Mircea Nedelciu prózái

Éjfél felé (Ora spre zero)

A Polonă (Lengyel) utcán lépkedek, egy üres húsz literes kannával a bal kezemben és egy fekete táskával, amely a jobb vállamon fityeg. Sötét van, ám ahhoz nem eléggé, hogy megállhassak kisdolgozni. Rejtettebb, kósza tekintetektől óvott hely után nézek. Előttem a néptelen utca. Hátrapillantok a vállam fölött is, sehol senki. Megállok. Jobbra, a két korhadt léckerítés között nyílik ama rövid utcák egyike, amit "zsákutcának", franciául "impasse"-nak mondanak. Alkalmas helynek tűnik. Közben a kerítésen kék táblácskát pillantok meg. Ezek szerint e vidéki, szűk, kaviccsal kirakott útképződmény, ahol a kövek között fűcsomók nőnek, mégis csak egy utca! Slăveşti (Dicsérd) utca – áll a lapocskán. Arra gondolok, talán a Dorobanţi-ra nyílik. De miért nem láttam meg mostanig? Gyakran megfordulok a Dorobanţi-on, a Polonăn annál ritkábban. 

Talán átépítik a túlsó végénél, vagy más nevet adtak neki, miért is ne?
Na, végre! Felhúzom a villámzárat, s továbbindulok a Polonăn, kannát tartó kezemmel dzsekim alsó kapcsát próbálom bepattintani. Jóformán a művelet végére se érek, amikor mintegy húsz méternyire előttem meglátok egy fehér szőrmesapkás fejet kikandikálni egy telefonfülke mögül, vagyis a sötétből. A kucsma alakja – hegyes és füleit az áll alatt fogták össze – nem hagy sok kétséget: csakis egy nőről vagy egy nagyobb gyerekről lehet szó. Eleresztem a kapcsot és higgadtan lépkedek a telefonfülke felé. Az illető egész biztosan meglátott, és illemből takarásban maradt. Meglehet, hogy agresszívnek, ittasnak vagy tudom is én, mifélének vélt. Mit is higgyen egy olyan alakról, akinek kanna van a kezében és az utcán végzi el a dolgát? Mielőtt még a közelébe érhetnék, felém kiált (kb. 15 lépésről):
– Uram, van egy órája?
Hangja után ítélve fiatal nő. Talán félelmében szólt rám akkora távolságból.
– Van – szólok és megállok.
Elektronikus órám műszerfalának fénye legalább egy éve nem világit. Az utcalámpa égője mögöttem mintegy ötven méterre található. A kannával együtt a szememhez emelem az órát. Ha még pár lépést tettem volna előre, nem tudom leolvasni az óralap számait. A műszer ráadásul negyedórát siet. Ezért aztán a kiírt számsorból (11.51) próbálok 15 percet levonni. A kivonás hirtelenében nem sikerül, emiatt hozzávetőleges időpontot kiáltok oda neki:
– Húsz perc múlva 12!
– Köszönöm!
Folytatom az utamat. Párbeszédünk befejezettnek tűnik, pedig még csak most érek a fülke melletti illetőhöz, egy lépésre tőle készülök elhaladni. Arra gondolok, nem kellene-e mindjárt köszönnöm is neki (jó estét vagy kezét csókolom-ot mondani), akár egy ismerősnek. Minél közelebb kerülök, fölfedezem, hogy egyedül van. Sem a fülkében, sem körülötte nem látni senkit. És az egész utca néptelen. Elöl is, hátul is. Csak egy jókora kézitáska fekszik a lábainál, már-már a fülkéhez lapítva.
Elhaladok mellette.
– Ön ismeri a vércsoportokat? – kérdi tőlem.
Épp egy lépéssel jutottam túl rajta. Megállok. Eszembe jut a tréfa, amit néhány milicistának már elsütöttem, akik különböző alkalmakkor arról faggattak, miért nem vezettetem be a személyi igazolványomba a vércsoportomat. Kivétel nélkül valamennyit meggyőztem arról, hogy az enyém egy addig ismeretlen, ötödik csoport és az Országos Vérközpont vizsgálatokat végez rajtam. Megúsztam a büntetést, ugyanakkor némi büszkeséggel újságoltam barátaimnak kisded cselemet. Mivel nem láthattam az asszony arcát, mert most épp a fülke árnyékába húzódott, eszembe villan, hátha egyik ismerősöm ez, aki harangozni hallott a csínyjeimről.
– Igen, ismerem őket – válaszolom.
– Melyek azok? – kérdezi, s hangja középiskolai anatómia tanároméra emlékeztet. – Zéró, A, AB és...?
– És B!
– Hogyhogy? Mintha A-ból 2...
– Pofonegyszerű: zéró – az egy, A – a második, B – a harmadik és AB – a negyedik.
– Szóval így!
– Milyen az ön csoportja? – kérdem.
– A-kettes.
– Micsoda véletlen! Az enyém is A-kettes!
Remélem, ennyiből nyilvánvaló, hogy én vagyok az, akinek kedve van nyújtani a párbeszédet és valamilyen módon udvarolni próbálok!
– És akkor csak az A-kettőtől kaphatok vért?
– Nem, a Zéró-egytől is.
Elhallgat.
– Szüksége lenne...? – próbálkozom.
– Tessék? – szól, és lép egyet előre, hogy jobban hallhasson. Kilép a fülke árnyékából, és hirtelen meglátom, hogy egy rusnya, jelentéktelen, pattanásos és szőrös arcú nőszemély áll előttem, kabátja divatjamúlt és kirojtosodott, s magam sem tudom, miért, elkap a rettegés. Meglehet, hogy bolond, tűnődöm, vagy valami gyógyíthatatlan kór kínozza, s arról szeretne most nekem panaszkodni. Mi közöm nekem egy bármilyen tragédiához is, hirtelenjében, éjfélkor a Polonă utcában? Vagy talán olyan betegsége van, ami a levegőn át terjed, mint a kanyaró, egy bizonyos távolságon belül?
– Mondott valamit? – folytatná.
– Vérátömlesztésre szorul? – kérdezem végül, de az általam mondottak értelme teljesen eltér attól, amit egy szép leányzónak mondtam volna.
– Nem – mondja -, éppen erről beszéltem telefonon, amikor megszakadt... Letelt a három perc.
Nocsak, gondolom, egy eredeti koldusról van szó, aki telefonra kéregeti az egy lejt. Nem vagyok fukar ember, de most valahogy sajnálom kiadni azt a lejt. Hogy benyúlhassak a zsebembe, le kell tennem a kannát a sáros járdára, s talán nincsen is egy lejesem! És ha tényleg fertőző betegsége van, és az érintésétől megbetegszem?
– Sötét volt és nem tudtam másik érmét betenni – folytatja -, és tudni akartam, mi a helyzet a vércsoportokkal.
– És nem tudja, milyen számot tárcsázott, hogy újra hívja?
– De igen.
– Rendben – mondom -, akkor jó estét!
Sarkon fordulok és távozom. Az első húsz lépés alatt mindegyre hátrafelé fülelek, hallom-e a telefonfülke ajtajának csikorgását. De semmi se hallatszik. Majd folytatom utamat és szeretném elfelejteni a történteket. Ami nem hagy nyugodni, az a rejtett félelem ama pillanattól, amikor megláttam az arcát. Tulajdonképpen lehet, nem is félelem volt az, hanem valami más. Valami aggódásféle amiatt, nehogy beszennyeződjek, sajnálat és... Nem gondoltam volna, hogy ennyire képmutató lennék. Belépek a tömbház előterébe és gépiesen kinyitom a levélszekrényt. Természetesen üres. Amikor benyomom a lift indítógombját, furcsa mondat villan át az eszemen: "Éjfélt üt az óra, éjfélt üt az óra!"
A lift tükrében felsejlő arcom pedig egyáltalán nem tetszik nekem.

