Ștefan Augustin Doinaș versei

A jégtoronyóra
(Orologiul de gheață)

Az éjszaka derekán felmegyek egy toronyba.
A pókok és a bölcs kuvikok
versengenek, hogy utamat állják nyomban,
őrségükben a keskeny lépcsőfokok.
De ez nem a fülesbagoly vijjogó hangja,
se nem tapló a végzetes szemével,
se nem vad csőrök, mik köpik az olajat,
se nem szárnyak szisztrum zörgőjével,
nem is kard, mi fejemen sandán játszana,
sem a nyelv vak határok közé szorulva,
mi e felkapaszkodásnak ellenállna,
és folyton, bűvölően, engem húzna.
Lassan a nehéz földtől megválva,
kiszakadva a világi színlelésből,
vonz egy tiszta ég, mint jégzajlása
énekelve a szent fényességből.
Milyen hangon mondjam el tisztán
és kinek - a néma dicséretem?
A toronyban, fagyva, kéken, mint kristály,
egy isteni gőg vár engem.

Dicsőség e mélységes jelenésnek!
A csillagjegyek forgása helyett,
szívvel itt és a nagy messzeségben
az órák, mint gránátalmák megmeredtek.

Elfeledve, tehát az időtől elűzve
csillagok zápora a magasságba,
s a remek virág, mit hajt a tüske,
és a vágy lüktető rohanása.
Onnan fentről, a magas küszöbről
nézek kifele elbűvölve.
Mily tökéletes gömb! A kis Föld
a sok-sok burkolatban
egy: semmi sem születik, semmi a föld
porában nem hal el, sem a lombozatban.
Jaj nekem, azt hittem menésben a morzsa!
Bocsánat, ó! örök álmok,
sok megkövült csoda múló villanása
törülve egy téllel, ami nem szitáló.
Mint falióraseregek jégbe fagyva,
mi simogatja szemem és a hajam,
feltárul a dolgok fenséges alakja,
az első forma, az Igazság maga.
Az erdő egyetlen egy makkba,
sosem hittem, hogy beleférne,
a csillagáradat egyetlen csillagba,
az óceán egyetlen tükörcserépbe.
Ez a lány, aki lent él, alant
a világban, az arca titokzatos:
büszke, tartós, örök romlatlan,
ruháitól mindig lekopasztott.
Ó, jó volna, ha örökre itt maradnék,
a mindenség legfelső fokán,
hol a lét nem fogy, mint az árnyék,
a jelenlétből sem lesz mozgás.

Mindig részegítsen, középre zárva,
a mindenség önmagába burkoltan.
De jaj! a sóhajom, mint a tűz lángja,
elolvasztja a havat alólam.
Egy mánus végre elindul és ütnek
ragacsosan az álmos órahangok,
és egy görbült térben feltűnnek,
a rémülettől, ősrégi hajnalok;
a tájak láthatóan elhomályosulnak,
távol egy hold lenyugszik,
hosszú emberi sikollyal, erdők hullnak
és a tenger is elkezd zúgni.
Ó, nem adatott meg a nagy didergésben,
hogy megmaradjak! Jaj, nem jó nekem
itt, ahol minden - megmentett - az égben,
itt, a leállított vízesésekben
késsek sokat: méltatlanul, nem szűnik
szemeimben boldog képe
az élőnek, mely halottnak tűnik,
amíg tart az esése...
Ezért bánatosan visszatérek és leszállok.
Bölcs kuvikok, pókok
hívnak vissza, velük együtt szállok
le, alant a spirális lépcsőfokok.
De még habozok: megfürödni félek
az órában, mely ismét megragad.
Sírok, és gyötrődik a meleg lényem.
A toronyban, az óra odafagy.

Az ezüst agyarú vadkan
(Mistreţul cu colţi de argint)

Levante hercege, ki vadászni imádott,
gyászos, mélabús erdőben lovagolt.
Ösvényt a bozótban nehezen vágott,
egy csontfuvolába fújt, majd szólt:

- Gyertek vadásszunk sűrű erdőkben
ezüst agyarú vadkanra, mi félelmetes,
mely naponta cseréli rejtett gödrökben,
a körmét, szőrét és látása üveges...

- Uram, mondták a kürtös cselédek,
az a vadkan nem erre szokott jönni.
Kürtös vadászatunk inkább térjen
vörös rókákra vagy kis nyulakra lőni.

De a herceg nevetve lovagolt előre,
fák között a színekre tapadva figyelme,
fekvőhelyén nem rontott a szelíd őzre,
sem a röhögő hiúzra, minek villant a szeme.

Bükkök alatt ő a burjánba gázol:
- Nézzétek, hogy hempereg, jelez nekünk
az ezüst agyarú vadkan, nem lehet távol:
gyertek, mit fanyíllal, elejthetünk!...

- Uram, a fák alatt a víz csillog lent,
a szolga ránézve, elmésen szólott.
De megfordulván, ő válaszolt: - Csend...
És a víz, mint ezüst agyar, csillogott.

Szilfák alól nógatja az elszéledt cselédeket:
- Nézzétek, hogy fújtat és járatja velünk
az ezüst agyarú vadkan, a hegyi réteket:
gyertek, mit vas nyíllal elejthetünk!...

- Uram, a fák alatt a fű susog lent,
a szolga, merészen nevetve, szólott.
De megfordulván, ő válaszolt: - Csend...
És a fű, mint ezüst agyar, csillogott.

Kiáltva noszogat a fenyves bozótjából:
- Nézzétek, hol pihen, ahol rátörhetünk
az ezüst agyarú vadkanra, a mondából:
gyertek, mit tüzes nyíllal elejthetünk!...

- Uram, az ágak közt a hold ragyog fent,
a szolga, megvető nevetéssel, szólott.
De megfordulván, ő válaszolt: - Csend...
És a hold, mint ezüst agyar, csillogott.

De jaj! az égbolt halvány csillagával,
a félhomályban, forrás fölé hajoltan,
egy óriás vadkan jött és az agyarával
vonszolta őt vadul a vörös porban.

- Milyen különös dúvad, mi összevérez,
megállítván a vadkanvadászatom?
Mily sötét madár van a holdon és könnyez?
Milyen fonnyadt levél ütögeti az arcom?...

- Uram, az ezüst agyarú vadkan,
mely elkapott röfögve, s a fákhoz ment.
Hallgasd a kutyákat, üldözik az avarban...
De megfordulván, ő válaszolt: - Csend.

Fogd a vadászkürtöt és fújjad folyton.
Fújjad, míg meghalok, a tiszta égre...
Aztán nőtt a hold egyre az alkonyon,
és a kürt is szólt, majd elhalkult végre.


(Fordította Csata Ernő)