Print this page

Ion Nete prózái

Bölcsek ösvénye

– Szedd a lábad, kiáltja Dria, közben követi tekintetével, amint átvág az udvaron. Úgy, úgy, Mitrofan, csak szedd a lábad sebesen, mert tyúkeszed van… egyebet sem tudsz, mint loholni, akár egy őrült… majd bámulod órákig a KERESZTDOMBOT, hogy ott rohadna meg az akácaival együtt… de hát én mondom, én hallom… és a szemem is rajtad tartsam, én balga…, hogy valami bajod ne essék… amilyen nyomorék vagy, még földhöz vágod azt a tökfejedet… mennyit kell még vesződnöm, Uram-Teremtőm, hogy szakadna már vége nyomorult napjaimnak… s majd akkor lássalak… Mitrofan csak biceg sietősen a kapu felé. Az asszony haragos szavait elengedi a füle mellett. Megszokta, hogy alig lép egyet, már elered a szája. Sirámait is betéve tudja már.

„Nem látod, CHISAMERA felé tekintek, mi bajod már megint a KERESZTDOMBBAL?!”
Olykor úgy leteremtené. Ám dolga sietős, így inkább csak magában morfondírozik. És igyekszik tovább lefelé, ágakba és gazokba kapaszkodva. Szikkadt lábai már csak üggyel-bajjal engedelmeskednek, igen meggyötörték a fogságban elviselt fagyok. Míg halad, le nem venné szemét a határban szétterülő akácerdőről. Valahol ott húzódott a régi út, és szíve azt súgja, csak az akácok között bújhat meg, aki egy idő óta verni kezdte ablakát. Amint álomra hajtja fejét, legyen éjfél, vagy késő éjszaka, még csak el sem szenderül, már hallja az ablaküvegen a pergő kopogást. Majd egy bosszús hang kiállt: Mitrofan, mire vársz, nem jössz már végre?
“Tán csak képzeltem?” – gondolja kérdőn. És mérgesen sóhajt, amiért ily lassan bír haladni. Bal halántékán lüktet a dagadó ér, majdhogy átszakítja a bőrt.
“Elmehettek már…”, próbál megbékélni önmagával. Nem hiszi, hogy hallásában csalatkozott volna, inkább úgy véli: későre érkezett, s a bölcsek nem értek rá várni. Lelke mélyén azonban bízik benne, egyszer majd csak eléggé gyors lesz ahhoz, hogy elébük kerüljön… s akkor tán megszánják, és magukkal viszik.
Ezt csinálja, mióta csak hazajött a fogságból, panaszolja Dria. Ott ügyködött a kertben, a karók között, melyeken száraz babhüvelyek és dértől megperzselt levelek csüngenek.
– Lesi, akár egy eszelős azt az átok erdőt. Most meg a fene tudja mi jött rá, hogy kopogást hall az ablakon. Csak azért teszi, hogy engem gyötörjön. Nem volt elég nekem annyi időt csak várni rá…
– Nem próbáltad megállítani, mikor elindul így, az út felé – kérdezte egyszer Lica, hallgatva amint egymagában motyogta panaszát.
– Lica, Lica, ugyan, hogy jut eszedbe ilyet kérdeni? Na hallod, hát nem próbáltam én megállítani? Ej, ha tudnád mi mindent elkövettem… Mindenféle csodaszert kipróbáltam… Merthogy korábban hónapokig nyomta az ágyat. Félt a sötéttől. Alighogy beesteledett, csak látom, hogy összegubancolódik az ágy közepén, bodzasan vicsorogva, mint kutyáktól szorongatott vadállat. Hogy sokáig a haját sem engedte nyírni… Sziszegett, mint a kígyó, és csak gyötrődött, míg holtfáradtan rogyott össze.
– És szóval-szépszerével nem próbáltad?
– Oh, dehogyisnem, de hányszor, Lica! Ne hazudjak: eleinte féltem közeledni hozzá. Tettem én is, miképp hallottam másoktól: hogy a holdkorosokat hagyni kell, hadd tegyenek kedvükre. Ha megzavarod, vagy ráijesztesz, tán eszét veszti örökre. Mintha csak meg sem látnám. Egy időben, mikor szaladni kezdett az út felé, csak osontam utána, akár az árnyék. Aztán látva, hogy ott vesztegel megkövülten az út közepén, magára hagytam. Annál is inkább, mert itt, a faluvégen nem sokan háborgatják. És így ma, és megint holnap, mígnem erőt vevék magamon, és mondom: mi lesz, ha elébe állok! Ott vártam rá a vadalmafánál, éppen az ösvény közepén. Na, mit gondolsz, Lica? Elvonult, mintha ott se lennék! Nem látott mást, csak az akácokat. Mert maga mondja, nem lát egyebet, csak akácot… Másszor a kapuban vártam, amikor visszatért. Szóba elegyedtem vele. Mintha csak hosszú útról tért volna meg. És akár hiszed, akár nem, boldognak látszott, hogy hallja a szavam. Na, de voltunk a Scrieciu temetésén, hadd meséljem el. Azt mondta, előreszalad, hogy odaérjen az istentisztelet előtt. Ott vágott át a temető megetti emelkedőn, és a keresztek közé érvén úgy érezte, ki kell fújja magát. És ekképpen támaszkodván egy keresztnek, lám, ugyanannak dőlt Mirinu is. Létezhetetlen, hogy ne emlékezz rá, adószedő volt itt valamikor. Tudod, Linţával élt. Annyit beszéltek róluk! Hogy csak úgy összeálltak, mint kóbor farkasok, és csatangoltak dologtalanul. Éjjel meg itt-ott, elhagyott hajlékon húzták meg magukat. Aztán Mirinu eltűnt. Beszélték, hogy minden pénzét Linţával verte el. Meg hogy börtönbe került. A bánat tudja, mi a való. Amikor újra előkerült, Mirinu olyan volt, akár egy csontváz. Sovány, nyomorult, egész ábrázatából csak a szeme látszott. Akár a bolygó lelkek a Ménköves Bükknél, mint mondják némelyek, hogy ott kísértenék éjnek idején az arra járó vándort. Folyton egy könyvet szorongatott. Olvasott is belőle, miközben járt-kelt az úton. És soha nem hiányzott volna egy temetésről sem.
“Úgy kirázott a hideg”, panaszkodott az én Mitrofanom. Azt mondta, mihelyt meglátta Mirinut, úgy érezte, el kellene tűnjön a keresztek sűrűjében. És amilyen apró termetű, ez nem is lett volna nehéz. Már-már lódult volna, de még egyszer visszasandított a szeme sarkából Mirinura. Az meg, képzeld Lica, észrevette, hogy osonni akar. Oly kegyetlen pillantással illette, hogy Mitrofan lába földbe gyökerezett. Egy tapodtat sem volt képes mozdulni. Ott csüngött tovább, a kereszt szárnyán. És akkor Mirinu hozzáhajolt, szájával épp a füléhez, és rákezdte: ezt nevezik végtisztességnek, te Mitrofan? Nem hallod, hogy inkább gyalázza Scrieciut? Ez a mi pópánk képtelen bűneink bocsánatáért könyörögni. Honnan is tudhatná ő, mely ének illik a lélekhez, ha erre az útra tér… meg, hogy mi legyen az ő tápláléka…
Hallod, te Lica, azt tanácsolta Mitrofannak, látogasson el hozzá. Megtanítalak, úgymond, a bölcsek ösvenyének énekére. És mert az én emberem nem értette, miért pont őt akarja megtanítani, Mirinu levette kezeit a keresztről, és elkezdi borzolni az orgonabokor leveleit. Bizonygatta, most megmutatja neki, miképpen miképp nyílik meg az út a bölcsek előtt. Semmi sem állhat az útjukban. Aztán egyszer csak azt mondja Mitrofannak, már látja is a bölcseket. Belekezdett egy imába, amelyben arra kérte őket, ne tévesszék szem elől a vezércsillagot. Mert akkor porrá és hamuvá lesz az egész világ. Vigyázz, mondotta Mitrofannak, ha találkoznál a bölcsekkel, kérd meg őket, hogy vigyenek magukkal… Most mond te is Lica, mit tehettem volna, miután mindezt elmesélte. Azóta egyvégtében a bölcseket várja...

