Franz Hodjak monodrámája

Franz, a történetgyűjtő

1456-ot írunk. Történhetne akár korábban vagy később is néhány évvel, többel viszont semmiképp. A színpad berendezése a szöveghez igazodik, amely elegendő utasítást tartalmaz a megfelelő díszlet kialakításához. Egy s más elemet hozzá lehet tenni vagy el lehet hagyni, de csak akkor, ha ez nem módosítja lényegesen a szöveget.

Igen tisztelt képviselője a főőrségnek,
Villon néhányat böfög.
úgy nézek én ki, mint egy rablógyilkos? Hagyja hát a fecsegést, végre nyugodtan meg szeretném inni a boromat, avagy nem ürítheti ki az ember egy hosszú, nehéz nap után, a híd alatt egymagában a maga néhány üveg borát, mit gondol? Nehéz napom volt, átkozottul nehéz napom. Megmentettem egy kocsist a vízbefúlástól, egy hétgyermekes özvegynek egy zsák paszulyt szereztem, egy lovászfiú fejéből kivertem a gondolatot, miszerint Isten vette rá, hogy lovászfiú legyen, a kovácsnak, akit megütött a guta, saját kezűleg fogtam piócát a pocsolyából. Na, kérem. Arról nem is beszélve, hogy egy balladát is sikerült befejeznem.

 Ezt viszont a kapitány úr nem sorolja a becsületes munkák közé, nemde? Térjen hát nyugovóra, kapitány úr, vagy nem akar? Felőlem. Na ne meressze úgy rám a szemét. Folyton csak bámul, még ha nem is lát engem. Felőlem csináljon, amit akar. Én pedig itt a híd alatt megiszom a boromat. Az este végtelen. Végtelenség honol. Kérem, ne zavarja a végtelenséget a sarkantyúcsörgésével. Most magamba döntöm a boromat, és ön, ön azt csinál, amit csak akar, csak a sarkantyúját ne csörgesse, jó? Megbeszéltük? Az sem kizárt, kapitány úr, hogy mindjárt lehúzza a csizmáját, és abból issza a konyakot mindaddig, míg békésen az asztal alá csúszik, ott aztán biztonságos őrizetben lesz, igen,
Villon feláll, tántorogva szalutál, majd ismét visszaül.
és majd reggel tájt, amikor a végtelenség vak lesz, akár a bagoly, és visszavonul a temetőtemplom tornyára, igen, akkor meglátogatom önt az asztal alatt, természetesen magammal hozok egy üveget, csak semmi tiltakozás, rendben? Aztán majd meglátjuk. Vagy úgy, ön tehát sohasem húzza le a csizmáját, még akkor sem, ha alszik? Hát akkor semmit sem lehet tenni. Sajnálom. Gondolhattam volna. Most viszont csend van! Végtelenség! Mit gondol, miért brekegnek a békák? És mit gondol, miért iszom most bort? Minden lényben, igen, kapitány úr, minden lényben ott bujkál egy kis végtelenség, amely kitolakodik belőle, hogy a mérhetetlen végtelenséggel egyesüljön, amikor annak hangját hallja. Ezért illatoznak a füvek is jobban. Ezért csillog a folyó is titokzatosabban. Így bizony. De kinek is mondom mindezt, hisz már alszik is a csizmájában. Felőlem csináljon azt, amit akar, kapitány úr. De mindenekelőtt ne aggódjon amiatt, kapitány úr, hogy a végtelenséggel beszélgetek, a végtelenség nem az angol királyság követe. És most megiszom a boromat. És a békák brekegnek. És a füvek illatoznak. És a folyó titokzatosan csillog. És amikor úgy gondolom, hogy eljött az ideje, bemászom a folyóba, hogy megszabaduljak a tetvektől, amelyekért nem én vagyok hibás. Avagy épp azért vagyok bűnös, mert ezt állítom, kapitány úr?
Villon kihúz a zsákjából egy tekercs papírt, hangosan és erőteljesen kacag.
Szóval így, kapitány úr. Teleaggatja a várost körlevelekkel és vérdíjat tűz ki. Érzem, egyre jobb kedvem kerekedik, bor van elég. Azt hiszem, kapitány úr, ön egyre szimpatikusabb nekem. Na látja? És ha most meglátogatom önt, az asztal alatt vagy máshol, nekem teljesen mindegy, és információkat szolgáltatok önnek arról, hogy hol találhat meg, megkapom majd a kitűzött díjat? Na látja? De teljesen megértem azon képességét, hogy még a legegyszerűbb dolgokat is elbonyolítja. Igenis, megértem. És azt is bevallom önnek, hol töltöttem a tegnapi napot.
Elénekli egy népdal néhány ütemét, majd mindkét kezét zsebre vágja és számolni kezd.
…három… négy… öt, rendben, minden a legnagyobb rendben, egyre jobb kedvem kerekedik, és bor is van elég. Bár ezt, úgy hiszem, már bevallottam önnek. Hát jó. Időnk van elég. François, édes angyal, mondom magamnak ismételten, ne siess, ne siess, az élet átkozottul rövid.
Teátrálisan, túlzott pátosszal szónokolva.
Tudja meg hát, kapitány úr, az úgy volt, hogy már reggel korán szörnyű kedvem támadt izzadni, ez ébresztett fel álmomból. Akkor azt mondtam magamnak, François, most lemész a malomhoz. Időről időre, igen, újra és újra rám jön az izzadhatnék. És akkor nem tudok ellenállni. Semmit sem tudok tenni ellene. És aztán, amikor a veríték patakokban folyik a testemről, végtelenül jól érzem magam. Igen, kapitány úr, az maga a végtelenség. Végtelenség, mint amilyent ma este érezni. El sem lehet mondani, mit érzek, amikor a veríték patakokban folyik rólam. Ez, hogy rövidre fogjam a szót, igen, ez a legfelemelőbb érzés, amit ismerek. Az ember csak izzad, izzad, és egyetlen kívánsága van, hogy soha többé ne hagyjon fel az izzadással.
Ismét normális hanglejtéssel.
Lementem hát, kapitány úr, a malomhoz, és zsákokat cipeltem. Egész áldott nap. Nem, pénzt nem fogadtam el. Miért is kellett volna elfogadnom? Hiszen mondtam már önnek, semmi mást nem akartam, mint izzadni. És az élvezetemet senkivel nem fizettetem meg, egyáltalán senkivel, akárki is legyen az, nem, nem én. Igenis, ezt csináltam egész áldott nap, izzadtam. Izzadtam, újra izzadtam, és végtelenül jól éreztem magam. Ráadásul, kapitány úr, a fuvarosokkal káromoltuk egy kicsit Istent, önt is, de nem jobban a megengedettnél. Igenis.
