Délszláv költők szerelmes versei

Parun, Vesna:

Te akinek keze az enyémnél hamvasabb

Te akinek keze az enyémnél hamvasabb
és bölcsességed a gondtalan derű.
Te aki homlokán a kínzó magányt
nálam hamarabb felismered
és a tétovázás lassú árnyait
úgy tünteted el arcáról,
ahogyan a tavaszi szellő
a dombok felett úszó felhőket.

Ha ölelésed lelkesíti szívét
és öledben nyugszik a fájdalom,
ha neved gondolataiban
a nyugalmat jelenti és torkod
vánkosának hűse
és az éjbe szökő hangod még
viharoktól nem érintett gyümölcsös.

Akkor maradj mellette
és légy irgalmasabb azoknál,
akik előtted csókolták.
Félj a visszhangoktól, melyek a szeplőtlen
szerelem nyoszolyájához közelednek.
És légy gyengéd a zúgó,
háborgó tengerek által mosott
láthatatlan hegyek alatt zajló álmaihoz.

Járd be partjait. Találkozzál
a gyászoló kardszárnyú delfinekkel.
Bolyongj erdejében. A kicsiny gyíkok
nem fognak bántani.
És az általam szelídített szomjas kígyók
alázatosak lesznek előtted.

Neked daloljanak azok a madarak,
melyeket fagyos éjjeleken én melegítettem.
Téged simogasson az a gyermek, akit
a puszta országúton én védtem a besúgóktól.
Néked illatozzon az a virág,
melyet könnyemmel öntöztem.

Nem érhettem meg legszebb
férfikorát. Termékenységét
nem ölelhettem keblemre,
melyet a vásárokon hajcsárok
és kapzsi rablók
tekintetei dúltak.

Gyerekeit sosem fogom
kézen fogva vezetni. És a meséket,
melyeket rég elkészítettem,
talán egy fekete erdőben
magára hagyott bocsnak
mesélem majd.

Te akinek keze az enyémnél hamvasabb,
gyanútlan álmaihoz
légy gyengéd.
De engedd meg, hogy lássam
az arcát, míg az ismeretlen évek
lassan változtatják.
És néha mondj valamit róla,
hogy ne idegeneket kelljen kérdeznem,
akik csak csodálkoznak majd, vagy
a szomszédokat, akik sajnálnak.

Te akinek keze az enyémnél hamvasabb,
maradj mellette és
védjed álmait.


Mitrić, Radomir D.

Az ifjú Casanova

Csend vagy akit kéjvágyam
tesz magáévá, benned a nőstényfarkas
szenvedélyem vitorlája, ha én vagyok az,
aki süllyed, világítótorony légy számomra,
kiszáradt vitorláimra csepp,
az elhagyott tárgyakon nem fakuló fény,
bizonyítva, lehetséges a végtelen,
hang vagy, melytől vérzik a szív és
a bú filigrán forradásokkal ékesíti,
érzem, az érkező apály a feledés
éveit hozza, a csapást, melyen feddhetetlen voltod
soha többé nem jár, pókháló borítja,
míg én, a gyötrődés tömlöcében, a mássalhangzók
sokaságában elveszett magánhangzóként
üvöltök, harc a szerelem, halál a szerelem,
halottak lakta elveszett otthon,
akik miatt, ha fúj az északi szél, szégyenkezünk,
pörgettyű vagy, gombostű vagy, imádkozó sáska vagy,
aki közösülés után szeretőjét felfalja,
kegyetlen a felismerés: a szerelem önmagad veszte.


Božović, Gojko

Szemétdombelmélet

Az elragadó szemétdombon
A rózsaligetben
Ül a ragadozó szépség

Szemétdomb
Álom és valóság között

A régi helyen

Kedves szépségem
Szeretett ragadozóm
Valamelyik
Érthetetlen nyelveden
Szólalj meg

Szólalj meg
Míg a világ
Minden szegletéből
Kedves rútságodat
Köszöntik


Poropatić, Marko

Csavargószerelem

„Állítják, a csavargó képtelen szeretni,
csak számlál és hódít, mást sem tesz,
idegen ajkak fájdalmát sosem érzi,
rendre új szemeket kerget.
Gondoltam, a csavargó képtelen szeretni,
ugyanazon a helyen szíve didereg
és a szerelem lábáról leveszi.
Így gondoltam, de találkoztam veled.”