*

Mitrofan áll az út közepén, és búsul, hogy megint feleslegesen loholt.
– Tudtad, hogy Mirinu megvakult, kérdi Driát.
Az asszony hirtelen azt sem tudta, mi volna jobb: szóba álljon-e vele, vagy nézzen csak dolga után, úgy téve, mintha nem értette volna amit mondott. Megrázta a karókat, ahogyan csak bírta, sokáig nem hallszik egyéb, csak az elsárgult levelek száraz zizegése. Mintha pillangó-eső hullna a földre.
– Azt beszélik, szólal meg Dria nagy későre…
– …hogy tetteti magát, fejezi be mondandóját Mitrofan.
– És mi közöm van nekem hozzá, csattan fel Dria, nem értvén hova akar Mitrofan kilyukadni.
– Mert arra gondoltam, ha valóban megvakult, miképpen szólíthatott nyomban a nevemen ott, a temetőben? “Te, Mitrofan”, így fogadott, minek utána megígérte, hogy megtanít a bölcsek énekére. Tudod mit, elszaladok Bălăricăig, a boltba.
És Mitrofan elrohan, nem várva Dria válaszára.

*

A bolt tele volt emberekkel. Székeikkel körülülték Vicăt, a Bădăniţáét, aki peckesen, akár a kukoricaszár őszidőben, azt meséli, miként haladt át egyszer éjszaka a Şirineasa erdején.
– A teknővájók viskóihoz érve már nem éreztem a földet a talpam alatt. Hallani pedig, mi tagadás, a félelemtől nem hallottam egyebet a tücskök ciripelésénél. Valahányszor léptem egyet úgy tűnt, bármelyik percen a tarkómba mélyesztheti valaki karmait. Mihelyt túljutottam a Ménköves Bükkön, s még mindig nem jelent meg nekem egyetlen kísértet sem, kezdtem kissé magamhoz térni. De a Földhídnál megint begazoltam. Egyszer csak iszonyú vaksötétség támadt, én meg, hogy el ne tévesszem az ösvényt, négykézláb másztam tovább. Üggyel-bajjal jutottam az első lejtőig. És kezdék leereszkedni, de nem bírtam ráismerni a helyre. Elbódorogtam, kísértet, vagy a fészkes-fene tudja micsoda vonszolt magával. Úgy rémlett, tócsák mellett haladok, és kerülgettem őket. És lám, azon veszem észre magam, hogy ott botorkálok nyakig a sásban. A sás meg tele kígyókkal. Nem tudtam, miképp szökdössek már, hogy minél feljebb legyen a lábam. És lám így, félve-botorkálva hágék át az erdő sűrűjén…
Vică szünetet tart, mintha időt engedne a többieknek, hadd képzeljék el maguk, miképpen vitézkedett át éjnek idején a Şirineasa erdején. Majd váratlanul, ahelyett, hogy folytatná, supp, teli tenyérrel képen teremti Palaghiát.
– Elkaptál, az anyádat, nevet a pöttömség, ki addig az asztalon könyökölve hallgatta.
Mitrofannak eszébe jut, hogy bár mindenki Palaghiaként ismeri, igazából Józsefnek hívják. Erőt kellett vegyen magán, hogy meg ne kérdezze: vajon ott volt-e valaki közülük a Palaghia keresztelőjén? Ahol a pap, mielőtt megmerítette volna a keresztvízben, aprólékosan szemügyre vette, majd a jelenlévőkhöz szólott, mondván, ő akárkinek nem adhatja József nevét. “…Imé az Úrnak angyala álomban megjelenék néki, mondván: József, Dávidnak fia, ne félj magadhoz venni Máriát, a te feleségedet, mert a mi benne fogantatott, a Szent Lélektől van az”, próbálta magyarázni a pap, kérdezvén őket, ha netán e történet megismétlődne, méltónak találnák-e Palaghiát egy ilyen küldetésre. És végül önhatalmúlag határozott: a József nevet kapja a keresztségben, de szólítani csak Palaghiának szólítsuk…
“És lám, ez is maradt a neve”, kívánkozott a Mitrofan ajkára. De nem szólt, mert arra várt, ugyan mit tud még mesélni Vică.
– Elkapott az átokfajzat Bădăniţă, motyogja egyvégtében a pöttömség anélkül, hogy felnézne. Mintha a Bădăniţától kapott frász végképp az asztalfához szögezte volna.
– Lopakodva osontam a nyomában, és majdhogynem utolértem. Épp arról mesélt, hogy négykézláb ereszkedett, mielőtt a sáshoz érkezett volna… Megálék, hogy lássam én is, miféle sás, merthogy nekem másképpen mutatkozott az út… És nesze neked, arculcsap. Netán megérezted, hogy jövök, Bădăniţă? Mert ha így van, megbocsátok, egyébiránt…