Villon felemelkedik, rövid időre szalutáló testtartásba merevedik. Azután gesztikulálva, mintha megölelné a kapitányt, és mindkét kezével megveregetné a hátát. Leül.
Megéri ön is a pénzét, kapitány úr. Kiraboltatja a hintót, és meggyilkoltatja az utasokat. Hát jó. Elnézést, talán túlzok. Mindennek tetejébe. Bor van elég, de ezt már említettem. Kész. Eressze le a kezét. Az embernek meg kell fékeznie a bizalmatlanságát, akár egy engedetlen lovat, hajtogatom mindig. És most teljes végtelenség. És a titkok, mint gyermekeket, kézen fognak minket és továbbvezetnek. Igenis. Látja? De hogy is jutott eszébe, hogy körlevelekkel töltse meg a várost és vérdíjat tűzzön a fejemre? Hm? Ez ízléstelen. Végtelenül ízléstelen. De hát maga csizmában alszik. Hát jó. Csak kérem, ne pengesse a sarkantyúját. Azt mondtam már, igenis mondtam, ön talán ugyanolyan ártatlan, mint én. De miért, teszem fel magamnak a kérdést. Magamnak, nem önnek. Vajon miért tette ezt? Az egész világ tudja, hogy tegnap izzasztókúrán voltam. Hogy is kerülhette el a figyelmét? Pont önnek? Hát jó, nem tesz semmit. Fel a fejjel! Nem olvasok fel önnek sem balladákat, sem dalokat, és nem is kell magát hálás publikumnak kiadnia. Apropó: máskülönben ön igen rokonszenves nekem. És bor is van elég. Ha nem tévedek, ezt már mondtam. És egyszerűen gyengéim a különc alakok és a tréfacsinálók. Tudom, tudom, ön nem akart engem sarokba szorítani, Isten őrizz, csak egy kis kedves gaztettet akart nekem eljátszani. Teljesen megértem a viccét, meg én. Ki értené meg, ha nem én? Na látja? Látja?
Villon kinyújtózkodik a fűben, keresztbe fonja két karját a feje alatt, és a csillagokat mustrálgatja.
Alszik már, kapitány úr?
Kacagva, suttogó hangon.
Mi lenne, kapitány úr, ha ön a csillagok eredetét kutatná? Az én származásom homályos. Homályos, akárcsak a Szajna, amibe most beleköpök. Még ha önnek, kapitány úr, nem is sikerülne valamit megtudni a csillagok eredetéről, a többéves kutatás után legalább összeállíthatna egy csillagtérképet. Ez már valami lenne, kapitány úr. A kereskedők, a postakocsisok, a remeték, a tengerészek és maga a királyi hadsereg is megköszönné önnek. De így?
Kuncog egy kicsit magában, majd kitör belőle a röhögés.
De így? Megéri a pénzét, kapitány úr. Fogadjunk, hogy tíz évvel idősebb vagyok, mint ahogy az ön papírjaiban áll. Valamit feljegyezni és valakivel valamit feljegyeztetni, ez mind nem elegendő, kapitány úr. Ráadásul ez kis rendet teremt az ön papírjai között, ám nagy rendetlenséget az én életemben. Felőlem. Bor van elég. Én azt teszem, amit akarok, ön viszont azt, amit tud. Saját életemnek ön által elképzelt változata roppant szimpatikus lehet. Legalább annyira, mint ön. Ezért ne haragudjon rám. És azért se haragudjon, ha kézen fogom, és egy kicsit körülvezetem a végtelenségen, jó?
Villon odanyújtja a képzeletbeli szemben ülőnek az üveget.
Igyon, kapitány úr, igyon csak. Ez segít majd önnek, hogy legyőzze a félelmét a végtelenség határának átlépésekor. Bor van elég. Igyon. Hét korty a belépti díj. De hiszen ön úgy remeg, akár egy újszülött borjú. Igyon még hét kortyot. Úgy na. Már túl is jutottunk.
Villon, hátán összekulcsolt kezekkel, fel s alá sétál a híd alatt.
Mit is akartam önnek először megmutatni?
Megáll, gondolkodik.
Vagy úgy! Montcorbier fia, akarják-e ezt az ön papírjai tudni? Szent ég! Szegény anyám! Valószínűleg ő maga sem tudja, kinek a fia vagyok. De ez nem is annyira fontos. Nem, kapitány úr. Bizonyos csak az, hogy a Montcorbier tanyán láttam meg az árnyékvilágot. És az is biztos, hogy Montcorbier Párizs vesztőhelye volt. Önnek, kapitány úr, mindez természetesen nem mond sokat, hát persze. Igyon csak. Nekem, aki egyre józanabb vagyok, annyit mond, hogy az apám ott a hóhéri mesterséget is gyakorolta. Ez már csak mond önnek valamit. Azt is tudom, mit. Hogy én ennek a Montcorbier-nek köszönhetően az ördöggel cimboráltam. Ez így van. Valóban így van ez. Arról, kapitány úr, hogy a navarrai kollégiumba jártam, azt gondol, amit épp akar, nem avatkozom bele. Rendben? De igyon még. És azt, hogy Guillaume atya a vér szerinti apám volt, amint már mondtam, még az anyám sem fogja megtudni. Na mi van, megütötte a fülét valami? A vér szerinti apám? Ez ismét mond önnek valamit. És azt is tudom, mit. Azt mondja ez önnek, hogy ennek a Guillaume atyának köszönhetően kapcsolatban állok Istennel. Nos, igaza van. Ezúttal is igaza van. Látja, kapitány úr, milyen bonyolultak azok a dolgok, amelyeket az ön papírjai leegyszerűsítenek? Igyon még hét kortyot, visszatérünk a végtelenségből. Ez alkalommal elég volt. Talán máskor elkalandozunk még, kapitány úr.
Villon a fűbe hanyatlik és könyökére támaszkodik; néhányszor mély lélegzetet vesz.
Kissé kimerített ez az út. Kapitány úr, miért bámul így rám? Csak nem irigyel? Vagy mégis? Csak azt ne mondja, hogy cserélne velem. Felőlem gondolja, ha akarja, de ki ne mondja! Uralkodjék magán! Tudom, hogy a legszívesebben rám üvöltene: ki látott még ilyen hülyét! Hidak alatt alszik, zsákokat cipel, balladákat ír vagy ki tudja mit, ebben profi. Jó kapcsolatai és összeköttetései vannak, és alaposan meg tudná szédíteni a magunkfajtákat, mindeközben pedig szorult helyzetbe juttatja saját magát. Nem, kapitány úr, ismerem én önt. Túlságosan is jól. Soha nem tudna olyan szabad lenni, mint én, François Villon. Azt is tudom, hogy ön most a legszívesebben megvesztegetne engem, hogy identitást cseréljek önnel. A papírokkal nem maradna adós, azt tudom. Ezekben a dolgokban ön igen jártas. Mégis azt ajánlom önnek, hogy egyelőre maradjon csak Ronsard kapitány, én pedig maradok a félkegyelmű Villon.