Todorović, Gordana

Szerelmes levél a nemlétezőnek

Gyere, próbáljuk meg.
Tudom, ismét valahol csak állok, rajtunk kívül,
a negyedik emeleten, a legtávolabbi szobasarokban
a falhoz támaszkodva.
Tágra nyitott szemekkel tekintgetek,
arcomon mély barázdákkal,
gúnyosan
talán,
és némi sajnálkozással:
mit csinálnak ezek az emberek?
Mindegy.
Végre megértettem mi az,
ami az orgonában egyáltalán nem fontos.
Álomszövéshez heverők nem kellenek.
A kérdés egészen másként hangzik:
vajh együtt rezdülünk-e,
mint Rilke hegedűjén az a két húr,
amelyekből a vonó egyazon hangot kelt életre.
De ő sem tudta,
milyen bolond hangszer húrjai vagyunk
és ki az a mester, aki kezében tart bennünket.

Mindegy.
Hogy áltassam magam, férfire nincs szükségem.
Túlságosan szeretem a magányt ahhoz, hogy egyedül élhessek.
Túlságosan zavar a hangzavar ahhoz, hogy egyedül élhessek.
Eleget bolyongtam már.
Utamon, a bölcsőtől a koporsóig,
a két fa között, egyik fekhelytől a másikig,
eleget bolyongok még.
Hát miért ne jönnél éppen te,
még akkor is, ha tudom, nem létezel?
Vizem lennél.
A víznél jobban semmit sem szeretek,
a garaton keresztül friss sugár,
sosem untam meg,
sosem volt elegendő.
Az a kancsó víz, amelyet minden étkezéskor megiszok,
teljesen egyedül,
az bizonyítsa,
számomra egy ember elég lenne,
csak megtaláljam.
Ki tudja mennyi ideje,
hogy kettészeltek a kegyetlen, irigy
istenek
és most azt a másikat keresem.
Remélem, te vagy az, még akkor is, ha tudom, nem létezel.
Mindegy.
Nincs akinek pillanataimat adhatnám,
ezért hívlak.
A napok órákkal, percekkel könnyen kitölthetők,
a hónapban a napok száma is meghatározott
és minden évben tizenkét hónapot lehet megszámlálni.
Évek, hónapok, hetek, napok, órák,
vízszintes és merőleges vonalak az egzakt táblán ,
piros, fekete és kék tartalommal töltött
négyzetek.

Gyere.
Próbáljuk meg.
Talán szemedben, mint mindig, nem érzem majd magam
idegennek,
nyugodt tetemek között szomorú, nyugtalan
kísértetnek.
Állok.
Sajnos ismét és távolról bámulok.
Ki tudja,
talán egymás üdítői vagyunk, amelyek a kancsót
színültig töltik.
Mert nem létezel,
áldjalak-e vagy átkozallak?


Josipović, Ivo

Lány a villamos előtt

mindig oly hirtelen száll fel
együtt a széllel
a hátsó ajtón
a felszállók bepréselik

összenyomják
a gyári munkások olaj- és gumiszagú
piszkos-sietős-otthoni ruhákkal
és testükkel
(gondolom ő így gondolja)
és
a diáktáskák melyek nem is hasonlítanak táskákra
de titkokkal telnek
éppen úgy mint a tulajdonosok kócos koponyái
(gondolom én így gondolom)
ő számomra összepréselt ibolyára hasonlít

sikolyát alig hallják
egyszerű női sikolynak tartják
vagy még jobb – cinikusan megmosolyogják
a ruhák és táskák (ha egyáltalán táskák)
gyengéd bőre iránt
részvétet nem éreznek
(gondolom ő így gondolja)
a ruhák és táskák (ha egyáltalán táskák)
valóban nem földi lények
(gondolom én így gondolom)

