Suttogások könyve

VARUJAN VOSGANIAN

Gyermekkorom társai voltak az illatok is. Az emlékezet, az összes érzék közül a szaglásban a legerősebb. Elég kinyitni egy ajtót, és a kiáradó ismerős illatok és a velük kapcsolatok események is felidéződnek emlékezetedben. Aromái által leírhatunk egy egész életet. A gyermekkoromat így is el lehetne mesélni. Legelőször is a langyos tészta illata. Ha kénytelen lennék egyetlen anyagba sűríteni egész gyermekkoromat, azt mondanám: „tészta”. Mégpedig a nagyanyám edényében pihenő meleg tészta. Úgy növekedett estétől reggelig, mintha élne. Lenyűgözött. Annyira kötődtem a benne növekvő élethez, hogy úgy éreztem: a dagasztó kezek minden rezzenése fájdalmat okoz neki.

Csak akkor nyugodtam meg, amikor láttam, hogy nagymamám, Arşaluis (románul Aurora) és húga, Armenuhi, nyújtani és simogatni kezdték, addig amíg vékony lapokká alakult át.  A nők sima lepedőket terítettek az ágyakra, asztalokra, aztán azokra rakták a baklavának való vékony tésztalapokat.

Azokon az éjszakákon a kanapékra zsúfolódva aludtunk el. A tésztalapokat nem sérthette fel egyetlen mozdulat, egyetlen zaj sem. Óvatosan haladtunk el közöttük és suttogva beszéltünk. A nagymamám fel-felébredt és olajjal kevert tojássárgájával kenegette őket. Reggelre olyan kemény lett valamennyi, mint az agyagtáblák, és ahogy egymásra kerültek: zizegtek mint a tavalyi széna. A lapok közé darált diót szórtak, aztán meleg szirupot öntöttek rá. A széleket levágták, hogy elférjenek a lassú tűzön melegített tálcákon. A vasárnapi ebédnél Garabet nagyapám hosszú késsel vágta fel a baklavát, és mértékkel osztott mindenkinek.

Ugyanezt a kést használták a száraz marhahús felvágásakor, amit török nevén pastârmának neveztek. A húst kiakasztották a ház eresze alá, hogy szarítsa a szél, ízesítse a fény. „Mind közül – mondta nagyapám – a szélnek van a legjobb íze. Tudni kell, hogyan itathatod át vele az ételt”. A száraz húst a cemen nevű, egyenesen Jerevánból küldött szószban puhították. Nagyapám megragadta a kést és levágta az eslő szeletet. Kimentünk az udvarra és átnéztünk a vöröslő hússzeletet. „Nem látszik a hold” – mondtam én. „Nem jó” – mondta ő. Megélezte a kést a megnedvesített kövön és vágott egy újabb szeletet. A holdsugaraktól átszúrt vékony hússzelet sárgás árnyalatot kapott. „Most látszik” – mondtam én. „Most jó – mondta nagyapám –; a fény és a szél együtt hozza létre a legpompásabb ízeket. Így érik meg jól a gyümölcs és a húst is úgy vághatjuk ahogy kell.”

Az egész házat gyümölcsök illata lengte be. Különösen újévkor, amikor az örmények még az adventet élik és nagy edényekben főzik az anuş-aburt. Ami szabad fordításban „édes levest” jelent. Főtt búza, de különféle gyümölcsöket kevernek hozzá: fügét, datolyát, mazsolát, diót, narancsot. A tetejére pedig őrölt fahéjat szórnak.

Aztán a rejtekhelyek illata. Félreeső, árnyékos zugoké vagy olyanoké, amelyek láthatóak ugyan, de ritkán nyílnak meg, és a legcsábítóbbak – a tiltott helyek illatai. Felfedezhetú zugok nélkül értelmét veszti a gyerekkor. Igazán csak a rejtett dolgokat érdemes megnézni. A rejtett zugokkal együtt jár a csend, és a csendnek is vannak illatai. Elsőként kell említeni a ruhásszekrényeket, alattuk az összehajtott paplanokkal és matracokkal. A nagyanyám szekrényében csak a vastag ruhákat, a naftalinszagot árasztó, közülük néhány még a dédnagyanyámé, Heghine Terziané volt. A dédnagyapám ruháiból nem tudtunk megőrizni semmit, minden ott marad egy konstantinápolyi utcában, ahonnan látszott a Boszporusz felett lenyugvó nap is. Éjszaka menekültek, csak a rajtuk lévő ruhában és néhány szatyorral, amelyben gyorsan eladható dolgokat gyűjtöttek össze. Híre ment, hogy Pérában, a kikötőben, lehorgonyzott egy hajó és felveszi az örmény menekülteket. Amikor a fedélzetre ért, dédapám térdre esett a kábult és reszkető tömeg közepén, aztán arcára zuhant, miközben fogta két leánya kezét. Megfordították, lezárták a szemeit és kiegyenesítették karjait. Virrasztottak mellette és ki tudja honnan még egy gyertyacsonk is került. Nem ő volt az egyetlen, aki kilehelte lelkét az akkori zűrzavarban és rettegésben. Mielőtt Konstancára értek volna, a kapitány parancsot adott, hogy dobjanak tengerbe minden halottat. Így lett Baghdasar Terzian nagyapám mozgó sírja a Fekete tenger.