Palaghia lábraáll, komor, álmatlanságtól gyötört ábrázatát mutatja. Majd, tán hogy időt adjon Vicănek, kifordítja zsebeit. Mindenféle apró csecsebecsét szedeget elő, akkurátusan, akár egy feneketlen zsákból. Egy csontnyelű bicskát, egy oltó kacort, széles ács-ceruzát meg egy kettétört tinta-plajbászt, tűzcsiholót, tapló- meg timsódarabokat, rafia- és cérnagubancokkal keveredett apró kovaköveket. A kupac tetejére, szétnyitva, akár egy legyező, a sárgás színű, fényes mérőléc kerül. Ezután Palaghia mindent átpakol a vörös pulóvere mellére varrt zsebbe, majd üresen maradt helyükről tenyerével dohányszemcséket próbál összeszedegetni, hogy cigarettát sodorjon.
Bălărică, merthogy mindenki elhallgatott, tanácstalanul forgolódik a boltban, akár egy pörgentyű. Mintha a megfelelő helyet keresné, ahonnan szólhasson.
Közben Palaghia befejezte a cigarettasodrást. Nyest-farokhoz hasonlatos sűrű-bozontos bajsza alá helyezi, és parancsolóan tekint fel. Senki sem ugrik, hogy tűzzel kínálja. Bălărică, miközben térül-fordul, beleakad egy polc sarkába, amire fémdobozok gurulnak iszonyú robajjal szerte-szét. Összerezzennek valamennyien.
– Csak holmi Gallus-ok, nyugtatja őket Bălărică. Régi festékes dobozok, a fene se veszi már ezeket… De veletek meg mi a nyavalya történt… mintha temetésen volnátok…
– Hát, tér magához Vică, a Bădăniţáé, várnák, hogy elmondjam mi esett még velem, de már nem sok jut eszembe. Mihelyt túljutottam a Földhídon, kiértem a tisztásra, utána a szőlők alatti emelkedő következett, ott meg hallom, hogy kiált valaki…
– Megint lódítasz, Vică!
És Palaghia elkapja a kezét.
A többiek most látják, milyen komoran nézi Vicăt.
– Úgy tettem, mintha nem hallanám, folytatja Vică, anélkül, hogy ügyet vetne Palaghiára, jóllehet érzi, amint körmei már-már húsába vájnak.
– Meggyújtám léptemet, mennyire csak tudtam, kikerültem a tisztás szélén, a bükkfák mellett a kőgörgeteget, és lám, ugyanott rálelek az elveszített ösvényre… És akkor láttátok volna, hogy égett a föld a talpam alatt…
– Szeretsz te lódítani!
Palaghia, rezzenéstelen arccal emelte másikkezét is Vică felé.
– Egyszer már szóltam, hogy a nyomodban vagyok, mit még sietsz, hogy kijuss az erdőből. Ott tartasz még a Földhídnál, az meg az erdő közepén van!
– Bánom is és, hogy hiszel te nekem, vagy sem, vág vissza Vică, és megdörzsöli orcáit, hogy ne láthassák, mennyire elfehéredett.
– Kérdezd csak meg Dobriţoiut, teszi hozzá száraz hangon.
– Miféle Dobriţoiut, kíváncsiskodik Palaghia.
– Azt, aki a faluvégén lakik, lépett közbe Bălărică, aki már félni kezdett a körvonalazódó botránytól.
– …és naphosszat csak az utat bámulja?! – vigyorgott Palaghia sejtelmesen. Arca kisimul, szemei csillognak, akár a higanycseppek.
Úgy tűnt, nem is akar egyebet, mint arra késztetni Vicăt, úgy csűrje-csavarja mondandóját, hogy Dobriţoiut is belekeverje.
– No látod, jól tudod te, ki ne ismerné Dobriţoiut meg Mirinut…
Mitrofan ijedten néz körül. Sokáig azt gondolta, észre sem vették. És lám, most Dobriţoiut és Mirinut emlegetik… Szótlanul feláll az asztal mellől, és indulna is az ajtó felé. De csak nem érzi helyénvalónak a távozás e módját, visszaszól hát, csak úgy, mellékesen, a küszöbről:
– Látta mostanság valaki közületek Mirinut?
Senki sem válaszol.
– Mirinu, kiálltja Mitrofan ingerülten, látta hát valaki az utóbbi időben?
– Körül kéne nézzek a ház mögött, szól Bălărică. Ránézek a marhákra, bezárom a kertajtót, be ne tévedjen valami vadállat, aztán jövök tűzgyújtani, hátha forralunk egy kis pálinkát…
Megint állod a stóladíjunkat, neveti el magát Palaghia, boldogan, hogy szóba került a pálinka.
Mitrofan pedig dühös, amiért össze-vissza csevegnek, csakhogy ne válaszoljanak a kérdésére.

