Marcell

TUDOR VLAD

Barátom, Marcell, azt javasolta, menjünk el horgászni úgy húsz kilométerre a várostól, a Ciurila-i állami gazdaság egyik halastavához. Annyi a ponty benne – biztosított –, mint hangya a bolyban. Annak ellenére, hogy a hegyvidéki patakok az általuk árasztott frissességgel, a partjaik mellett lévő fák a susogásukkal mindig is jobban vonzottak, nyomban igent mondtam, nem annyira a kecsegtető zsákmány miatt (sosem voltam szenvedélyes horgász, de azért bele-belekóstoltam; a nagyok által végzett rituálé, az előkészület, a kifinomult technika, s a zsineg feszülésének pillanatában jelentkező izgalom jóleső érzéssel töltött el engem is), mint inkább azért, hogy együtt lehessek egy egész napot a barátommal, s amikor a halak éppen nem húznak, beszélgethessek vele, irodalomról, sportról. Kapcsolatba léptem a község polgármesterével, s elmagyaráztam neki, milyen hatalmas szolgálatot tesz az irodalomnak, ha engedélyezi, hogy megtelepedjünk a tó partján, s munkába állítsunk egy-két botot; aztán Sadoveanuról is beszéltem neki, nem mellékesen megemlítve, hogy a közeljövőben színes riportot szándékozok készíteni a településről.

Gond nélkül meggyőztem. A megbeszélt napon korán keltem, hogy összerámoljam  horgászfelszerelésemet, ami ugyan fölösleges munka volt, mert biztos voltam benne, Marcell elégedetlen lesz az eredménnyel, s hozzálát, hogy mindent újra előkészítsen. Mégis, próbálkoznom kellett, szégyen lett volna, ha egyből az ő segítségére szorulok. Összecsomagoltam az este elkészített szendvicseket, elvittem a fiam az iskolába, aztán bevágódtam az autóba, s a találkozási helyre siettem. A barátom természetesen várt már. Beült mellém, az autó megnyekkent a száz kilónyi teher alatt. (A súly egyenes arányban volt közel két méteres magasságával; „te vagy a legnagyobb román író”, mondogattam olykor neki.)

– Ilyenkor már a vénasszonyok se mennek horgászni – mondta elégedetlenül. Az igazi pecás a tó mellett köszönti a napfelkeltét.
–  Csak nem tűnnek el a halak nyolc óra után?!
– Nem értesz semmit! Van néhány szabály... De mindegy,  sosem válsz profi horgásszá, úgyhogy nincs amiért ezzel vesztegetnünk az időt. Lássam a felszerelésed!
Megállítottam az autót (nem haladhattam többet ötszáz méternél), s kivettem a horgászbotom a csomagtartóból, s átadtam az ellenőrömnek. Füstös lencséjű szemüvege mögül figyelmesen fürkészte végig kora reggeli igyekezetem gyümölcsét. Amint a zsineg fölé hajolt, a bogokat ellenőrizve, vékony sasorra még jobban megnyúlt, egészen lelógva hosszú, gyéres bajszára.
– Egyetlen szót használhatok – mondta aztán.
– Gyalázatos – előlegeztem meg.
– Katasztrofális. Na mindegy, indulj, úgyis késő van már. (Elindítottam az autót). Rendbe szedem én, amire odaérünk.
Marcell csak akkor ül neki írni, amikor a tömbháznegyed körül elül a zsibongás. Jó tizenegy utánig kell várnia, akkor a jólnevelt családok lekapcsolják a villanyokat és lefekszenek (egy órán át a nap megvalósításait és a tévéprogrammokat kommentálták), feltöltve akkumulátoraikat a másnapi munkához; a szorgalmas tanulók, kik eddig könyvek fölött görnyedtek, valami dolgozatra vagy egyetemi felvételire készülve, szintén elnyúlnak ágyaikon, de ekkor nyúlnak a kapcsoló felé a kreatív lelkesedéssel telt fiatal házasok, és ekkorra sikerül hazaérniük –győzedelmesen, vagy óvatosan osonva azok is, akik, akárcsak a hajóskapitányok, záróráig a negyed otthonos kocsmáiban múlatták az időt.