Villon felugrik és táncol.
Kapitány úr, hallja, hallja ezt? Hallja, amit én hallok? Csak a bagolyhuhogást hallja? Nem, kapitány úr, a bagoly nem huhog, a bagoly ujjong. Ujjong és mesél. Semmit nem fog fel ebből? Jó. Ám legyen. Akkor lefordítom önnek, mit is mond a bagoly. Azt mondja, kapitány úr, hogy forradalom lesz. Röviddel azután fog ez bekövetkezni, hogy önt Párizs főbírájává választják. Egészen pontosan 1789-ben. Igyon, igyon csak, kapitány úr, míg nem késő.
Villon vontatottan énekel.
Kedves bagoly, repülj hozzám, telepedj a lábamra…
Hirtelen abbahagyja.
Miiicsoda, kapitány úr? Mit mond? Azt állítja, hogy be vagyok rúgva? Hát így állunk, kapitány úr? Hogy ön hülyét csinált belőlem, minden tiltakozás nélkül elfogadtam. De most már határozottan túl messzire megy! Határozottan. Kérem, ne jöjjön nekem ilyenekkel. Csak mert nem értettem egyet az identitáscserével, ilyenekkel jön nekem? Csak mert nem hagytam magam megvesztegetni? Ne tegye magát nevetségessé. Kérem, ne igazgassa az egyenruháját. Mert különben nekem is másképp kell fellépnem. Nyugodjék meg. Igyék. Gondoljon át még egyszer mindent, mielőtt újra az egyenruháját ráncigálná. Kérem, ne éreztesse kapitány mivoltát. Ellenkező esetben
Villon felhajtja a maradék bort.
nekem is éreztetnem kell François Villon-mivoltomat, és meg kell olajoznom a nevetőizmaimat. Ne provokáljon. Az ég szerelmére kérem, ne nevettessen. Nevetésem ragályos, én mondom önnek. Nagyon, nagyon ragályos. Igazi, hosszú századokra terjedő nevetésjárvány törhet ki. Micsoda, nem hagyja abba egyenruhája huzigálását? Hát jó, akkor kénytelen vagyok változtatni, és más irányból megközelíteni a dolgokat. Tudja ön, kapitány úr, miket beszélnek ott, ahonnan én jövök? Hogy még ha oly részeg vagyok is, hogy mezítelenül szököm az utcára egy erkélyről vagy a katedrális előtt végzem el a nagydolgomat, még akkor is józanabb vagyok önnél, kapitány úr. Ezt nem én mondom, hanem a zöldségkereskedők, a kocsisok, a fogadósok, az utcaseprők, a kádárok, a színészek, a kéményseprők, a nép általában. És még azt is mondják, igen, hogy az ön fellépése, kapitány úr, mindenhol azonnal azt a látszatot kelti, hogy ön mindig holtrészegen kódorog. Én mondom önnek, ezért menekülnek az emberek, bárhol felbukkan ön, rögtön a házaikba, és magukra zárják az ajtókat, ablakokat. Ezt elővigyázatosságból teszik, mert attól félnek, hogy bármely pillanatban valamilyen bunyót vagy Isten tudja még milyen, ennél sokkal rosszabb dolgot provokálhat. Igen, kapitány úr, a lovam, amivel az előbb idevágtattam, az is nyugtalanul néz önre, és úgy dobog a patájával, mintha szerencsétlenséget szimatolna.
Villon rázkódik a nevetéstől.
Nem, kapitány úr, nem megyek bele az identitáscserébe. Nem vagyok én olyan! Egyáltalán nem. Kisebb engedményt hajlandó vagyok tenni. Na látja?
Villon táncol.
Kapitány úr, tudom, hogy különösen szereti a kockajátékot. És egyáltalán a játékot. Ön fantasztikus játékos. Elismerem, én is. Most megtanítom önt egy új játékra. Tánccal kezdődik. Megengedi hát, hogy felkérjem? Igen? Köszönöm. Egy lépést előre, kettőt hátra. Így, így. Beletáncolunk az 1789-es esztendőbe, amikor is ön Párizs főbírája. Kapitány úr, ön durván rálépett a csizmámra, igen, de ez valószínűleg hozzátartozik a játékhoz,
Villon abbahagyja a táncot. A teremben ülő közönséghez fordul.
ami már elkezdődött. A rendezői utasítás, egészen röviden, így hangzik: Hatalmas embertömeg, amely egyre nő. Kövek röpködnek. A Bastille-t beveszik. Párizs összes harangja megkondul. Barikádok emelkednek burkolatkövekből, szekerekből és bútorokból. Az ékszereket, értéktárgyakat és fémből készült háztartási eszközöket beolvasztják és lövedéket öntenek belőlük. A nemzetőrség fejezetenként osztogatja az első alkotmánytervezetet. Fegyverropogás. Hangzavar.
Villon képzeletbeli partneréhez fordul.
Ön, főbíró úr, jobbról jön, én pedig balról. Szabónak van öltözve, kecskeszakállal, rövid parókával, kockás nadrágban és mellényben, az ingujja feltűrve, és úgy hadonászik, akár a nemzetőrség képviselője. Én megismerem a csizmájáról, amit sohasem húz le. Ön pedig csak akkor ismer fel engem, amikor letartóztatom. És most kezdődik a cselekmény, kapitány úr.
Villon a folyópartra ül és a vízbe bámul.
