Koravén gyermek

Mircea Vaida Voevod

„Valamikor, azt hiszem, régen lehetett – nem tudnám biztosan megmondani, sok, vagy kevés idő telt-e el azóta, az idő, kuszán, úgy szertefoszlik, mint menyasszonyi fátyol a tüskebokorban –, egy ősi családban született egy koravén gyermek. Tudta mindenki arról a családról, hogy a vérük romlott és sűrű, és hogy meggyengült a sok rokonházasságtól.A legrégebbi ős, akire még valaki emlékezett, úgy mondják, egy kőhalom alatt nyugszik egy olyan várban, aminek ma már csak az emléke van meg. A gyermekről nem mondhatni, hogy az első perctől látszott rajta a vénség. Átlagos emberpalánta volt, sem túl erős, sem túl satnya.

A javasasszony, aki a bába képében jelent meg a fejénél, egy hozzáértő asszony, aki már számtalan hasonló esetnél asszisztált Galata Hipokratész szülészorvos mellett, már az első pillanatban megsajnálta:

- Szegény fejed, igazán lehetetlen időt kerestél magadnak, hogy megszüless!

- Az idő uralja az embert, nem pedig az ember az időt! – válaszolta a kisfiú vékony madárhangon.

A bábasszony ijedten nézett körbe, nem tudta, honnan jön a hang. És keresztet vetett.

A század, amely leltárba vette ezt az újszülöttet, komor volt; számtalan háborúval, gyilkossággal, erőszakkal terhes. Amos Corinda már az első naptól, vagy lehet, hogy már azelőttről, tudta, mire kell számítania. Talán a megszületése napjától már, de néhány héten belül biztosan, folyékonyan beszélte nemcsak a románt, az anyanyelvét, hanem minden modern újlatin nyelvet, hogy a latint, a görögöt és a hébert ne is említsük; igaz, a szanszkrittal egy kicsit meggyűlt a baja. No, ez nem jelenti azt, hogy a kis Amos ne játszott volna ugyanúgy, mint a többi korabeli gyermek, kergetőzni, kecske ment a kis kertbe és ilyesmiket… Kezdetben kifestős könyvekkel szórakozott, olyan mesékkel, mint a Piroska és a farkas, A kecske és a három gida és mások. Csak az volt a furcsa, hogy még mielőtt alaposan megnézte volna a könyveket, egyáltalán fellapozta volna őket, ismerte a teljes tartalmukat.

Azoknak, akik ilyesmiket tudnak meg egy kisfiúról, talán az tűnhet furcsának, hogy nem kérte még Platon Párbeszédeit, vagy Averroest. Ezt ki kellett kényszeríteni belőle.

- Mondd csak, kisfiam, vetette oda neki a Gróf apuka, mit mond Pál apostol a rágalmazásról és a türelemről a Korinthusiakhoz írt első levelében?

- „Ha szidalommal illettetünk, jót kívánunk, ha háborúságot szenvedünk, békességgel tűrjük; ha gyaláztatunk, könyörgünk: szinte a világ szemetjévé lettünk, mindenek söpredékévé.”

Ennek ellenére, talán mert túl fiatal volt az ilyesmihez, vagy talán a jóérzése nem engedte, sohasem adott tanácsokat. A kis Amost elhordozták a leghíresebb kolozsvári és gyulafehérvári orvosokhoz. Egyedül Butnariu doktor, miután hosszasan nézte őt a lassan eregetett pipafüst mögül, amiből kékes karikákat formált, szinte átfúrva őt nyughatatlan szemeivel, kockáztatta meg a feltevést, hogy Amos Korinda koravén gyermek.

- Úgy értem, ennek az öt éves gyermeknek a lénye, az agya, a világ emlékeinek tárháza. Minden ott van benne, mint valami lép millió apró lyukacskájában. Szóval Amos annyit ér, mint az emberiség története, hogy metaforikusan fejezzem ki magam. Mindenesetre, számára ez nagy szerencsétlenség.

- Hát írjon fel neki valamit, valamilyen gyógyszert, vagy gyógyfüvet, amitől felejteni fog. Istenem, mennyire szeretném, ha elfelejthetné legalább az utolsó két-háromszáz évet!