*

“No, lefekszem végre”, szól hangosan, még az ajtót is becsapja, hogy Dria hallja meg: hazatért már.
Álmában Mitrofan hűs fuvallatot érez. Mintha valaki lopva egy fátyolba burkolná. Szeme kinyílik, és az akácerdő zöldjét látja. El nem tudja képzelni, miképpen jutott ily közel a frissen zöldült akáclombokhoz. Testét könnyűnek érzi, és valahányszor lép, a föld mintha lökné fölfelé, akár egy pihét. Jár-kel az erdőben a fáradtság legkisebb jele nélkül. És ekképpen bolyongva, egyszer csak fény gyúl előtte. Szaporázza lépteit, mígnem egy tisztáson találja magát. Szempillantásnyira eszébe jut az alagút, amit kezeivel nyitott Mirinu a temetőbeli orgonalombok sűrűjében. De nem soká figyel erre. A szellő üdén simít végig az arcán. Azon kapja magát, hogy ismét a Bălărică boltjában szövődő szóváltáson töpreng.
– “Aki naphosszat csak az utat bámulja”!
És már a szavakat kísérő elfojtott kacajt is hallani véli.
“De lám, mihelyt Mirinuról kérdém öket, ugye, hogy csak ötöltek-hatoltak. Még szerencse, hogy nem kezdtem mesélni nékik”, állapítja meg elégedetten Mitrofan.
Füle megtelik a tücskök ciripelésével.
“Csak el ne tévedjek, mint Vică.”
És Mitrofan ide s tova futkos a tisztáson.
“Ej, ha most látna Dria”, suttogja, ám maga sem biztos benne, hogy az asszony nem les rá a közeli bozótból.
Értetlenül bámul körös-körül. Mert ami szeme elé tárulkozik, az néhol ismerősnek tűnik, kissé odébb meg mintha most látná először. Szaladni kezd az erdő sűrűjében, míg indák szövevénye alatt találja magát. Megráncigálja, amire török fecskék raja röppen ijedten a magasba. Mitrofan követi őket tekintetével, és a dombtető közelében felismeri az akácerdő bozótos szélét.
“Ugyan miképpen járnak ők ott?”, kérdi, miközben rádöbben, végig egyebet sem tett, mint a  bölcsek ösvenyét kereste.
“Úgy tettek, mintha nem hallanák, amikor Mirinuról kérdém őket!”
Mitrofan körülnéz, keresvén egy helyet, ahonnan méltóképp szólhat a bölcsekhez. Ám az idő rohamosan múlik, hát sietve kutatni kezdi őket, az éj bolyhos sötétjében.
“Na, és ha eltévedtem?”, teszi fel a kérdést, amikor rádöbben, mivel tölti az időt. Megrémül a gondolattól, hogy most sem találja meg a bölcseket. Siet visszafele, míg felismeri a gyertyánost, majd érezvén talpa alatt a domboldal homokos talaját már tudja, kis idő multán CHISAMERÁRA ér.
“Az akácok, rebegi magában, odaát vannak az akácok, el kell érnem…”
De ereje elfogyott. A homok szalad a lába alatt, és mikor fel akar nézni, angyalsereg ötlik szemébe. Lebegnek felé, legyezvén óriási szárnyaikkal. Látja még, amint elborítják, miközben az ég iszonyú dübörgés kíséretében lángra lobban.