Mivel torkomra fagy a szó, én kacagok először. Azután rámutatok a csizmájára. Egy polgár kapcsol, és elkezd kacagni. Egy másik polgár is kapcsol, elkezd kacagni, és azt kérdezi, mit csinálunk vele. Egy harmadik polgár kapcsol, kacagni kezd, és azt mondja, a börtönök jelenleg nem biztonságosak. Egy negyedik polgár kapcsol, kacagni kezd, és azt mondja, polgárok, egészen a közelben lakom, és felajánlom az árnyékszékemet. Néhány polgár kapcsol, kacagni kezd, és azt kiabálja, hogy igen, igen, ott biztos őrizetben lesz. További polgárok kapcsolnak, kacagnak és őröknek ajánlkoznak. Egy következő polgár kapcsol, kacagni kezd, és azt mondja, az árnyékszéken rögtön kezdje el írni a feljegyzéseit, hogy mit is tett azóta, hogy kapitányból főbírává léptették elő. Egy másik polgár kapcsol, kacagni kezd, és azt mondja, hogy pár évszázaddal korábbról kell kezdenie, mégpedig azzal az idővel, amikor még alacsonyabb tisztségben volt. Egy újabb polgár kapcsol, kacagni kezd, és azt mondja, azt is meg kell rögtön vallania, hogy a következő évszázadokban mit fog tenni. Egy másik polgár kapcsol, kacagni kezd, és azt mondja, a főőrség minden tagját, egyenruhásakat és civileket, meg kell neveznie, a polgári nevükkel és pontos címükkel együtt. Sok-sok polgár kapcsol, kacagni kezd, és azt kiabálja, hogy igen, igen, rendelkezésre bocsátjuk illemhelyünket. Egy másik polgár kapcsol, kacagni kezd, és azt mondja, van egy szíjgyártó barátom, aki történeteket ír a kézművesekről és a szegény emberekről, s mivel egész áldott nap gürcölnie kell, hogy hét főből álló családját el tudja tartani, csak éjszaka van ideje írni, de lévén egyetlen kis szobájuk az egész család számára, vissza kell vonulnia az árnyékszékre, hogy senkit se zavarjon és nyugodtan tudjon írni; és meséit szívesen olvassák, és nagyon elterjedtek az egyszerű nép körében; tehát polgárok, ahogy látják, az árnyékszéken igencsak jól lehet írni. Minden polgár nevet.
Villon megmerítkezik a folyóban.
Most pedig, amíg önt bekísérik, kapitány úr, megszabadulok a tetveimtől. Nem, én nem olyan vagyok. Nem, kapitány úr, nem hagyom cserben. Nem, én nem. Ha már belekevertem ebbe a játékba, ki is húzom onnan. A szavamat adom erre. De addig is meglátogatom önt néhányszor. Csak semmi aggodalom, jönni fogok. Asszonyokkal mára nem csinálok programot magamnak. Ez egyértelmű. Néhánynak sajnos biztosan csalódást fogok okozni. De lesz idejük megvigasztalódni. François, te édes angyal, ne siess, ne siess, az élet átkozottul rövid, mondom magamnak újból és újból. A kártyázáshoz még kevésbé van kedvem. És a legkevésbé van kedvem ma este a bitófához. Az embernek néha furcsamód ahhoz van kedve, hogy semmit se csináljon. A ma este ilyen. Ma este társalogni van kedvem. Rögtön jövök, mindjárt befejezem a tetvészkedést. Hozok önnek egy kis harapnivalót és természetesen bort, sok bort. Amint látja, egyáltalán nem vagyok olyan, kapitány úr.
Villon kiszökik a vízből. Egy hídláb mögött levetkőzik. Bebugyolálja magát egy takaróba, és kiteríti a ruháit száradni.
Már itt is vagyok, Ronsard főbíró úr. Én vagyok, Villon, a félkegyelmű Villon. Azért jöttem, hogy történetet meséljek önnek, amelyben ön egyáltalán nem jelentéktelen szerepet játszik. Mondtam már, hogy tudom, szívesen játszik. Micsoda, semmiről nem tud? Nem emlékszik semmire? Miért igyekszik, főbíró úr, semmit sem tudni, ha azt sem tudja, miről van szó? Látja, én nem vagyok olyan. Hozok önnek egy kis harapnivalót és bort. Errefel ön így viselkedik?
Villon kenyeret, sajtot és egy üveget vesz elő a zsákjából, melyet ki is nyit. Mindent egy kőre helyez.
Tessék. Lásson hozzá, főbíró úr. Amíg eszik, elmesélem önnek a történetet. Ne kéresse magát, igyon. Egyen. Ezt a történetet, amelyben ön szerepel, kapitány úr, egy igen nagyra tartott sebész élte meg. Egy kellemesnek mondható hölgyszalonban ismertük meg egymást, ahol mindketten megfordultunk, igenis. Ő maga mesélte nekem ezt a történetet. Már nem él, az Úr magához szólította őt az utolsó pestisjárvány idején. Nem emlékszik rá? Megértem. Semmi gond. Rendben, hát megpróbálom rövidre fogni a mondandómat. Ön, kapitány úr, ön vádolta meg sarlatánkodással. De igyon még. Sarlatánkodással vádolta őt, mert folyton olyan megjegyzéseket tett, miszerint az ön megszállottsága és fanatizmusa agydaganattal lenne összefüggésben. De vegyen még! Végül sikerült önnek húsz évre a sóbányákba száműznie őt. Micsoda, hogy nem tud semmiről? Akkoriban, főbíró úr, ön még nem volt kapitány, akkor még csak hadnagy volt a városőrségben, igen. És ön azt gondolja, hogy főbíróként nem felelős azért, amit kapitányként elkövetett, és kapitányként sem felelős azért, amit hadnagyként tett, és amire már egyáltalán nem emlékszik? Ám legyen. XI. Lajos király öt év után megkegyelmezett a híres sebésznek. De még nem tartunk ott. Biztos vagyok abban, hogy ön semmiről sem tud. Ezért rövidre fogom mondandómat. Nos, egy szép napon, természetesen egyetlen őrszem sem tudna visszaemlékezni, mikor is volt ez, a híres sebészre került a sor, hogy elnyerje méltó büntetését. A büntetés lényege pedig az ő maximális megalázása volt. Minden vödröt ki kellett ürítenie a latrinába. A latrinában pedig egy cédulát talált, amelyet kihalászott. Igyon csak, főbíró úr. És ezen a cédulán érdekes feljegyzések álltak. Nem emlékszik semmire? Ez viszont már meglep. Bár érthető, ha a dolgokat emberi módon szemléljük. Látja, főbíró úr, ön sem annyira tökéletes, mint amennyire gondolja. Ön is követett el hibákat. Én, őszintén megmondom, főbíró úr, az ön helyében inkább lenyeltem volna egy ilyen cédulát, mintsem azt az árnyékszéken használjam. De mégis, ahogy már mondtam, én azt teszem, amit akarok, ön pedig azt, amit tud. Rövid leszek, igenis. Az én híres sebészem tehát rögtön nekilátott, hogy a fontos értesüléseket egy  kő segítségével lekopogtassa a többieknek. Akkor lépett ön oda. Igen. Akkoriban ön már hadnagyként tökéletesen értett ahhoz, hogy minden nesz nélkül kinyissa az ajtókon levő lakatokat, reteszeket, láncokat.  