Hamarost beállt az ősz 

(Imediat veni toamna)

A pusztító dértől való félelmükben a szőlőtermesztők jóval a beérés előtt leszüretelték a termést. A bor savanyú, gyönge szesztartalmú és kevés lett. Abban az esztendőben a lakodalmak nehezen leplezték szegényes külsőségeiket. Az emberek már most azon törték a fejüket, miképpen metszik majd a jövő tavasszal a szőlőt. A több termő vessző több bort jelent. A hó hiánya és az egész télen át tartó fagy e reményeket is eloszlatta. Nyár kezdetén az ország arra ébredt, hogy nyakig van a háborúban. A mannát hozó esők már senkit sem rémítettek meg. Nemsokára beköszöntött egy még nyomorúságosabb ősz.
Csakhogy nagyon sok jelenvaló nap végződik álommal. Ébredés után mindig ugyanaz a kérdés: Hát a tegnap mi történt? Mintha semmi se történt volna. Te jó ég, hagytuk elmúlni a tegnapot anélkül, hogy valamit is tettünk volna érte. Remény? Tegnap is nap lesz.

*

MIRCEA NEDELCIU Született 1950-ben Fundulea községben, meghalt 1999-ben Bukarestben. A "nyolcvanasok" és a posztmodernizmus egyik legjelentősebb képviselője a román irodalomban. A bukaresti tudományegyetem román-francia szakát végzi el 1973-ban. Tanár, idegenvezető, később bolti eladó a Cartea Românească kiadó könyvesboltjában. 1988-ban rákos megbetegedést állapítanak meg nála, tíz év múlva meghal. Főbb művei: Aventuri într-o curte interioară (Kalandok egy belső udvarban – rövidpróza, 1979), Efectul de ecou controlat (Ellenőrzött visszhang-effektus – rövid próza, 1981), Amendament la instinctul proprietăţii (Adalék a birtoklás ösztönéhez – rövidpróza, 1983), Şi ieri va fi o zi (Tegnap is nap lesz – rövidpróza, 1989), Povestea poveştilor generaţiei '80 (A 80-as nemzedék meséinek története, 1998), Zmeura de câmpie (Mezei eper – regény, 1984), Tratament fabulatoriu (Mesés kezelés – regény, 1986), Zodia scafandrului (A búvár jegye – posztumusz, befejezetlen regény, 2000).