Augustin Doinaş versei

I. Zsoltár*

*Şt. Aug. Doinaş kerek évfordulós, e fordítások közlésének aktualitását ez is adja: 1922. április 26.-2003. május 25.

Uram, mily imádsággal várjalak?

Élő fa voltál - ma csak tönkje vagy.
Várod, hogy én, a térdelő, felálljak,
s törzseddé és fakoronáddá váljak?
És füstös égboltodra én tegyem fel
ama csillagokat tíz ujjbegyemmel?
Én foglaljam el a magasban Széked,
én, kit a jó és a rossz beteggé tett?

Nem, Uram! Túl büszke vagyok ahhoz, hogy
magamra vállalhatnám a Te sorsod,
hogy én döntsem el: mi igaz, s mi görbe.
A teremtményt semmi se ösztökélje,
hogy feltámassza a Teremtőt. Szennybe
taszított fegyencként, ki kegyelemre
vár, bogos, vén fatönködnél virrasztok,
addig, Uram, míg új ágakat hajtott.

III. Zsoltár

A porból szedsz fel mint port, kormot és
hamut, s mégsem csodálkozol.

Csodálkozzam hát én, Uram, azon, hogy
puszta delelőmön Te vagy a szárazság, mely
mindenemet fölperzselte? s az éj a
Te fogyatkozásod könyörtelen pillanata?

Uram, nem napnak akarlak.
Hanem árnyéknak,
amely az én árnyékommal találkozik,
s ugyanazt teszi, mint az én árnyékom.

Ez én vagyok. Légy Te - a Másik:
aki a kérdést kiveszi a számból,
de választ nem tesz a helyébe.

XIII. Zsoltár

Miként a szerzetesek, kik éveken át
a gyertyavilágnál a pergamenre
kéziratokat másoltak, amikből
oly keveset értettek, mégis
úgy őrizték őket a poros polcokon,
mint az értelem szent kincseit,
amelyek az évszádok mély
keserűségéből fakadtak -
én is
lemásolom a lelkembe homályos
szöveged, melyből egy kukkot sem értek.

Uram, tégy a számomra kijelölt
polcra, hátha fellángol egyszer
rajtam is a fény, amelyre vártam,
akár egy értékes kéziraton.

XXIV. Zsoltár

Mondd, mi vagy te: tűzláng? felleg? kísértet?
Hírnöke vagy talán egy másik légnek?
Te vagy a rejtőzködő és kegyetlen
csend vízmosásokban s a magas hegyekben?
Képmásod, akár a képzeletem,
nem is valóság, s a hiánya sem.
Vergődik szerelem és akarat
és ész: mind mind Téged óhajtanak.
Begyűjteni vajon mikor lehet
kiszámíthatatlan kegyeidet?

Csak akkor, hogyha majd letisztult fővel
mint Te: Isteniek leszünk idővel
mi is – szegény korlátolt agyúak –,
tudjuk meg végre, igazán ki vagy.

XXV. Zsoltár

Mélyértelműen ragyogó egész
Természetednek szövege, Uram.
Elragadtatva olvasom és újra
olvasom, néha kívülről tudom már:
a tenger hexameterei, mint egy
homéroszi eposz, a hegyek kérdő
jelei, meg a végtelen síkságok
termékeny metaforái és a lég
változékony értelme és az éj
tündöklő ábécéje, melyet a
virradat elolvas és letöröl –
mint titkos dokumentumot, magamba szívok
mindent...
S valaki azt súgja nap mint nap:
– Tökéletes és hibátlan szöveg!...
Áruld el mégis: kié ott legalul
az az olvashatatlan aláírás?...

XXXVI.  Zsoltár

Rettenetes kétely dúl bennem:
nem vagyok éppolyan nagy, mint az Isten?
s nem pont olyan kicsi, mint én, az Úr?

A mi egyenlőségünk, amely a
Teremtő szeretetéből fakad  
és életre kelti a nyüveket:
a világ egyensúlya. A hatalmad
fölé emelkedni ki tud, bitorlón?
Kinek mernéd, miként a zsarnokok,
a homlokát porba alázni?

Milyen érzékeny, jaj, Uram, a mérleg,
amely két serpenyőjében tart engem
s Téged!...
Óvd lényem tartományát: hisz az én
tenyeremből emelkedik magasba
minden áldott nap a Te jogarod...

XXXVIII. Zsoltár

A látáson túli látásban,
a halláson túli hallásban,
mint pitypalatty zabharsogásban,
mint tücsök a kukoricásban –

A tudatlanság értelmével,
a rab szabadságéhségével,
ahogy halotti gyertya ég el,
mint gyülekezet csendje éjjel –

Ím, a megilletődött, sóvár
gyermek, kire a Fennvaló vár!