Nem tud semmiről? Őszintén mondom, már semmin sem csodálkozom. Rendben. Ön azt kérdezte, honnan szerezte a követ. Ő azonban, amint önt meglátta, zavarában csak annyit tudott motyogni, hogy a káposztalevesben találtam, délben. És akkor önből állati röhögés tört ki. Persze ön nem emlékszik semmire. Szép. És ebben a röhögésben veszítette ő el az összes fogát. Szerencsére ennyivel megúszta, no meg egy állkapocstöréssel. Erre sem emlékszik? Hát jó. Engem, mint mondtam, már semmi sem lep meg. De talán emlékszik, kapitány úr, arra az udvari bálra, amelyen ceremóniamesternek volt beöltözve. Igyon, egyen. A történetnek ugyanis folytatása is van. E nélkül a folytatás nélkül a történet nem lenne olyan érdekes, hogy azt el kellene önnek mesélnem. Igen. De fogjam csak rövidre a szót. A sebésznek, mint már mondtam, öt év után megkegyelmeztek. A király kegyelmezett meg neki. Vagyis a király nagylelkűsége. Kérem, igyon. Még a becsületét is visszanyerte. Sőt: egyszer az udvarba is meghívták egy bálra. Tessék, lásson hozzá. Ön akkor ceremóniamesternek volt beöltözve. Nem emlékszik? A híres sebész felismerte önt a csizmájáról. Majd a tekintetéről. Ön viszont természetesen nem ismerte fel őt. Hosszú bajuszt viselt és sűrű szakállt, hogy fogatlanságát leplezze. Kedves François, mesélte később a híres sebész, szóval így futottunk össze újra, évekkel később az udvarban, ő ceremóniamesternek maszkírozva, én pedig szakáll és bajusz mögé rejtve arcomat, hogy a foghíjamat leplezzem, nem csoda hát, kedves barátom, hogy azóta mindig úgy érzem magam, mintha karneválon lennék. Igen, kedves François, ismételgette, nekünk még sok nevetnivalónk lesz. De amint már mondtam, kapitány úr, a megbecsült sebész halálra nevette magát. Isten magához ragadta őt az a legutóbbi pestisjárványkor. Főbíró úr, egyen, igyon. Kissé fáradt vagyok. Bemászom a folyóba, hogy felfrissüljek. De visszajövök, hát persze, hogy visszajövök.
Villon leveti magáról a takarót és a folyóba csúszik.
Ó, kapitány úr, milyen jól hűsít a víz! Egyből elmúlik tőle a fáradtság.
Villon néhányszor alámerül.
Kapitány úr, csalódtam önben, csak ezt tudom mondani. Azért látogattam meg, hogy társalogjak magával. Szórakoztatni akarom, és ön, ön nem akar tudni semmiről, nem emlékszik semmire. Még enni sem akar. Aggódom maga miatt. Túl kemény a kenyér, túl száraz a sajt? Lopnék önnek friss kenyeret, ha nem félnék, hogy ellátja a bajomat. Akárcsak annak idején, amikor ötéves koromban az első kenyeret loptam. Akkoriban ön nyilvánosan páholt el engem a piacon. Hiába dolgozta magát agyon szegény anyám, soha semmire nem futotta. Én pedig egyszerűen nem akartam éhen halni. De önnel, kapitány úr, másképp áll a helyzet. Tudom, hogy a becsület és az igazság bajnoka, és inkább az éhhalált választja, mintsem megengedje, hogy friss kenyeret lopjak magának.
Villon felbukik a vízből, vidáman dúdolgat, és féktelenül spriccolja maga körül a vizet. Magára kapja a takarót, és elővesz a zsákból egy ürücombot.
Újra itt vagyok, főbíró úr. Ürücombot hoztam önnek. Puha és ízletes. Ez majd biztosan bátorságot önt magába. Nem megy ez így. Tényleg nem. Nem jelenek meg a nőknél. Nem jelenek meg kártyapartikon. Nem jelenek meg a bitófa alatt.
Villon a kőre helyezi az ürücombot, a kenyér és a sajt mellé. Leül, és nekitámaszkodik egy fatörzsnek.
Kérem. Én is fogok valamit enni, ettől biztosan bátorságra kap. Ez így tényleg nem megy, főbíró úr. Ma este társalogni van kedvem, és ön egyszerűen nem emlékszik semmire. Pedig egészen kellemes itt. Igyon. Ürücomb vörösborral, ez egyszerűen minden életerőt elővarázsol az emberből. Különben, főbíró úr, hogy is áll a feljegyzéseivel? Hallottam, főbíró úr, hogy a polgárok mindent, amit ön feljegyzett, cédulákon akarják sokszorosítani, s ezeket egész Párizsban ki akarják függeszteni. Személy szerint ezt puszta híresztelésnek tartom, főbíró úr.
Villon kinyújtózkodik, csak a feje marad a fatörzsnek támasztva.
Milyen kellemes itt, főbíró úr. Egyék. Igyék. Tényleg, igazán kellemes itt, főbíró úr.
Nem vagyok túl nagy kényelemhez szokva, a társalgáshoz viszont elengedhetetlen az ösztönző légkör. Ürücomb, vörösbor és némi végtelenség, például. Most már nem tagadhatja meg a társalgást. Ugyanis olyan történetet mondok el önnek, amelyet épp öntől hallottam. Megint nem emlékszik semmire? Rendben. Én nem vagyok olyan. Megpróbálok segíteni önnek az emlékezésben. Ez akkoriban volt, amikor ön felajánlotta nekem, hogy megvéd az útonállók, csalók, szajhák és hamiskártyások ellen. Többször is meglátogatott engem. Átmenetileg a kövér Margot-nál laktam. Ez sem mond önnek semmit? Ugyanarról a nőről van szó, akinek a fűzőjén, hátul, egyszer összetalálkozott a kezünk. Nem tud semmiről? Akkoriban mesélt ön nekem egy híres asztrológusról, akinek folyamatosan felajánlotta segítségét. Ön nagyhatalmú, kacsintott felém közben, és mindenkit önzetlenül a védelme alá tudna venni, aki elfogadja az ön oltalmazó önzetlenségét. Na de rövidre fogom a mondandómat. Igenis. Igyon hát. Ön azzal dicsekedett, hogy az asztrológusnak még a halálos ágyán is felajánlotta segítségét. Fennhangon mesélte nekem, főbíró úr, hogy: François úr, az asztrológus híres ember volt, és az utolsó napokban is folyton odamentem az ágyához, hogy szemmel tartsam. Tudja, mit kérdezett akkor tőlem? Hány fogát ütötte ki annak a férfinak, kapitány úr? Kérem, kérem, eressze le a kezét, nem szó szerint értettem. Igen, nem szaporítom a szót. François, édes angyal, mondogattam magamban akkoriban, ez vidámnak ígérkezik, halálosan vidámnak. És akkor elkezdtem nevetni. És akkor önből is kirobbant a nevetés. Csak nevettünk és nevettünk, igen. Majd megpukkantunk a nevetéstől. Nem emlékszik semmire? Már elég sok vörösbort megittunk. És mialatt ön szakadt meg a röhögéstől, folyton az asztal alatt babrált. De hát egyen, igyon! Akkor én is pukkadtam meg a röhögéstől, szakadtam meg, amíg az asztalt fel nem döntöttem. Észrevettem, hogy egy tölcsért akar az asztal alsó lapjára erősíteni. Miért épp tölcsért, kérdeztem. Miért nem patkót? Vagy varjúszárnyat, benne fésűvel? Na látja. Akkor ügyesen végigittuk az egész éjszakát, és csak nevettünk, csak nevettünk. Hogy most emlékszik-e rá vagy sem, főbíró úr, mindegy, én megyek. Megyek. Újra nagy kedvem támadt izzadni. De mert a malmok most alusznak, fürödni megyek. Megfürdöm egy kicsit a végtelenségben. De visszajövök. Természetesen visszajövök.