*

– Hallod ember, mikor jön meg már az eszed, rázza meg dühösen Dria. Azt mondod Bălăricához mész, és itt lelek rád, a gazok közé töpörödve!
Álmodék, suttogja Mitrofan, és int neki, hogy halkabban szóljon.
Amint kucorog ott, a veremben, meztelennek érzi magát, akár egy árnyék. Folyton csak az eget bámulja, keresvén a lángokat, melyektől megóvták az angyalok. Arra gondol, köztük lehetett az is, aki mindegyre kopog az ablakon…
– Ne dühöngj már, álmodék csupán, próbálja nyugtatni Driát.
– S a képzelgéseid nem férnek már el a házadban?
“Megmutathatta volna a bölcsek osvenyet”, mondaná még Mitrofan. De úgy legyengült, hogy szólani sem bír.
Tekintete ködös lesz, akár a halotté. Mintha most kapta volna el Mirinu komor tekintet, amit amott, a temetőben vetett rá. Mitrofan rémülten kezd kúszni a kapu felé. Az út közepére érve, az akácokat keresi. Megleli őket szokott helyükön, és megkönnyebbülten fellélegzik. Csüngeni kezd rajtuk tekintetével és így marad, mígnem úgy érzi, hullámzanak szeme távoli érintése nyomán. Hűvös fuvallat simogatja orcáját.
“Mint a temetőben, midőn Mirinu az orgonákat borzolá…”
A szél feltámad, az erdő imbolyog, széles árnyakat lengetve, akár az angyalok szárnyai.
“Most kell szólítsanak: Hé Mitrofan, nem jössz már végre?”
És döbbenten felismeri a hangot, mely az ablak zörgetését kísérte.
“Mirinu, ő szólított így a temetőben!”
A lombok örvénylő zöldje egy hatalmas hüllő alakját veszi fel, mely mintha a domb túloldalára igyekezne.
Mitrofannak eszébe jut az imádság, amiről Mirinu állította, képes előhívni a bölcseket. Elrebegi többször is, és arra vár, hogy az akáclombok közt bármelyik percen megnyíljon az út. S az úton ott álljanak a  bölcsek…     
     