Az éjszakai frissességet Marcell számára a délutáni alvás biztosítja, a fekete teával együtt, amelyet nagy gonddal készít, más növények hozzáadásával, egy olyan recept alapján, amelyet mi nem ismerünk, s nem is fogunk ismerni soha. Fel-alá sétál a lakásban, megnézi, alszanak-e a gyermekek, néhány percre kilép az erkélyre, hogy összeszedje gondolatait; házi „túrái” során mindig figyel arra, hogy elkerülje a konyhát, annak állandó csábításával: a hűtőszekrénnyel. „A gondot nem elsősorban az éhség jelenti, magyarázza, hanem a képzelet. Tizenkettő-fél egy fele kezdem magam elé gondolni, hogyan terpeszkedik az a túró az első polcon, hogyan vágnék egy szelet kenyeret, nem túl vastagat, hogyan kennék rá margarint, aztán túrót, nem túl vékony réteget, rá pedig némi paradicsompasztát, s hogyan tenném be pár percre a sütőbe... Óh, Istenem, hogy ne állj fel az íróasztaltól, csöndesen, vigyázva, hogy zajt ne csapj, mint egy bűnös, aki tisztában van vágya alantasságával, de nem tudja uralni!...”
A teraszról olykor megvizsgálja a szemközti tömbház még kivilágított ablakait, az elsuhanó árnyak mozdulataiból megpróbálja kikövetkeztetni a történéseket, a gesztusok értelmét. A buszmegállóban néhány embert pillant meg, az utolsó trolira igyekeznek felülni – ők is egy sztory lehetséges szereplői.
A város kijáratánál, a híres tavakhoz vezető út bekötőjénél megálltunk a Rapid élelmiszer-áruház mellett. Hosszasan elvitatkoztunk, kinek kell fizetnie a bort, mígnem arra a kompromisszumos megoldásra jutottunk, hogy fele-fele.
– Vigyázz, hogy mit választasz, mondta Marcell, miközben még mindig a botomon dolgozott. Nehogy úgy járj, mint legutóbb...
Szerencsére a polcok nem állítottak a választás kényes problémája elé, ugyanis az ihatatlan habzó boron kívül csupán egy rosé volt a kínálat, literes kiszerelésben.
– Nem a legjobb bor, amit valaha láttam, mondta, az üveg címkéjét tüzetesen megvizsgálva.
– De nem is a legrosszabb. S különben is, más nem volt.
Az út erdő borította dombokra vezetett fel. A fák ráhajoltak az aszfaltcsíkra. A béke és csend érzése uralkodott el rajtam, amit csak fokozott Marcell nyugodt szöszmötölése a botokkal. Egy helyen várnom kellett, hogy elhaladjon az autó előtt egy juhnyáj; kistermetű, élénk kutyák őrizték, az egyik fekete volt, tömpe orrú, mint a tapír, nem nagyobb, mint egy patkány. Tőle féltek a legjobban a juhok. Pásztorfélét nem láttam, így hát a nyáj a senki nyájának tűnt, amelyik az erdő egyik részéről a másikra kóborol, meghatározott úticél nélkül, ugyanakkor valami titokzatos törvényt követve.
Később egy fennsíkra értünk, mit gyér, szürkés fű borított; itt-ott vakondtúrások halmai feketélltek. Egészen bizarr terület volt, mintha UFÓ-k használták volna leszállópályaként.
– Hogy haladsz a nagyapád naplójával?
– A dédnagyapámé.
– Igen. Hogy megy?
– Tudom, mit kell tennem vele...
– Regényt akarsz, azt mondtad.
– ... De amióta megkaptam a behívót, nem tudok dolgozni rajta...
– Légy komoly! Olyan tapasztalat lesz az, ami hasznodra válik. Most másra kell gondolnod! Ha regényt akarsz, szereplőkre van szükséged!
– Tudom.
– Ha a tettek nem is kapcsolódnak egymáshoz tökéletesen – erre amúgy nincs is szükség – szereplőknek lenniük kell.
– Ha képes lennék rá...