Villon a Szajnába ugrik.
Főbíró úr, most a végtelenségből beszélek önhöz, önhöz, aki egy árnyékszéken rejtőzik, a Rue de Longchamp-on, ha nem tévedek. De az utca lényegtelen, ilyenfajta csekélységek semmit nem jelentenek a végtelenséghez képest. Remélem, főbíró úr, a hangom eljut önhöz, és ön hall engem. Megmondom őszintén, ez alkalommal is magammal hoztam volna önt, de tudja, a polgárok lázasan figyelik. Egyikük még a kulcsot is lenyelte túlbuzgóságból. Így van ez. De megpróbálok egészen tagoltan beszélni, hogy Párizsnak eme pokoli zajában hallani tudja szavam.
Villon lapos helyet keres a vízfenéken, hogy leülhessen.
Isteni, főbíró úr, igen, egyszerűen isteni, amikor a víz az ember szájáig ér. Kimondhatatlanul sajnálom, főbíró úr, hogy nem ül mellettem a Szajnában. Őszintén. Meglátom, mit tehetek. De biztosítom önt afelől, hogy én, François Villon, a legigazabbat mondom akkor, amikor a víz a számig ér. Pontosabban: amikor a Szajna a számba csobban. Akkor úgymond elememben vagyok. De hall ön engem?
Újra és újra vizet köpköd.
Igen, hall engem? Amint látja, kapitány úr, én is történetgyűjtő vagyok. Azonban engem nem érdekelnek mások történetei, mindenkinek a saját történeteivel kell dűlőre jutnia, ez az én véleményem a történetekről. Főbíró úr, hall engem? Hall engem? Legfennebb azoknak a történetei érdekelnek, akiket az én történeteim is érdekelnek. Helyes ez így? Nem vagyok szerényebb, mint amennyire egy François Villonhoz illik. Mit gondol, hogy írnám különben a balladáimat és dalaimat? Látja, már kezdi is felfogni. Én a végtelenségből teremtek. És átélem azoknak az életét is, akik belépnek az én életembe. Mint például ön, főbíró úr. Avagy van valami ellenvetése? Életem története, és ez ellen tényleg semmi kifogása nem lehet, szóval az én életem története a nyílások, ajtók, hasadékok, főbejáratok, mellékbejáratok, kapuk, ablakok, falrepedések, lyukak, portálok, hátsó ajtócskák összessége, amelyeken át mindenki belép saját történeteivel az életembe. Igen. Viszont gazember volnék, hall engem, igen, egyenesen gazember, ha nem tenném hozzá, hogy ez csupán féligazság. Az igazság másik fele egyetlen áthatolásból áll. Igenis, hall ön engem? És ez az áthatolás, kapitány úr, egy diadalkapun keresztül történik. Tényleg, főbíró úr, azon a diadalkapun én újra és újra büszkén sétálok át a boldog evilágból a még boldogabb túlvilágba. A túlvilágba, amelyet a végtelenség ural. Főbíró úr, ha nem lenne ez a végtelenség, már rég hagytam volna magam bitófára jutni.
Villon kiemeli fejét a vízből, és torkaszakadtából nevetni kezd.
Igen, Ronsard főbíró úr, én vagyok az, a félkegyelmű Villon. Egyszerűen nincs már hitem. Hogy létezik határ, azt látom. Vagy azt gondolja, hogy vak vagyok? Hét korty a belépti díj. Önnek viszont, amint azt nagyon is jól tudja, a duplájába kerül. Nekem például elég három korty is, sőt néha egyre sincs szükség. Valójában ide-oda sétálok rajta, anélkül, hogy ezt észrevenné, főbíró úr. Ez olyasvalami, ami mindig adott számomra, de csak amennyiben hiszek benne. Hall engem, főbíró úr?
Színlelt patetikussággal.
Hallja, főbíró úr, a nevetést, ami mélyen bennem bukfencet hány?
És a nagy nyugalmat hallja-e, amely egészen mélyen visszatartja bennem a lélegzetet, és amely félelemmel tele figyeli a nevetést? Kérem, ne csörgesse a sarkantyúit, a nevetés megszűnhet.
Suttogó hangon.
Egészen halkan beszélek, hogy hallhassa a békét, nem az örök békét, amelynek szolgálatában ön áll, az csak azután jön el, ha az ember végleg becsukta a szemét.
Suttogva.
A kis, mindennapi békét kell meghallania, amelyre azért van szüksége az embernek, hogy szabadon lélegezhessen, amíg él. Hallja-e, főbíró úr, ezt a békét?
Villon ismét beleül a folyóba, közben folyamatosan köpdösi a vizet.
Átkozott ez a Szajna-víz. Kár, hogy nem kóstolhatja meg, sajnálom, ez biztosan kijózanítaná. Na de rövidre fogom. Igen. Igenis jövök. Igen, már megjöttem.
Villon kiszáll a Szajnából, magára dobja a takarót, és az étellel megrakott kő elé ül.
Főbíró úr, az ürücomb első osztályú volt, nem igaz? Igyon csak. Kérem, igyon. Ezt az ürücombot a kövér Margot-tól kaptam, reggel, amikor rám jött az izzadhatnék. Édes Villon, mondta búcsúzáskor, vedd magadhoz ezt az első osztályú ürücombot első osztályú teljesítményed fejében. Jó lélek, igenis az. De igyon még!