Butnariu megvonta a vállát, fogalma sem volt, milyen gyógyszert javasolhatna. Azért hosszú, bonyolult receptet írt, amelyben mákkivonat összekeverését javasolta macskagyökérrel, a legerősebb hipnotikus és morfinikus hatású teákat és italokat. De minden hiába. Amos nem felejtett el semmit, egyáltalán semmit. Aztán egyik nap hirtelen a családja történetét kezdte mesélni, amelyik, mint már említettem, eléggé hosszadalmas volt. Mintha egyféle közléskényszere lett volna, melynek során, patetikusan, komikus pátosszal, olyan régi történéseket és embereket emlegetett, akikre már senki sem emlékezett, mintha kísértetek lettek volna. Hogy ékesszólási rohamát félbeszakítsa, a Gróf felháborodottan tört ki:

- Mi értelme van erről a rengeteg halottról beszélni? Hiszen mindebből csak egy rakás rom maradt!

Amos elsápadt és hosszas némaságba burkolózott. A Gróf, mikor egyszer találkozott az öreg Benea Lázárral, aki a latin nyelvek kutatója, a mitológiák és klasszikus nyelvek szakértője volt, panaszkodni kezdett neki. Benea, aki valamiféle sztoikus filozófus volt, nem tűnt annyira meglepettnek.

- A régi görögöknél, kezdte, a memória testvére Kronosz volt, és Okeanosz. A Mnemosya nevet viselte, és a múzsák anyja volt. Éppen ezért hiszi Hesziodosz a Theogoniájában, hogy az ásikok az emlékezést mindig a kezdeteknél kezdik – ex archès. És Pitagorász éppen ezért értékelte annyira, amikor egy rendkívül tanult emberrel beszélt, hogy az tudta, mi történt tíz, húsz életnyi idővel a születése előtt.

-De hát ez szörnyű, hiszen az ilyen ember sosem lehet önmaga.

-Tévedsz, barátom, mert a memória nem jelenti feltétlenül csupán a visszatérést azokhoz a romokhoz, amikről Amos Corinda állandóan beszél, hiszen Hesziodosz véleménye szerint a memória ismer „mindent, ami volt, mindent, ami van, és mindent, ami lesz”.

Még összetörtebben, mint korábban volt, a Gróf térdre esett a fia előtt, aki már közel egy éve hallgatott.

- Elöregedett család vagyunk, talán nem is szabadott volna egyáltalán gyermeket hoznunk a világra. Ha boldogtalan vagy, az a mi hibánk, de mit tehetnénk? Tulajdonképpen azon gondolkodom: fiam, Amos Corinda, ki is vagy te?

A fiú fürkészőn nézett rá kimondhatatlanul szomorú szürke szemeivel, és megszólalt, alig mozgatva a száját és a nyelvét, mintha a belsejéből szólt volna ki valaki:

- Az istenek házából kiűzött csavargó vagyok, valaha egy fiú voltam és egy lány, egy bokor, egy madár, egy néma hal a tengerfenéken.

És mivel úgyis fel tudta mondani kívülről úgy az Ó-, mint az Újtestamentumot, és mivel azidőtájt az idő okkult arca a miszticizmusban jelentkezett, elküldték a kolozsmonostori jezsuita testvérek legjobb Teológiai Kollégiumába. Mindentudását itt kezdetben gőgösségnek vélték, így aztán a testvérek hetekig, hónapokig tartó böjtölésre, imádkozásra, penitenciára fogták. A kolostorfőnök, Augustin Fitter, aki különben nem szívlelhette az oláhokat, végül arra a következtetésre jutott, a saját logikáját követve, hogy Amos Corindát az ördög szállta meg. Következésképpen drasztikus ördögűzési módszerekhez folyamodott. Egyik misét a másik után mondták, fejére helyezték a stólát, arra kötelezték, hogy télvíz idején mezítláb járjon körbe-körbe a hóban a kolostor körül, hogy éjszaka ne aludjon, hogy a szálláshely latrináját tisztítsa a mocsoktól. Hiába, Amos: tudott. Messze, nagyon messze folyt tőle a Léthe vize.