Marcell elővesz egy régi újságot, a Sport-ot, s az íróasztalra teszi. Egy pohárból kiválaszt néhány ceruzát, s a fiókból előkotor egy vékony pengéjű kést. Kipróbálja élét, arcán elégedettség. Sietség nélkül meghegyzi a ceruzákat, hegyüket leteszteli egy fecnin, ami valójában egy névjegykártya. Marcellt nem érdekli, kié, a név amúgy is alul került. A szemetet összegyűjti az újság közepére, s éppen össze akarja gyúrni, hogy a szemétbe dobja, amikor megpillantja a C osztályos labdarúgás eredményeit. Figyelemmel végigolvassa, nem zavarja, hogy a meccseket két hete játszották. Végül beledobja az újságot az íróasztal melletti papírkosárba. A szobában, amelyikban dolgozik, a sötétítők nincsenek behúzva. Az éjszakában némi derengést jelent a hold halvány fénye, s a tömbháznegyed gyéren elhelyezett neonjai; a távolban, az építőtelepen és a főúton túl, a sötétségbe burkolózó folyó és a túlparton lévő tömbházak mögött fölsejlenek a dombok fekete árnyékai. Azokon is túl, ahová tekintet nem hatolhat el, csupán kristálytiszta reggeleken, Marcell a hegy veszedelmes jelenlétét érzi, amint egyszerre védelmezőn és fenyegetőn magasodik az egekbe. Barátom hasonlít a hegyi emberekhez: magas, csontos; feje a testéhez képest kicsi, enyhén hajlott hátú, mintha láthatatlan terhet hordozna; hallgatag, mások meghallgatására mindig kész.
Elhagytuk a földutat, balkéz felé egy gidres-gödrös földútra tértünk rá, a por, amit felvertünk, felhőbe burkolta mögöttünk a tájat.
– Menj lassabban, szólt rám.
– Nincs értelme. A kocsi ugyanúgy szenved.
– De nem tudok dolgozni a felszerelésen.
Igyekeztem teljesíteni kérését. Megérkezésünk a községbe megkoronázta expedíciónk ezen szakaszát: keskeny, meredeken lejtő úton kellett leereszkedni, melynek felszínét mély barázdák szabdalták – valószínűleg a vízfolyások hozták létre esős időszakokban. Az 1300-as Dacia gépkocsi ismét megmutatta, mire képes: épségben érkeztünk meg a községi tanácsház kapuja elé. Valójában ugyanaz az épület adott otthont a rendőrségnek is. A polgármester egy tanácskozáson volt, de az őt helyettesítő elvtársnő széles mosollyal fogadott, a vendégszeretet évszázados román szokása szerint: tudott érkezésünkről.
– Kérnek egy kávét?
– Köszönjük, nem, így is késésben vagyunk, válaszolta Marcell.
– Akkor menjenek, és mondják azt Filipaşnak, hogy önök az újságírók. Valamelyik tó mellett megtalálják.
Megköszöntük az útbaigazítást, és visszatértünk az autóhoz. Az milícia épületével szemben egy büfét pillantottunk meg.
– Egy sört?... mondtam.
– Nincs még tíz óra!, mondta józanul a barátom.
Végül mégis úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk.
– Ne haragudjanak, nem tudok adni, mondta a pincér. Csak beugrottam, hogy vegyek el pár csomag cigarettát a mérnök uraknak az állami gazdaságtól. A büfé be van zárva, este nyitok, amikor az emberek jönnek haza a mezőről. Erre nézve nagyon határozott parancsot kaptam. Tizenötezer lej büntetést sóznak a nyakamba, ha elkapnak. Még tíz óra sincs...
– De nem itt isszuk meg! Elvisszük a tóhoz, s majd ott, ha melegebb lesz.
– Nincs üvegesem...
– Nem baj, adj korsóst, találunk valamit az autóban, amibe beletöltsük!
Kínnal-bajjal kimért két korsóval, s elénk rakta. Húsz lejt adtam neki.
– Igyák meg itt, nehogy meglássa valaki odakint.
Apró fodrú, sárgás hab borította Marcell bajszát. A sör hideg volt, de enyhén savanyú. Mégis kihörpintettük fenékig, s azzal elindultunk a tavak felé. Amint nemsokára megállapíthattuk, három volt, széles, két méter körüli csatorna kötötte össze őket. Olykor méretes halak csobbanását lehetett hallani.
– Hahó, disznók!, kiáltotta Marcell.
Pár percig kerestük azt a bizonyos Filipaşt, de egyetlen emberi lélek sem volt a közelben. Végül úgy döntöttünk, hogy a tettek mezejére lépünk. A part közelében a víz iszapos volt.
– Tedd az üvegeket a hűvösbe, az egyik csatornába, mondta.