Villon tör a kenyérből, eszik a sajtból.
Idehallgasson, főbíró úr, mit hallottam. Igyon! A polgárok, igenis a polgárok létre akarnak hozni egyfajta polgári igazságszolgáltatást, amely életfogytiglan tartó nevetségességre ítélné önt. Igenis. Egy vándorcirkusz már felajánlotta, hogy magával viszi, és mindenhol különszámként mutogatja önt. Ezt, ha érdekli a véleményem, főbíró úr, kissé túlzásnak tartom. Azt gondolom, ez csak újabb híresztelés. De igyon még! Szörnyen kellemes itt.
Villon sóhajt egyet.
E pillanatban tökéletes lenne a világ, ha felcsendülne egy kis lantszó. De mint bármi más, ez is megoldható, főbíró úr. Elnézést, mindjárt visszajövök.
Villon elővesz a zsákjából egy lantot és visszaül. Ezután finoman végigfuttatja ujjait a húrokon.
Tulajdonképpen azért jöttem, főbíró úr, hogy elmeséljek önnek egy történetet. Igenis, azért. Tudja, szívesen társalogtam volna önnel, de mivel semmire sem emlékszik, igen, egyáltalán semmire, ezért úgy beszélek önhöz, mint saját magamhoz.
Villon közelebb megy.
Kövér Margot, ez a jó lélek. Ha nem tévedek, róla volt szó. De igyon már, ne kéresse magát! Azt mesélte, hogy ön kapitányként sorozatosan tiszteletét tette nála. Kétszeres minőségben, igen. Egyrészt bűnösként, másrészt Isten nevében, hogy megbocsássa e szegény lélek bűneit.
Kacsintva.
Megéri a pénzét, főbíró úr!
Villon még közelebb megy, kicsit erősebben pengeti a lantot.
Ej, milyen kellemes itt. Ma este jobban érzem magam, mint egy fenékjáró küllő a Szajnában. Nem, egyáltalán nem sajnálom, hogy ma este elmulasztottam becsületbeli kötelességeimet, csak azért, hogy önnek, főbíró úr, történeteket meséljek. Csak remélhetem, hogy megjavulok. Egyszerűen jól érzem magam. Tudom, most önző vagyok. De nem tudom mindig azt tenni, ami másoknak gyönyört okoz. Különben, például ha ma este hagyom magam felakasztani, az ön gyönyöre csak feleannyira lett volna perverz, mint a mostani gyönyöre, éspedig hogy engem végighallgasson, amint monológot folytatok önnel. Mondja meg őszintén, így van-e? Na látja?
Villon teljes erővel belecsap a lantba.
Na de rövidre fogom a szót. Miről is beszéltem? Vagy úgy. A kövér Margot-ról, erről a jó lélekről. Aki azt mesélte még, hogy ön, Isten nevében való feloldozásként, azt követelte tőle, hogy a Párizsban kószáló bűnösökkel az ágyban imádkozzék. Igyon, ha már semmire nem emlékszik. Önnek ugyanis, amikor még kapitány volt, az volt a véleménye, hogy az ilyenfajta imák közben könnyen felismerhető, hogy éppen egy spanyol kardinálisról vagy egy angol érsekről van-e szó. Igenis. Ahogy elmesélte, ön meggyőzte, hogy a feloldozáshoz természetesen az is hozzátartozik, hogy e vasárnapi miséken az alkalmanként ajándékba kapott karkötőt, láncocskát, gyűrűt, brosstűt, fülönfüggőt a párizsi templom áldozati perselyébe kell tennie. Az az áldott jó lélek. Mindent megtett annak érdekében, hogy bűnei bocsánatot nyerjenek. Igenis, mindent.
Villon ismét halkabban pengeti a lantot.
Egyszer csak, főbíró úr, ez az áldott jó lélek megzavarodott. Felismert az ön ujján egy olyan gyűrűt, amellyel Istennek áldozott. Ön meg csak forgatta a szemét, és jámboran azt válaszolta: mit tehetek én, Isten akarta így. És ezzel, főbíró úr, véget is ér a történet. Igyon. A végtelenség már türelmetlenkedik. És a füvek illata szólongat. És a békák jókedve brekeg, minden hátsó gondolat nélkül. Újra be kell másznom a Szajnába, de jövök mindjárt. Hát persze, hogy jövök, csak semmi pánik.
Villon a Szajnában.
Főbíró úr, ismét a végtelenségből beszélek önhöz, hall engem? Igen, hall engem? Ön igencsak rossz állapotban van. Olyan hírek járnak errefelé, hogy ön Isten irgalmasságára hivatkozik. Hogy az, amit ön tett, az Ő akarata lett volna. És ha ezentúl Isten valami mást akar, egyetlen pillanatig sem habozna, hogy ismét az ő igazságszolgáltatásának képviselőjeként gondolkodjék és cselekedjék.
Villon az étellel megrakott kő előtt.
Vége. Kész. Gyorsan, menjünk. Azt ajánlom, tűnjünk el innen, de gyorsan. Ön, főbíró úr, túl komolyan játszott, igenis. Én, François Villon, egyszerűen nem tudom önt követni. Belekevertem önt egyféle balladába, és most ön kever bele engem ebbe a balladába, de úgy, hogy nem látok kiutat. Kész. Menjünk. Táncoljunk ki ebből a balladából. Táncoljunk. Egy lépést előre, kettőt hátra. Igenis. Különben semmiért sem állok már jót. Nem, tényleg nem. Semmi többért.
Villon táncol és a lantot pengeti.
Így. Így, főbíró úr. Mindig egy lépést előre és kettőt hátra.
Villon lehuppan a csomagja mellé. Tovább pengeti a lantot.
Így. Látja, főbíró úr, ismét megérkeztünk az 1456-os esztendőbe. Őszintén, kapitány úr, ön ügyes táncos. Igen.
Villon a zsákjába rakja a lantot.
Kapitány úr, mit csináljunk, találtam még egy üveget. És hajnalodik. És hamarosan el kell indulnom. A malomhoz, igen, kapitány úr, a malomhoz megyek. Ismét iszonyatos kedvem támadt izzadni, úgy sodor magával, mint hét megvadult ló. Csak azért mondom önnek, igen, hogy ne csörömpöljön a sarkantyúival. És hogy eszébe ne jusson megint olyan hülye gondolat, mint tegnap este azokkal a tragikus falragaszokkal, amelyekkel egész Párizst megtöltötte. Igyon. Meglátom, mit lehet tenni. Igyon.
Villon a zsákjában kotorász, és elővesz két könyvecskét.
