Lehangolt zongora

fekete erdők sétányán
kerékpáron halad át
egy apáca

a székesegyház előtt keresztet vet
egy rendőr

egy csipkekatedrális

egy idős hölgy mindössze harminc frankért
kínálja szerelmét
meg a szoba ára

Mondják – talán ez csak szokás

Mondják
Talán ez csak szokás
Mert légvonalban
Pontosan 218 kilométerről
Vagy szárazföldön valamennyivel többről
Érzem közelléted
Mert míg a megfelelő kifejzéseket más-más nyelven
(tulajdonképpen ugyan azon)
Keressük eláll a lélegzetem
És a mögötte rejlő igazságot elhallgatjuk.
Mert megértjük egymást
Míg az áthidalhatatlan nyelvi különbségekről beszélünk
És vitatkozunk
„Szeretlek-e” vagy „széretlek”
És míg várjuk a másik válaszát
ereinkben forr a vér.

I. rész: Levél testvéremhez

Nagyapám Nikola
most USA Texas
Származását tekintve
OFF Montenegro.
Én Nik írom Đorđija apa
üdvözöl
Karađorđe
hős utóda.
Igen, nagyapa néha
keze szemellenző használ
néz a „Barán“ túlra
könnye mint Niagara zúdul...
Én am Nik anyám Dej
anyám anyja Afrika,
azt mondjátok a testvér félvér
mi mondjuk Amerika...

Balkáni vonat

KÁIN MEGÖLTE ÁBELT;
ISTEN MEGJELÖLTE KÁINT
KEZDET AVAGY VÉG
A FIÚ NYAKÁBAN TESTVÉRBŰN

BALKÁNI ÁLLOMÁS
reménytelenség...
Harcra buzdítanak.
a trombiták.
Sírnak a jövendő
harcosok szeretői.
Részeg csókok csattannak.
Öntik az első párlatot,
a szilvóriumot.
Édességek,
görhe,
édességek.

Mint egykor

Találkozzunk, mint egykor
Köszöntsük egymást, bolondosakat, szerelmeseket.
Te az életbe
Szabadságba.
Én Beléd,
Karjaidba.
Hát gyere,
Mesélj magadról, én meg, vérző szívvel,
Kirakatbani babát bámuló gyerekként figyellek.

Holdfényben leli halálát a pacsirta

Ezüst lánccal a nyírfához kötözve
dalolt fejjel lefelé lógva
Hívtam szálljon a vállamra
– Ruhád csillagjegyes nem nekem való
– Hajam puha és meleg gyere melegedj meg
– Hajad tündéri nálad végtelenebb
Hallgattam néha válaszolt
– Láncom szabadságom nem közeledhetek
   Ezüst hintók csúszkálnak rajtam
   Egy hozzád is elér

Egyedül ami marad

Szemed elfeledi
tétova lépteimet
és füled elfeledi
féktelen nevetésemet
és ajkad elfeledi
keserű szavaim áradatát
és vállad elfeledi
bizonytalan tenyeremet
csak a képzeletbeli széllel
szembeszegülő
hajad
őrzi kezemet.

Kóló

Újra az a sirató kóló némán is zokogó
az esendő világot leteperő bús lelket felemelő
legény áll a legeslegszebb
törékeny kedvesem mellett
hogy az eszed vesszen
hogy bánatod elvesszen

Emlékszem ártatlan ajándékok ifjúságára
emlékszem veretes ígéret megtört napjára
régmúlt idők gyászdala
az élet láncát szaggatja
néki táruljon a szív s daloljon a gyilkos tőr
a temetőből hozzá szóljon  az elhantolt szerető