Mindketten elmosolyodtunk: eszünkbe jutott egy hasonló jelenet a Fiestából, ami már többször szóba hozódott. Bármit is tennénk, az irodalomban van már valami ahhoz fogható. Az üvegeket beleraktam a haltartó hálómba (Marcell nem engedte volna meg, hogy az övét ilyesmire használjam), s beleengedtem a csatornába, közvetlenül a szita mellé, ami a vizet szürte, mielőtt az a tóba ömlött volna. A szita lyukain átzubogó víz hangja a frissesség hatását keltette, úgy tűnt, azon a helyen hűvösebb.
Kiüríti a kék színű üvegből készült hamutartót, majd visszahelyezi az íróasztalra. Az öngyújtó a fiókban van. Végigmustrálja a két csomag „Snagov” cigarettát, arcán elégedettség. Egy ideig szűrőtlen „Carpaţi”-t szívott, s szipkát használt,  de egy idő után hajnali négy körül, amikor felállt az íróasztal mellől, a munkát abbahagyva, légzése nehéz lett, szája pedig kiszáradt. Így áttért a szűrös cigarettákra, de olykor azzal fenyegetőzik, lemond a dohányzásról. A ceruzatartó pohár mellett van a radír, ez a nélkülözhetetlen, ugyanakkor gyűlölt eszköz. Fehér színű, rajta egy zsiráf enyhén elmosódott konturjai vehetők ki. Az írógép szintén helyet talál magának az asztalon, de mivel ritkán használják, valamivel hátrébb van állítva. Az írógépnek egy fénykép támaszkodik, Hemingway képe. Marcell lélektani alapú prózája, a finom részletek rajzával, a megfoghatatlan érzések körüljárásával, a jelentéktelennek tűnő gesztusok elemzésével első látásra nem sok rokonságot mutat azéval, aki Az öreg halász és a tengert alkotta. Csupán a puritán hajlam tűnik közösnek. S az emberbe vetett hit. De ki tudja, ezen kívül hány titkos megfelelés van, melyek felfedése számunkra, kívülállók számára nem adatik meg?!
A kanapéról elvesz egy takarót, beleburkolózik, és elhelyezkedik a fotelben, a legkényelmesebb pozíciót keresve. Rágyújt egy cigarettára, s a pafont bámulja. Tudja, mit akar leírni, akár most kézbe vehetné az írószert, de tudatosan meghosszabbítja az előkészületi szertartásokat.  Amikor feláll, a kifújt füst misztikus formákban gomolyog az éjjeli lámpa kékes fényében. Elmélyülten figyeli ezt a légies jelenséget, megpróbálván értelmezni.
Ugyan nem ostromszerűen, ahogy reméltük, de a pontyok csak járni kezdték csaliainkat, néhány bátrabb rá is harapott. A barátom elmagyarázta a technikát, hogy arra kell figyelnem, amikor horogra akadt, s már húzom a part felé, emeljem ki egy pillanatra a fejét a vízből; ha a ponty levegőre kerül, többé nem ficánkol, nem ellenkezik, bármilyen nagy is legyen, könnyedén elbánok vele.
– Te csak bevágsz neki, erőből, hiányzik a koncepció, mondta mosolyogva.
– Hagyd csak el, te is elszalasztasz párat, még ha tudományosan horgászol is...
– Nagyon ritkán.
Egy kis idő múlva a bokrok közül előbukkant nevezett Filipaş, botra támaszkodva. Alacsony volt és sovány. Gyakran pislogott, úgy, mint aki valami nagyon fontosat próbál mondani, de a szavak nem akarnak kijönni a száján. A vézna vidéki alkoholista jellegzetes vonásait hordozta magán (azért árnyaltam, mert létezik szolid vidéki alkoholista is, és persze még sok másféle). Türelmesen elmagyaráztam neki, hogy mi lennénk azok az újságírók, s hogy a polgármester engedélyével vagyunk itt. A Ciurila-i tavak cerberusa fejét ingatva írásos igazolást követelt. Mivel semmiképp sem akart tágítani, Marcell dühösen előrántott egy cédulát, amivel a ruhákat kellett kivennie a tisztítóból. Egyik sarkában széles zöld sáv húzódótt, ami szemmel láthatóan mély benyomást tett nevezett Filipaşra: bólintott, majd jó horgászást kívánt, hogy utána még tébláboljon öt percig körülöttünk, ezúttal azért, hogy kegyeinkbe férkőzzön. Adtam neki három lejt, erre elkotródott.