Erőszakos század volt. Egyáltalán nem kedvezett egy elöregedett családnak, amelyben ráadásul ilyen gyermek született. A Gróf ellenségei úgy vélték, csak politikai húzás az egész, hiszen egy ilyen memória birtokában a Gróf bármikor kompromittálhatott, megalázhatott mindenkit, és ha kedve szottyanna rá, zsarolhatta volna őket. Ahogy említettem, mostoha idők jártak, a besúgást, a rágalmat, az üldözést igazi állampolgári erényként bátorították.

A Gróf tulajdonképpen szinte mindenét elvesztette: a kastélyt, a birtokot, a bányákat. A házból kezdett eladni ezt-azt – szőnyegeket, tapétákat, képeket, a firenzei ebédlőbútort. Végül elkerülhetetlenül elérkezett a könyvtárhoz is. Áhítatosan szerette a könyveket, de aki tudja, milyen rettentően fájdalmas a szegénység harapása, megérti, hogy amikor éhes vagy, az olvasás egyszerű szeszélynek tűnik, fölösleges luxusnak. A Gróf tehát egyenként kezdte eladni a drága könyveket, a ritka, bibliofil kiadványok gyűjteményét.

Amos egyetlenegyszer sem tett ellenvetést. Miután kiközösítették a Kollégiumból, mivel a teológusokat doktorátusi disszertációnál is hozzáértőbb, tudományosabb, nagyszerűbb átokkal sújtotta, mintha furcsábbá, hallgatagabbá vált volna. A látszólag szelíd lény, amelyik addig végtelen sztoicizmust tanúsított, fellázadt.

- Szóval, vigyorgott Fitter kolostorfőnök, a románok tűrőképességének is vannak határai!

Amos Corinda elszigetelten élt, egyre inkább önmagába merült, és szüleit valamiféle elnézéssel kezelte, mint valami gyámoltalan gyermekeket. Egy nedves márciusi napon apró szemű havas eső esett és a szobában zavaros volt a fény. Amos hirtelen felugrott, egyenesen a könyvrakáshoz ment, amit apja előkészített, hogy az antikváriumba vigyen, és biztos kézzel kivett közülük egy vastag, kutyabőrbe kötött kötetet.

- Nem, ezt a könyvet nem!

Régi példány volt, egy lelkiismeretes másoló tökéletes remekműve.

- Drága példány, vélte zavarodottan a Gróf.

-Nem, azt a könyvet ne! Rólunk szól… A hetedik fejezetben, az x. oldalon (és pontosan megjelölte az oldalt) születtem én.

A Gróf elbizonytalanodva, félelemmel lapozta fel a bizarr kéziratot.

- Rólunk szól, valóban rólunk, dadogta halottsápadtan, inkább magának. Valóban, az x. oldalon születsz meg te, Amos Corinda. Aztán suttogva kérdezte, megpróbálva elrejteni a hangjában rejtőző pánikot, félelmet: Most hányadik oldalon tartunk?

-A századikon túl, néhány oldallal…

Itt  Amos megállt és nem mondott többet semmit.

- Néhány oldal! Mennyit jelenthet ez egy történetben?… egy évet, tizet, vagy még többet?

Ráébredve, mi a kötelessége, lapozni kezdte a könyvet, az első oldaltól. Az utolsó lap száma az oldal közepén volt – 99. Ennyi. Itt félbeszakadt. Ezt hívják befejezetlen kéziratnak.

- Kérlek, szánd meg a te öreg apádat, szólt könnyes szemmel (elfelejtette, hogy a fia sokkal öregebb, mint ő), könyörgöm, meséld el a folytatást.

A gyermek keserűn, furcsán elmosolyodott, gyengéden megcsókolta az apját védelmező, apai, tehetetlen gesztussal. Megölelte és azt mondta:

-Tudod, apa, nincs időnk, neked nincs időd, hogy elmeséljem.