A tömjénkígyók

Teofil nem vágyott csupán egy mélységes-mély éjszakára, amelyben kedvére csatangolhat. Olyannak álmodta, mint egy kihalt város. Összeszűkülő utcákkal, melyeket a sötétség keresztez, s körvonalaikat csak imitt-amott sejteti a csillagok halovány fénye. Emezeket már látni is vélte, amint ott csüngenek az égbolton, akár egy megfagyott szőlőfürt szemei.
Olykor, főleg ha huzamosabban időzött a tolongó betegek sokaságában, akik mindenféle palackot adogattak kézről-kézre, hogy megtöltsék egy már-már teljesen kiapadt forrás vizével; Teofil elképzelte: mint szeli át az éjszakát, megy, csak megy, hogy elérje mélységeit. A járás öröme felforrósította tagjait, szédelgett, mint aki súlyos zsibbadt állapotból tért magához.
Engedte, hadd röpítsék gondolatai: újraélte a napot, amikor elindult az ide vezető úton. A képek főleg attól kezdődően állottak össze, hogy maga mögött hagyta a kis telep üdülőházait. A szerpentinekben, vontatottan kígyózó hamuszínű út egyre szorosabban ölelte át a hegyet, a napfényben üvegesen csillogó, mélyzöld fenyvesek között nyújtózva a csúcs felé. Majd az erdő sűrűjéből felsejlő tisztás közepén megjelent a szilárd épülettömb, sudár falain teraszosan képzett tetőszerkezettel, akár egy ismeretlenbe vezető lépcső. Az épület egészében egy megkövült hullámtaréjon fennakadt gályára emlékeztetett.
A bejárati pavilontól törpe labirintusként ágaztak szerteszét a kékesszürke kaviccsal burkolt, bozótos cserjével szegélyezett sétányok. Az uniformisszerű fakó köpenybe burkolózott betegek bizarr léptekkel araszoltak, mintha futószalagok hordozták volna őket a sétányok mentén.
„Óvakodj a tömjénkígyók marásától. Oly szelídek... Akkor jönnek elő, amikor a legjobban tűz a nap... Semmi sem pusztíthatja el őket... de ilyesmi eszedbe se jusson...” E szavakat hallotta először, midőn a betegek gyanakvó tekintetétől kísérve járt-kelt. Teofil emlékezetében tüstént Doran atya képe ötlött fel, akivel egy remetelak körül kószálva találkozott. Szinte hallotta őt, amint a bozótban tekerődző kígyók előbukkanó fejére figyelmezteti. Érezte is a papi köntös lobogása okozta légáramlatot, mert Doran, ha kígyókat sejtett a közelben, örökké magával vitte füstölőjét, amit szüntelenül lengetett, mintegy védőpajzsként hordozott maga előtt a nagyra nőtt gazok között.
Az épülethez érkezvén Teofil úgy érezte, a közelben valami szokatlan rejtőzködik. Meg azt, hogy ettől kezdve önnön sorsára kell hagyatkoznia, egy jelre várva, mely tudassa: indulhat tovább. És minden éjszaka elmúltával a hegycsúcs körüli zegzugok egyre furább alakot öltöttek. Főleg miután rájuk borult az est homálya. Olykor már látni vélte, áttekintve az árnyak között, amint egy titokzatos szellem tör utat magának és jön, hogy elrabolja az egész építményt, a fenyőkkel, a tisztással együtt, hogy aztán tovább evezzen az éjszakai égbolt lankadó mélységein át.
Reggelenként egyre elgyötörtebben ébredt, az orvosi vizit pedig, amitől eleinte viszolygott, kezdett szinte észrevétlenül zajlani. Egykedvűen hallgatta végig a refrénszerűen ledarált kérdéseket, melyek mintegy sejtették, hogy helyettük másokat kellett volna feltenni. Így aztán Teofil nem is igen figyelt rájuk, és csak kapásból, véletlenszerűen válaszolt. Úgy tett, mintha belemenne a játékba, csakhogy feledje korábbi életét, melyből a kór kiragadta. Mihelyt a vizit véget ért, szabadjára engedte gondolatait. Csatangolt a nyomukban, mint egy világtalan, aki megsejtett egy fénysugarat és ahhoz próbál közelíteni, valamiféle csodában bízva. Majd mély álomba merült, melyből csak órák múltán tért magához.
A betegek nap mint nap hangyabolyhoz hasonlóan nyüzsögtek az épület körüli sétányokon, hogy aztán az árnyas folyosókon keressenek menedéket, ahova csak a kék festékkel bemázolt ablakszemeken átszűrődő halovány napsugarak hatoltak be. Teofil megfigyelte, mint állanak meg időnként tétován-aggodalmasan a betonlépcsőn. Mintha valamennyien azt kérdezték volna önmaguktól: ugyan hányszor jöhetnek még ki, róni a tisztást s a végtelennek tűnő erdőséget. Rászokott, hogy szótlanul lépkedve nyomukban figyelje őket...