Nem, nincs több üvegem, kapitány úr. Sajnálom. Tényleg. De találtam két könyvecskét. Igyon. Ne csörömpöljön már a sarkantyúival! Ezek itt a saját végrendeleteim versbe szedve, igen. Önnek ajándékozom. Tessék, ez itt a Nagy testamentum. És ez, kérem, a Kis testamentum, amely nemrég jelent meg nyomtatásban. Olvassa el ezeket a balladákat és dalokat. Kérem, olvassa el őket. Mindjárt megyek a malomhoz, igen. És ön, ön ne hajítsa a könyvecskéket a Szajnába, és ne csomagolja beléjük az uzsonnáját. Olvasson bele olyan pillanatokban, amikor belezavarodik abba, amit Isten gondol. A könyvecskék ugyanis használnak a kétségbeesés ellen. Igen. Olvasson. Igyon. Tegye, amit akar. Végül is szent jogában áll el nem olvasni őket, amint az is szent kötelessége, hogy az el nem olvasottról ne alkosson véleményt. Tegyen, amit akar, igen, kapitány úr. Kimondhatatlanul nagy kedvem támadt most izzadni. Ráadásul pedig kezd hajnalodni. És a malom is megindul. Igen.
Villon az egyik hídpillér mögé húzódik.
Hű, a ruhák még nem száradtak meg teljesen. Ez viszont nem annyira lényeges. Nem, kapitány úr, egyik könyvecskében se keresse ezt a balladát. Ezt épp az imént éltem meg. Hogy a ruháim még vizesek, semmilyen lényeges szerepet nem játszik, a malomnál, ha megkezdem az izzasztókúrát, önről úgyis annyira fog csorogni a víz, mint a vidám esőfelhőkből szokott. Hogy ön, kapitány úr, jobban belekeveredett ebbe a balladába, mint amennyire számítottam rá, nem lep meg annyira. Igyekezni fogok. Körül fogok nézni, hol tudnám kiadni. Talán a következő könyvecskémben fog helyet kapni, amelynek valószínűleg Az akasztottak lesz a címe. Amint mondtam, lehet, hogy ebben fog szerepelni, de lehet, hogy nem. Majd meglátja, kapitány úr.
Villon előbújik a hídpillér mögül.
Ám valamire felhívom a figyelmét, kapitány úr. Egyes dolgok úgy tűnnek, mintha teljes egészében az ördög tréfái lennének, mégis mintha Isten tréfálkozó keze is benne lenne a dologban. És természetesen fordítva. Nem akarom a tréfa természetes egyensúlyát megzavarni. Nem, én nem. Ilyen értelemben én is beavatkozhatom egy kicsit. Csak röviden az emlékezetébe akarom idézni, hogy nem tudom, kinek a gyermeke vagyok. Az öreg Montcorbier-é vagy Villon páteré?
Villon becsomagolja a megmaradt ételt és a takarót a zsákba.
Kapitány úr, megyek izzadni. Csináljon, amit tud. Világos. Majd szétrobbant az izzadhatnék. Igen, tudom, nem csak ön tart engem félkegyelműnek, kapitány úr. Hanem a kocsisok is, a kereskedők, a napszámosok és mások, akik a malomnál kószálnak. Ha már nem akar bíboros lenni, mondják, legalább ne lenne olyan hülye, hogy zsákokat cipel, anélkül hogy egy garast is zsebre vágna.
Villon abbahagyja a csomagolást.
Hát jó. Mondok én önnek valamit, kapitány úr. Nem a zsákcipelést élvezem. Azért cipelek zsákokat, hogy a legnagyobb gyönyörömet, éspedig az izzadást élvezhessem. Az izzadás a lényeg, a zsákcipelés csak mellékes. Hogy kedvem szerint izzadhassak, épp zsákokat kell cipelnem. Igen. És ha saját élvezetem mások hasznára válik, kapitány úr, hát kérem, az hidegen hagy. De ha a saját élvezetemből hasznot is akarnék húzni, bizony, kapitány úr, úgy érezném magam, mint a legközönségesebb csirkefogó, igenis.
Villon tovább csomagol.
Hoppá, kapitány úr, még van itt egy üveg.
Villon szívből nevet.
Nincs olyan üveg, amelyik az utolsó volna. Viszont olyan nap van, amelyik az utolsó. Utolsó szó is van, utolsó foka a létrának, az év utolsó virágai, utolsó próbálkozás. Végtisztesség is van, amit valakinek megadnak. De olyan üveg, amelyik utolsó lenne, hát olyan nem létezik.
Villon rázkódik a nevetéstől.
Ezt nem én mondom, kapitány úr. Ez az az üzenet, amelyet ön Az arany oroszlánhoz nevű vendégfogadóban hirdetni szokott. És azt gondolom, kapitány úr, hogy ez a meglátása is azok közé tartozik, amelyek önt végtelen bizalommal töltik el.
Villon vállára veszi zsákját.
Most viszont mennem kell. Elég volt, a ballada különben soha nem ér véget. A végtelenség is visszavonul a temető templomtornyába. A fűszálak remegni kezdenek a kaszástól való félelmükben. És nincs szomorúbb a világon, kapitány úr, mint amikor a halottak kellemes illatot árasztanak. Hajnalodik már. És a Szajna olyanná válik, akár egy tükör, melynek titkaiba nem tudunk bepillantani. És a szél alattomossá varázsolja a békákat. És a bagoly saját hívó szavának visszhangja elől menekül. És a kövek hunyorítanak, akárcsak a szemek, amelyek nem tudják elhinni mindazt, amit látnak.
Villon kifelé indul.
Látja, kapitány úr, mit tett velem ön és a párizsi főőrség? Látja?
Megáll.
Nem tudom, mit gondolt az, aki engem nemzett. Valószínűleg semmit. Ezért nem érdekelnek sem az öreg Montcorbier kapcsolatai, sem páter Villon összeköttetései. Ön, kapitány úr, ön csinálta azt belőlem, ami vagyok. Voltaképpen ön nemzett engem. Akkoriban, amikor ötéves voltam, és amikor ön nyilvánosan elpáholt a piacon. Igen, akkor.
Villon továbbmegy.
Látja, kapitány úr, mit csinált belőlem? Álmodozót, igen, álmodozót csinált belőlem. Álmodozót, akasztófavirágot. Igenis.
Villon elhagyja a színpadot. Sötét lesz. Csak Villon hangját lehet hallani.
Igen, ön olyan, kapitány úr, aki gyermekeket nemz, hogy utána kivégezze őket. Igen, ilyen ön.
Hosszú szünet után.
Ha majd a bitófán himbálózom, újra látjuk egymást.