Dél felére a kapások megszűntek, a halak nem adtak életjelet magukról. Kipakoltuk az elemózsiánkat két törölközőre, s biztatgatni kezdtük egymást, nem, mintha erre szükség lett volna. Marcell különböző recepteket kezdett sorolni, melyek alapját a hal képezte, saját tapasztalatait összegezve. Azt is elmagyarázta, hogyan fogja elkészíteni az aznapi fogást. Az aprólékos leírás nagymestere volt, körüljárta, majdnem megfoghatóvá tette a részleteket. Elbíbelődött a mondatokkal, vissza-visszatért rájuk, mint ki sosem  szokott sietni.
Kivettem a vízből a bort; nem volt hidegebb, mint mikor betettem, de az üvegek legalább tisztábbnak tűntek. Megkóstoltuk.
– Amint mondtam, jegyezte meg kimérten Marcell, nem a legjobb bor, amit valaha ittunk.
– De nem is a legrosszabb.
A szemközti dombon néhány férfit pillantottunk meg (mozgásukból ítélve túl lehettek életük delén), amint hosszú rendekben füvet vágnak. Nemrég bukkanhattak fel a domb túloldaláról. Testsúlyukat egyik lábukról a másikra helyezve hersegtették a kaszával a füvet. Ez a hersegés, amint a fém átvágta a zöld hajtásokat, nem hallatszott idáig, de mi elképzeltük. Ahogyan jól fent kés szalad át a paradicsom húsán. A tó túlpartján, ahol a gidres-gödrös út vezetett, épp a menetrend szerinti buszjárat haladt el, hosszú porcsíkot hagyva maga után, mely kigyóként tekergőzött a nyomában. A motor zaja sem jutott el hozzánk. A prózaírásról kezdtünk beszélni, arról, hogy Marcell egy visszafogott, lassú sodrú stílus elkötelezettje, s hogy előszeretettel dolgoz át, ír újra részeket, egész fejezeteket.
Egy dossziéból számozott lapokat vesz elő, rajtuk sűrű, apró betűs, nem kaligrafikus, de jól olvasható kézírás; itt-ott, hogy a mondat ritmusát el ne veszítse, radírozás helyett ceruzával áthúzta a nem odaillő részeket. Ez a módszer mondhatni törvénye a kéziratainak: a radírt csupán rövid szavak, szókapcsolatok helyettesítésére használja, a hosszabb részeket, amelyek valamiért nem nyerik el tetszését, gyorsan áthúzza ceruzával, hogy nyomban utána kanyarítsa a végleges verziót.
Egy újabb lapon összekapcsolja a négy különálló krokit, míg azokból egységes epikus konstrukció nem válik. Ez egyike Marcell titkos elégtételeinek. Amint a részeket összekovácsolja, a végső rend biztos tudatában, a történések és szereplők egyetlen tulajdonosaként, az irodalom erejében a teljességgel bízik. Abszolut birtokosukként mozgásteret hagy figuráinak, hogy szabad akaratukból, maguk fedezzék fel az összefüggéseket. Csend van, a megkésettek is lefeküdtek már. Az elszívott cigaretták füstje elhomályosítja az íróasztalt, így az (egy szobán kívüli szemlélő számára) egyre távolibbnak tűnik. Marcell a papírjai fölé hajol. Most testesebbnek, görnyedtebbnek tűnik. Nekifog írni.
Estefelé szedelőzködni kezdtünk, hogy haza induljunk. Szétszereltük a botokat, a csigákat visszaraktuk dobozaikba. Van valami lehangoló az ilyen aprólékos munkákban. Ismét megjelent nevezett Filipaş, ezúttal öt lejt adtam neki. Rendet raktunk a kocsi csomagtartójában, s a város felé vettük az irányt. A bor melankolikussá tett. Rajtam nyugtalanság és zavartság lett úrrá, amiért ittasan ültem volán mellé. Úgy éreztem, követnek; mintha be lettünk fogva a célkeresztbe – mondanám most, katonasággal a hátam mögött. Miután megérkeztünk Marcell tömbháznegyedébe, megittunk két korsó sört egy bár teraszán, majd elváltunk. Tettek és szereplők.