...A nap a fenyőfák csúcsai fölé emelkedett, rézsútosan sütő forró sugarai pedig megvilágították zacskósan puffadt orcáit és beesett, karikás szemeit. Valahonnan kutyaugatás hallik. Meg harangszó. Teofil feltápászkodik és körültekint. Ebből a testhelyzetből, a tágra nyitott ablakon át az épületet körülvevő tisztás majd felét belátta, a kígyózó ösvényeket, a sok körbejáró beteget, akiknek tekintetét mágnesként vonzotta a központi pavilon bejárati ajtaja. Nem lelvén amit keresett, Teofil arcán hangsúlyozottabbá vált a nyugtalanság árnya. Annál is inkább, mert az áhított éjszaka nem akarta végre megmutatni ama egyenes utcáit, melyek reménye szerint elvezetik majd a végtelenbe. Úgy érezte, összegyűjtött már annyi erőtartalékot, hogy bármikor útra kelhet.
Teofil kisétált, és vaktában indult el a tisztáson. Első ízben esett meg, hogy semmit sem próbált észrevenni abból, ami útjába esett. Így bolyongott, mígnem kolomp jelezte: a szünet véget ért.
Az ágyon hűs lepedő várta. Teofil beburkolózott, és sokáig nem törődött egyébbel, csak hallgatta amint a balkon betonján zizegő papírdarabokkal játszik a szél.
Nagy későre vette csak észre, hogy eltűnt a nap. Vele együtt tűnt el az ég szeme is, mely mindaddig úgy érezte, merően figyeli az épületet. Most az egész égboltot sűrű fekete fellegek borították. A fenyves nyugtalan víztömeg benyomását keltette, hullámzó zöldje akár a tenger, amikor láthatatlan súly nehezedik rá. Teofil nem győzte már befogni mindezt tekintetével, ezért inkább a mennyezet felé fordult, ahol két gerenda keresztszerűen találkozott. Éppen fölötte... Teofil elmosolyodott, megpróbálván elhitetni önmagával, hogy egyedül ebben a kórteremben sikerült a mennyezet gerendáinak ama jel jegyében találkozni, melyet ő csupán élete válságos pillanataiban szokott keresni. De erről nem maradt ideje meggyőződni, mert gondolatai akár egy függőhídon siklottak át a kereszten, és túl az ablakon belevesztek az eget elözönlő fellegek forgatagába.
Teofil nem figyelt már a kórteremben izgő-mozgó betegekre, akik siettek bevenni gyógyszereiket, hanem folytatta képzelt világával megkezdett párbeszédét, hogy az egyedüllétet valamiképp elkerülje.
„Egy súlyos eset!”
Az első orvosi vizit. Az volt az érzése, nem is róla beszélnek. Mintha csak álmodta volna. Alig várta, hogy felébredjen. Ezért nem is tulajdonított jelentőséget az orvos hangjában bujkáló aggodalomnak.
„Csend és nyugalom! Sok pihenés...”, hallja most is az orvos javallatát. És lassan eszébe jutnak a jótanácsok, melyek olyképpen hangzottak el, mintha minden tőle függne, attól, miképpen tartja be az utasításokat. Más szóval, hogy adott esetben szava se lehessen, hiszen mindenki eleget tett kötelességének...
„Csend és nyugalom! Mindenekelőtt nyugalom...”
Mintha attól vált volna ingerültté, mert ismét gondolataiba idézi, a főorvos egyre csak azt hajtogatta: „csend és nyugalom, mindenekelőtt nyugalom...”
Teofil arra gondolt, hogy mindez netán mégis valami céllal hangzott el. Próbálta felfogni, ugyan miféle rejtett értelme lehet e szavaknak, de bármennyit ismételgette őket, utánozta a különböző alkalmakkor észlelt hangsúly-árnyalatokat, semmivel sem árultak el többet, mint első ízben.
Netán tévedett volna, doktor úr, suttogta Teofil, jóllehet mindabból amit elképzelt, csupán a nyugtalanság és szenvedés árnya maradt, melyet ott látott lebegni, valahányszor arra gondolt: mi történik majd vele? Teofil képzelt világába szerette volna idézni az orvost, hogy rákényszerítse: válaszoljon végre kertelés nélkül, és világosítsa fel állapotáról. Hogy ne ködös kifejezésekkel, meg afféle jótanácsokkal áltassa, mint az untig ismételt csend és nyugalom...
És kissé zavartan ugyan, de az idézés nyomán az orvos valóban megjelent. Csakhogy mire válaszolt volna, megnyílt a teraszajtó és hűvös levegő tódult a kórterembe, helyet csinálva magának a láztól felhevült emberi test mellett.
A nap továbbra sem mutatkozott. Teofil békében hagyta az orvost, inkább azon törte fejét, hogy kitalálja, vajon merre bujkálhat a nap, és főleg miképpen tudja a nyirkos homály, mely már-már a fenyőfák tetejéig ér, az egész tájat úgy elborítani, hogy egy árva fénysugarat sem enged át. Zavarodottan tekerődzött egyet a pléd alatt, újból szobatársit keresve tekintetével. A sarokban fekvő öregember szüntelenül jajgatott, miközben arcát a párnába fúrta. Teste görcsösen rángott a takaró alatt, az ágy fémvázára kulcsolódott kezei pedig belekékültek a szorításba.
A többiek az éjjeliszekrények ide-oda tologatásával voltak elfoglalva, meg a gönceik göngyölgetésével, netán ujjaikat forgatták, vagy éppen számolták... csakhogy ne kelljen egymásra figyeljenek...
És erre az ágy felülete bőven elegendő!  –  állapította meg Teofil.
