Zdravko Kecman versei

A nap a tüskésben
gyakorolja
a szavakat

A láthatáron fiatal
előd
A ceruza hosszú lándzsájával
az árnyakat a csillagokra uszítja
és az üveg tintát egyszerre felhajtja

A megrökönyödött város fényei
felett hattyú lebeg
Én a papír fölé
görnyedve sírok
Keservesen sírok

Hölderlin, te megváltó

Közel vagyok hozzád Uram, érzem
havas óráid szűkölését, a kemény arc
homlokra feszülését. A fültőben
a ködös lehelet halált
idéz

A varázshegy az élők menedéke –
pártfogóidat
betemeted

Kivételes utat választottál
csak rád vallót
Kerékbe törve
törted szét a küllőket

Nem dicsőítelek ódákkal, nyilatkozatokkal se
néhány könnycseppet ejthetek
vánkosodra, izzó ujjaidat
megöntözhetem, a magad
mögött hagyott pusztaságba
gázolhatok

Ünnep

Esett
a légből
ömlött kíméletlenül
sárral elegy

Az eresz alatt
robogott el a vonat

a mozdony fülsüketítő füttyel
fordult a világ felé

Mindenütt fák nőttek
hogy mankókat
lehessen készíteni

A sétányon átmenni

Az ibolyáktól kell átvenni a szerelem lényegét
élvezni a költemények apró kék fejecskéit
kéziratban a hajnal színözönét
a lánykák szemébe ültetni bimbózó
ajkukat ujjakkal lezárni
hogy ne sikítsanak

Az alkonyatban lágy leheletekben a sétálók feje felett
lebegsz egyedül míg csókokat váltanak a szerelmesek
vállaikon a lángoló szerelem
jegyei és ég
a szennyes lég

A gondolatokat gigászi asszonykígyó uralja
apró finom kígyópalánta hagyja el
hívő ajkát hogy nyelvedbe
csippentsen

Visszatérsz önnön vakságodba melyből minden
mi látható elpárolgott és azt
veszed észre leszboszi
álom zaklat

Már nem vagy ébren míg álmodban a sétálókat
szemléled már az álom sem nyugtat

Gondolatok az árnyról

Fiatal vagy ahhoz, hogy az embereket
a harc tudományára tanítsd; vénnek kellene
lenned, úgy 70 – 75 évesnek,
makrapipát szívni, ismerni
a földrajzot, történelmet, az ütközetek
összefüggéseit. Legalább 2 -3 háborút
kellene átvészelned, falábat hordani,
hatalmas zsákmányolt órával
tudós professzorként
a tanítványok szívdobbanásai között
a csendet mérni
Ilyenekkel nem rendelkezünk, vagy csak hébe-hóba,
és ha lennének is hogyan
hallgathatnánk őket
hiányoznak, árnyak

Fordította: Fehér Illés

Zdravko Kecman (1948) író, költő, esszéíró, műfordító, a Banjalukai Írószövetség elnöke. 1948-ban Usorci-ban (Uszorci) Sanski Most (Szanszki Moszt) melletti kis faluban született. Ljubljanában a Bölcsészkaron Jugoszláv irodalomból diplomázott. Eddig négy verseskötete és egy regénye jelent meg. Több antológia szerkesztője. Több nyelvre fordították, jelentős irodalmi kitüntetésekben részesült.