Próza

Zsidó Ferenc elbeszélése

A halhatatlanság ára

Ács Jenő a nagy háború utolsó évében vette meg a füzetet, amikor minden férfit behívtak a már nem egészen dicsőséges osztrák-magyar hadseregbe, az olyanokat is, akiket két-három éve még alkalmatlannak nyilvánítottak. Mint őt is. Nem érte váratlanul a behívó, volt ideje felkészülni – ha egyáltalán fel lehet készülni az ilyesmire. A füzetre is azért volt szükség. Mert az a kevés otthon maradt férfi, miközben a harctéri híreket tárgyalta, nem egyszer azt is szóba hozta, hogyan lehet növelni a túlélés esélyeit. És Ács Jenő valahonnan fölszedte ezt a könyves dolgot. Hogy az képes lelassítani, sőt egészen megfogni egy golyót. Egyesek csak legyintettek, hogy ugyan, badarság, de ő, amikor kézhez kapta a behívót, az első útját a könyvkereskedés felé vette. Otthon ugyanis nem tartottak könyveket, a kalendáriumot nem számítva, de azt nem vihette el otthonról, szegény asszony miből nézi ki majd, mikor kell malacoznia a disznónak?!

Petrozsényi Nagy Pál: Bukfenc

– Egy, kettő, egy, kettő...! Mellet ki, térdeket föl!
A sasorrú, enyhén pocakos tanár gyönyörködve mustrálta egyik tanítványát. A lány tizenöt éves volt, bogárszemű, combjai izmosak, csípője enyhén ívelt. Beck ötven, ehhez képest elég jól bírta magát. Fiatalosan járt, mozgott, beszélt – hovatovább egyre görcsösebben, hátha becsaphatja a közelgő öregséget. Felesége elhunyt, talán egy új asszony... Á, hacsak nem fiatal, friss bőröcske, aki még őt is hangulatba hozhatná. Mint... mint ez a kölyöklány, noha évre még gyerek, plusz a tanítványa, akivel így legfeljebb csak szemezhet, azt is diszkréten, nehogy folt essék tanári becsületén.

Bódi Attila regényrészlete

Lázadni veletek akartam

Hatéves voltam, amikor anyám és a szakszervezet úgy döntöttek, hogy új lakásba költözünk. Egyik lakótelepről a másikra, két szobából háromba. Anyám nagy pátosszal jelentette be családunk életének e fontos eseményét. Ebéd után bementünk a konyhából a nappaliba, engem és a testvéremet, Bécit leültettek a rekamiéra, a szüleim egy-egy székre telepedtek le velünk szemben, aztán csak meredtek ránk hosszan, hipnotikus tekintettel, mintha valami idétlen játékot játszanának: „ki bírja tovább?” vagy „na, mire gondolok?” Nem értettem a dolgot, elnevettem magam. Anyám azonnal adott egy nyaklevest, mert szerinte nem éreztem át a helyzet komolyságát. A pofontól azonban elsírtam magam, ami megint csak nem szerepelt az általa elképzelt forgatókönyvben, ezért megpróbált pár puszival kiengesztelni, és némi csokoládé ígéretével megvesztegetni. Végül csak belekezdett a mondanivalójába.

Miklóssi Szabó István novellája

Örökszűz

Harapott a levegő. Hideg széltől nyögtek a fák, tövük avas havat rejtett. Borzongva húztam be karomat az ablakból. A hegyoldali hirtelen kanyarnál elfeledtem levenni lábam a gázról. Hersegett az autó oldala, úgy éreztem, vénáimba reccsen a rozsdás hang. A fürdőtelepen rendőr állított meg, tisztelgett, kérdezősködött, kapkodva válaszoltam. Visszavezetett a korláthoz, unottan állította ki a javításhoz szükséges jegyzőkönyvet.
- Megesik – sajnálkozott kötelességtudóan.
- Igazán... – örültem.
- Kár nem történt – legyintett.

Király Farkas regényrészlete

december 24.

– Minek kellett idehozni ezeket a srácokat? Honnan jöttek? Hányan lehetnek? Vagy négyszázan?
– Vannak ezek hatszázan is. Nézd meg, hogy az ártérben hány sátrat húztak fel nekik.
– Hé, hányan vannak? – kiáltott oda Jovan a töltés tetején futó mellvédnél ácsorgó bajtársának.
– Várjál, mert most megyek oda – válaszolt a másik, de azért továbbcsevegett a mellvéd túlsó oldalán álló katonával, bár ezt megtiltották nekik, mármint a jövevényeknek. Eltelt vagy két perc, mire, látván, hogy a jövevények egyik tisztje feléjük tart, megmozdult. Az expedíciós katona lebukott a mellvéd mögé, és nyilván elgurult valamerre, Valer pedig, mint aki csak járőrözik vagy megfigyel, komótos lépésekkel haladt egy ideig a parapét mellett, majd irányt váltott, és a társaihoz ment.

Fábián Tibor rövidprózái

Ha itt vannak a belgák

Ha itt vannak a belgák, mindenki boldog és kiegyensúlyozott. Kinyitjuk a kaput, megkötjük a kutyát, megterítjük az asztalt és sűrűn figyeljük, itt vannak-e már a belgák? Aztán mégsem vesszük észre, mikor jöttek a belgák, akik illedelmesen az előszobában toporognak, az udvaron téblábolnak, majd a csengőt is megnyomják és akkor végre rájövünk, hogy itt vannak a belgák. Az első pár perc mindig megható. Ilyenkor részletesen kivallatjuk egymást, hogy asszongya: háuárjú és közben szünet nélkül mosolygunk egymásra. És ez még a nyelvtudást is helyettesíti. A falu népe boldog. Végre egy belga. Sőt, kis szerencsével akár több is. Egy egész nyáj. Itt legelésznek nálunk egy egész hétig. Nincs is annál felemelőbb, mint naponta összefutni velük valamelyik kocsma előtt és teli torokból, jelentőségteljes mosollyal rájuk dörrenni az életre betanult hellót.

G.Szabó Ferenc körömnovellái

Zsiga bá

Nem telik el egy nap sem, hogy Zsiga bá ne menne le a patakig. A patak a háztól nincs messze, talán míg százat számol, odaér, van ott egy kő a parton, egy nagy kő, arra szokott leülni. Itt elég forgalmas az utca , legalább embert lát, s még beszélgetésre is van esély, ha olyan kerül, aki nem siet.  Manapság mindenki siet, mintha megbolondult volna. Zsiga bá soha nem sietett, még a volt téeszbe sem, ahol annak idején oly sok évet dolgozott. Jó világ volt az, hiába átkozzák ma egyesek. Dolgoztak és volt. Tudott élni mindenki, aki dolgozott, nem úgy mint ma. Aztán az is megszűnt. Volt ott egy villanyszerelő, aki a gazdaság felszámolásakor, elhajtott onnan száznál több juhot; nem vonta kérdőre soha senki.