és így már hónapok óta
a hátsó ajtón száll fel
és figyelem őt
mikor szemünk összevillan
kezemmel felé intek
ő elmosolyodik
és eltűnik a táskák erdejében
és így már hónapok óta


Nikolić, Milena

Jöttöd előtti élet

Az emlékek egy júliusi éjjel
a nyári bódulatban
időrendet felrúgva
kuszán
részletekben
indultak útjukra
És Montengróban találtam magam
a kis tengerparti helységben
12 évesen
és még mindig nem ismerlek
Vidám vagyok
mosolyom nem erőltetett
megjátszott
begyakorlott
A régi iskola udvarában vagyok
harmadikos
és sírok
mert kedvenc labdámat veszítettem el
és e gyerekkori fájdalmat
úgy jegyeztem meg mint az egyik első
kiszakított szívdarabot
Az elemi iskola végén vagyok
kiránduláson
Taran*
a szállodában ahonnan látszik a mező
az erdő
az ég
Szobánk erkélyén
hajamat törölközőbe csavarva ülök
és nem is sejtem létezel
és hogy utunk közeledik
és attól a pillanattól számítva
pár hónappal később
végre összetalálkozunk
Válaszút előtt állok
az elemi iskola és a gimnáziumi évek
közötti szünidőben
nem vagyok elkeseredett
nem gyűlölöm az embereket
valakibe szerelmes vagyok
aki alig sejti létezem
de hiszem ez az igazi szerelem
ez az első szerelem
az amelyik egyszer fordul elő
és meg nem szűnik
Még mindig nem sejtem
milyen tűzijáték vár rám
milyen viharok elé nézek
milyen buktatók várnak
Még mindig nem tudom
hogy az igazi szerelem
az első szerelem
a sarok mögül méreget
hogy mondogatja bolondos vagyok
és gyermeteg
Még mindig álmodni se merem
hogy a fejtetőn ismert világomat megfordítod
hogy a koordinátákat
méreteket
szerkezetet gyökeresen megváltoztatod
Még mindig nem éreztem
a gyerek első léptekor érzett lendületet
a gyönyört mely álmodból ébreszt
a szenvedélyt mely zavarja az elmét
az indulatot mely belülről éget
az oly erős csalódást
mely fizikai fájdalmat okoz
Még mindig nem éreztem
a mámoros éjszakai kisurranásokat
titkos csókokat
hazugságokat
elhallgatott igazságokat
rejtett könnycseppeket
elfojtott zokogást
Egyszerre ismét
ebben a júliusi éjben vagyok
és eszembe jut
milyen volt egykor
milyen voltam
És egy hulló csillag jelent meg
három éve
láttam utoljára
akkor mikor titokban csókoltalak
és azóta sem
de van valami varázslatos
sorsdöntő a júliusban
és míg a hulló csillag után
maradt porfelhőt nézem
egyetlen kívánságom
azt a kislányt szeretném látni
aki a tükör előtt állva
légyottra készülve
saját alkatában gyönyörködik
és mondanám maradjon otthon
zárja be az ajtót
mert azon az ajtón túl
évek sorscsapások
a kacaj és könnyek
eltiport erkölcs bemocskolt gondolatok
hisztérikus rohamai várják
válaszolatlan üzenetek
üres ígéretek
köszöntés nélküli találkozások
rideg simogatások
búcsú nélküli elválások
Mondanám maradjon otthon
és zárja be az ajtót
mert azon az ajtón túl
az évek téged várnak.

*Tara – szerbiai hegy, kedvelt kirándulóhely


Vujić, Živko

Az almafa alatt

Egyetlen kívánságom
Hogy az érett almákat
Rejtő lombok alatt
Ma este meglássam
És elteljek illatával
És gyengéden simogassam
Szagoljam és simogassam
Tulajdonképpen mit is
Az érett almát
Vagy mellét


Fordította: Fehér Illés