé a könyörgésem.
Jéglámpáknál, pelyhek alatt,
egy álomábránd a pólusom.
Nehéz, drága kupa, zöld, arany
szegéllyel, mit fürkész az álom.
Bölcs Napé a könyörgésem,
minek kútja a lélek bennem,
s a fehér korong a felségem,
mi a lélekkútban hever.
A korong fényben tündöklik,
árnyékban csak a hús növekszik,
a hús álom, mi széthullhat,
de szél és árnyék felfújhat…
Szépen beszélt, finom hangon
Enigel, az igaz lapp hajadon,
de az idő, látod nem vár,
már a Nap is magasan jár,
mint dobott gyűrű a boltozaton.
– Sírj hát, jóságos Enigel!
Kriptónak, a Gombakirálynak,
az erős fény miért használna?
Elhagyja szelíden
Enigelt,
s átadja magát a puha árnynak…
De a Nap egy tűző korong,
képe mélyen odatolong;
tizedszer is, elég bátran,
tükröződik a kopaszságban.
Keserű lesz édes leve!
Meghasad a rejtett szíve;
tíz élénk, jelző foltban,
méreg és vörös olaj,
átok mélyből előfortyan;
A sok fényt nem bírja naponta,
a legtöbb nyers, erdei gomba,
mert nem kútfő a lelke,
mint a vén, ravasz emberben,
egy gyöngédebb lénynek
a gondolat, pohárban méreg,
mint az őrült Kriptokirálynak,
ki tűzzel égette szívét magának,
ábrándozó tévelygéssel,
más, fejedelmibb lénnyel:

a csattanó maszlaggal,
szórta a világot arannyal,
így juttatta vándorbotra
beléndek-menyasszonya,
az ő császárné asszonya.


(Fordította Csata Ernő)

© 2017 Erdély Ma­gyar Iro­dalmáért Alapítvány