Ebben a pillanatban az ajtó a falnak csapódott és a házba beözönlött egy csapat katona. Egy szót sem szóltak. Annyit sem, hogy „Traian Corinda, …. Grófja, a törvény nevében letartóztatunk”, vagy ilyesmit. Ketten elkapták a karját, a vállát, a harmadik pecket rakott a szájába. Amos még látta a Gróf bamba, kétségbeesett tekintetét, míg az, aki a pecket a szájába dugta, nagy hozzáértéssel bekötötte a szemét egy fekete bársonycsíkkal. És elmentek…

Amos egyenes háttal állt, kezében a könyvvel, azzal a megszokott koravén gyermeknézéssel, ami már semmin sem tud csodálkozni. Az anyja egy rakás beadványt intézett az összes számításba jövő hatalmassághoz, a barátok, Benea professzor és Teniţa Bocăescu szomszédasszony tanácsára, anélkül, hogy valami választ kapott volna. A Gróf nyom nélkül eltűnt. Amos nem akadályozta, hogy írjon, hogy igazságot kérjen, vagy legalább magyarázatot. Az asszony számára a kérvények a harc egyik formáját jelentették, az ellenállásét, a reményt, egy lehetséges katarzist, amitől az volt az érzése, hogy mindent megtesz, ami emberileg megtehető.

- Te is megpróbálhatnál valamit! – korholta az asszony.

Nem válaszolt. Mit mondhatott volna? Képletekben beszélhetett volna neki, mint Amos próféta Amaziának, mondván, hogy ő „próféta és nem pásztor”. Hazudni nem tudott, úgyhogy inkább hallgatott. A Gróf letartóztatása óta azonban Amos Corinda írni kezdett. Lehunyt szemmel, erősen koncentrálva írt, mintha egy hang mondott volna neki tollba egy előre elgondolt, megírt szöveget. Bárkinek, aki figyelmesen megvizsgálta volna ezt a kéziratot – és lehetséges, hogy a rendőrség megtette azt a folyton ismétlődő házkutatások valamelyikén – szemébe ötlött volna a tény, hogy a lapok számozása a 100-adik oldaltól kezdődik!

A kilenc vagy tíz börtönben töltött év alatt a Gróf nem szűnt meg a családjára gondolni, arra a furcsa könyvre, amit valaha egy névtelen szerző írt, a történetre, és arra, ami a 100. oldal után következhetett! A 100.-on túl volt tehát a börtön. Nappalok és éjszakák a föld alatt, falak között, ő pedig egyik a sok fogoly közül, ugyanolyan névtelen, mint a könyv szerzője.

-Vajon hányadik oldalig jutottunk? – kérdezte magától, mikor megnyílt előtte a cella ajtaja, a középkori fogda kapuja, és szabadon bocsátotta őt, aki már csak árnyéka volt hajdani önmagának.

Nyár volt, a gyümölcsösben érett a barack. A fény, a nap melege, a gyümölcsök erős illata elszédítették. Leszakított egy barackot az első fáról. Csodálkozva nézte – a déli nap aranya felmelegítette, a színe olyan volt, mint a hajnali égbolté, ahol a földdel találkozik napfelkelte előtt. Sima héját lehunyt szemére szorította, megrázkódott, mivel eszébe jutott az a bársonycsík, amivel akkor bekötötték a szemét. A gyümölcs íze régi, édes tespedtségre emlékeztette. Vadul, mohón harapott bele. Ismét összerázkódott, mert eszébe jutott az akkori szájpecek. Nehezen nyitotta szét a száját, mintha összeragadt volna.

- Mintha megvesztem volna… Az éhségtől, tette hozzá.

Leült egy kőrakásra, a szeméhez nagyon közel tartva a barackot. A megsebzett gyümölcs illata most még erősebb volt, még szédítőbb. Az első pillanatban nem fogta fel, mik azok a sárgásfehér szilánkok vagy magok, a barack húsába fúródó rügyecskék, míg rá nem jött, hogy azok a fogai. Nem tudta, mit kellene tennie. Felállt, szorosan fogva tenyerében a barackot. Nyelvén érezte, ahogy a gyümölcs és a vér édessége összekeveredik. Reszketve indult tovább, lassan lépkedve végig a gyümölcsösön. Nem kellett messzire mennie. Felismert minden dombot, minden útkanyarulatot. Közeledett a házhoz. És félt. Rettenetesen félt.