M. Eminescu versei

Gyöngyházfényű tollazatban

(Cu penetul ca sideful)

Tündököl egy galambocska
Gyöngyházfényű tollazatban,
Fejét szárnya alá rejtve
Alszik a szőlőlugasban.

Körös-körül néma csönd van.
Csillagfény a levegőben.
Süket az éj – csak a patak
Fut tova köves medrében.
 

Álmos már a madársereg

(Somnoroase păsărele)

Álmos már a madársereg,
Fészkek mélyén vernek tanyát,
Lombok között elrejtőznek -
Jó éjszakát!

A forrásvíz sóhajtozik,
Míg a sötét erdő hallgat;
A kerti virág is alszik -
Szép álmokat!

Hattyút ringat a víz tükre,
Sűrű nádasban lepihen,
Angyal őrködjön fölötte -
Aludj szépen!

S a varázsos tünde éjben
Kél már büszkén a holdvilág,
Csupa álom s összhang minden -
Jó éjszakát!
 

Nem fontos, hogy mit beszéltek

(De vorbiţi mă fac că n-aud)

Nem fontos, hogy mit beszéltek,
Nem dicsérek, nem ócsárlok,
Hencegjetek – tőlem füttyöt
S tapsot is hiába vártok.
Ne kérjétek, hogy a táncot
Másnak sípszavára járjam,
Vagyok, hogy az igazságot
Bent a szívben megtaláljam.
 

Erdő közötti ösvényen

(Ea-şi urma cărarea'n codru)

Erdő közötti ösvényen
Lányka siet, én utána,
Utolérem, s lélegzetem
Elakad, ha nézek rája.

Felszusszanok, s csak azután
Szólok hozzá sóhajtozva,
Ô megrémül, messze tekint,
S bár egy szót sem szól az ajka.

De én hozzálépek rögtön
Szép szavakkal és tanáccsal,
Ô egyre a távolt nézi,
S védekezik félkarjával.

derekára fonom kezem,
Ő megremeg, mintha félne,
De magamhoz vonom lassan
Közelebbre, közelebbre.

Engedne is, nem is, aztán
Fejét a vállamra ejti,
S ajkán, lehunyt szemén csókom
Számlálatlan sokezernyi.

Forróbban ölelem átal,
Elakad a szívverésem,
És faggatom: mért szomorú?
S szeret-e úgy, amint régen?

De ő fényben úszó szemmel,
Szúrós kedvvel rámtekint:
„Kedves vagy, hát szó se róla,
Ámde szemtelen megint".
 

Ablakomra ha ág hajol...

(Şi dacă...)

Ablakomra ha ág hajol,
S kint megremeg a nyárfa,
Mintha te járnál valahol,
S én rád gondolok, várva.

Tó mélyén ha csillag kigyúl,
És tündököl a fénye,
Bánatom lassan elcsitul,
S a fájó gond is véle.

Ha fönt az ég felhőtelen,
S a hold lesüt a földre.
Én újból rád emlékezem,
Csak reád, mindörökre.

A fenti öt Eminescu verset Ráduly János magyarította, aki ezzel örvendetesen szaporította a költőt tolmácsoló magyar fordítók számát. A szövegek az ezredfordulón készültek, amikor a költő születésének 150. évfordulója alkalmából 2000-ben az UNESCO hivatalosan is Eminescu-évet hirdetett meg. A fordító akkor ezt fűzte szövegeihez: "Az általam fordított öt alábbi vers között van olyan, amit tucatnál többen is „magyarítottak", de olyan is, aminek eddig csak egyetlen átültetője akadt. Vállalkozásom jelzi: a politikus Eminescut nem helyezem a költő Eminescu fölé. Aki viszont ezt teszi, annak nem sok köze van az irodalomhoz."