Az örökké nyitott kisablak felé fordult. Ismét szembekerült a felhők mély és áthatolhatatlan burkával. Teofil elképzelte, miként siklik tova mögöttük a napkorong. Elbujdosva egy percre a világ színe elől...
„Nos, tette fel önmagának a kérdést Teofil, ugyan mi történhet vele... csaknem arra vár, hogy sugarait ama tájak felé fordíthassa, melyekhez ő is ugyanolyan szorosan kötődik, mint mi magunk?”
Teofil végigmérte valamennyi szobatársát. Mint aki sejti, hogy tán egyikük megválaszolhatná kérdéseit. Kitartóan fürkészte őket, kezdve a fiúval, aki alig néhány napja érkezett, és kinek arcán kezdettől látni vélte azt a nyugalmat, amelyhez csak önmagunk feladása árán juthatunk el.
Súlyos esetek, a halál tartalékosai, koszos, porlepte köpenyek... viaszfehér ábrázatok... tehetetlen nyögések... csoszogó léptek... száraz mellkasokból feltörő tikácsolás... És a fenyegetően gomolygó árnyak, amelyek bármikor elragadhatják az egész tisztást, a fenyőkkel, az épülettel, mindenestől, hogy az égbolt mélységein evezve végképp elgyötörjék a láztól égő testeket... Meg aztán a reggelek sora, az orvosi vizitek, az untig ismételt mondókával, „türelem és nyugalom... sok pihenés...”, visszatérő kérdéseikkel, „nos, hogy vagyunk, hogy vagyunk?”, mintha tényleg azt hinnék, csoda történhet egy röpke nap alatt...
„Soha sem feledhetem mindezt, ha úgy szaggatnák le rólam a húst, akkor sem... Szaggassák le cafatokban húsomat, tör ki Teofil, elfeledni akkor sem tudom...”
A felhők mögött rejtőzködő nap még nem talált utat az erdőig, melynek mélyén a tisztás és az épület belevész a fekete ködbe.
A tisztás levegője még fojtogatóbbá vált a lerekedt meleg nyomán.
A betegek szokás szerint csoportosan kószálnak a sétányokon, mint akik félnek a helyben állástól. Tekintetük olykor az eget fürkészi, a szempillantásnyi villámlásokat.
Rohadt zöld mindenütt. Csupán az épület meredezik alabástrom-fehéren, tétova betegek tájékozódási támpontjaként...
Teofil már bánja kisded trükkjét, mely révén képzelt világába idézte az orvost, csakhogy választ kaphasson kínzó kérdéseire. Arra gondol, hogy valamennyi beteg hasonlóképpen tehetne, és mérhetetlen szánalmat érez az orvos iránt...
„A tömjénkígyók...”       
  E szavakat hallotta először ideérkezése után. Mi temérdek idő eltelt azóta, és képtelen volt felfogni értelmüket.
„A tömjénkígyók...”, suttogta, miközben rádöbbent, hogy magában beszél; s már érezte is fájdalmas, húsbavágó marásukat. A méreggel telített vér mind nehezebben talál utat testében...
Teofil már azon töpreng, tán hiba volt szabadjára engedni gondolatait, hogy képzelt világába röpítsék. Hogy oda meneküljön, míg a szomszédos ágyon fekvő vénember mellén összekulcsolva kezeit imaként rebegte valamennyi ismerőse nevét... vagy a cukrász, ki szakmai remekléseit sorolta, meg a hírességeket, kik megkóstolták... Aztán a hobby-fotós, aki előhívott filmekbe temetkezett... a svédtornázó öregúr...
Nagyjából ennyit tudott felidézni azokról, akikkel megosztotta e kórtermet, mióta ideérkezett. Egyikükről sem jutott eszébe semmi más említésre méltó.
„Akár a mesében, rázkódott össze Teofil, és tekintete ijedten futott körbe. Valaki összegyűjtött bennünket, majd feledve szándékát, itt hagyott, és elszaladt...”
Teofil összekucorodott takarója alatt. Mint a szüntelenül jajgató vénember. Néhány másodpercre meg is jelent előtte, mint egy fénytől elhalványuló árnykép. Majd körvonalai lassacskán felerősödtek, előbb a sapka vált láthatóvá, majd a szélesen nyaka köré tekert sárga sál, kockás nadrágja és vékony lábai, melyek eltűntek vastag talpú cipőiben. Lassan lépegetett, olyannyira, hogy Teofil azt sem volt képes megállapítani, közeledik-e hozzá, vagy éppen távolodik. Úgy mozgott, akár egy tengerész, ki régóta nem érzett szilárd talajt lábai alatt.
„Akár egy tengerész”, suttogta Teofil.
És a forróságtól meg a tétova széllöketektől felkavart déli órán Teofil ismét a képzelet-szülte világban keresett menedéket.
A kór, suttogta, mintha beszélne valakihez, épp azért terelt össze e helyen, hogy eltávolítson egymástól... lám, úgy fekszünk itt egymás mellett, mint más-más zászlók alatt szolgáló katonák... akik csak életük végső percében kapaszkodnak ugyanazon gyertya fényébe...
Uram Isten, a tömjénkígyók: ezt Teofil már majdhogynem kiáltja... Hát ezért mondták, hogy csak akkor jönnek elő, ha tűz a nap, és gondolni sem szabad a halálukra...

© 2017 Erdély Ma­gyar Iro­dalmáért Alapítvány