Próza

Régiségek Homoród mentén

A homoróddaróci Nevenincs

Valamint a helységnek egykori nagysága megnyirbáltatott, úgy nagy műbecsű emléképülete is nagyon megcsonkítva jött le korunkra, mintha ez is lépést akart volna tartani alkotóinak sorsával. (Orbán Balázs: Székelyföld leírása)

Daróc Márton Kőhalom felé igyekezett a Nagy-Homoród vízének völgyében. Hátán szarvas- és vadkanbőrt, farkasbundát s vadmacskaprémet cipelt, amennyit csak elbírt gyalogszerrel. Arra számított, hogy eladja majd ezeket a kőhalmi vásárban – mindegy volt neki, hogy szásznak, székelynek vagy töröknek, csak vinnék. Legtöbbet kapni a vadmacskaprémektől remélt. Igaz, hogy osztoznia kell a szomszéd falubeli, kacai emberrel, akivel együtt vadásztak vadmacskára, de így is megéri, mert a vadmacskák természetéhez Kacán értenek legjobban. A kacai öregek azt mesélik, hogy öregapáik még adóba is vadmacskaprémet vittek a királynak. Márton éjfél után indult, hajnalok hajnalán már messze járt, délidő előtt biztosan megérkezik a vásári sokadalomba. Szomjas volt, de tűrte.

Cinka Hanna levelei

1990. okt. 1.
Tisztelt igazgató úr

Nevem Cinka Hanna. Negyvenéves vagyok, négy gyermek annya az ötödik most van útba. Azal a kérésel fordulok magáho vegyen visza az üzembe. Tudom hogy csak nyoc osztájom van másnak tizenketö mégis az uccára teccet hányni őket is. Igen ám, de nekik nincs gyerekük osztán az uruk is keres valamit viszont én óján egyedül vagyok mint a kis ujam. Se emberem se szüleim csak a purdék akik mindig eni akarnak. Én adnék szívesen hogyne adnék, drága igazgató úr, ruhát is meg mindent csak hát hónan ha nekem sincs?
Ezér nem járnak iskolába se inkáb guberálunk, kukázunk. Ha az igazgató úr viszavene minden héten kimosnám a szenyesét vagy felásnám a hobiját mer munka nélkül csak a gazdagok élhetnek. Nagyon kérem segítsen különben kiülök a gyár elé és ott kuldulom ösze kenyerünket a családnak. Válaszát türelmetlenül várja régi dógozojuk Cinka Hanna.

Tamás Dénes regényrészlete

(álom)*

Hirtelen tárul fel a halványzöldre festett, kopott, masszív faajtó. Mintha egy ismerős, de mégis távoli, megfoghatatlan térbe lökődött volna be, úgy tűnik fel a hosszú folyosó, de nem jó szó a „feltűnik”, inkább engedékenyen elődereng, mert ez van mindenütt, távoli, halovány, tengermélyi derengés, ebben áll minden, ebből állnak elő a halványzöldre festett falak, a léptek által simára koptatott műmárvány padló – kip-kop, csisz-csusz, alig erősödik ki, már halkul is el a hang a folyosó mélyén –, a baloldalon összezáró szekrénysor, a konyhába levezető lépcsősorra nyíló ajtó, míg messze, barlangmélyi távolságban, az emeletre vezető lépcsősor, amelyen a lányok szobáihoz lehet fellopakodni. Halovány, szinte áttetsző a látvány, alig látszanak a részletek, mintha elég lenne nekik csak a felismerhetőségig megmutatkozni, leheletvékony díszletté szilárdulni, mert ez már elegendő ahhoz, hogy a derengés előtűnhessen, mindent beborítson, és ezáltal valóságossá tegye azt, ami máskülönben nem tud feltárulni, megmutatkozni, így igazsága is elenyészik, elveszik.

Zsidó Ferenc elbeszélése

A halhatatlanság ára

Ács Jenő a nagy háború utolsó évében vette meg a füzetet, amikor minden férfit behívtak a már nem egészen dicsőséges osztrák-magyar hadseregbe, az olyanokat is, akiket két-három éve még alkalmatlannak nyilvánítottak. Mint őt is. Nem érte váratlanul a behívó, volt ideje felkészülni – ha egyáltalán fel lehet készülni az ilyesmire. A füzetre is azért volt szükség. Mert az a kevés otthon maradt férfi, miközben a harctéri híreket tárgyalta, nem egyszer azt is szóba hozta, hogyan lehet növelni a túlélés esélyeit. És Ács Jenő valahonnan fölszedte ezt a könyves dolgot. Hogy az képes lelassítani, sőt egészen megfogni egy golyót. Egyesek csak legyintettek, hogy ugyan, badarság, de ő, amikor kézhez kapta a behívót, az első útját a könyvkereskedés felé vette. Otthon ugyanis nem tartottak könyveket, a kalendáriumot nem számítva, de azt nem vihette el otthonról, szegény asszony miből nézi ki majd, mikor kell malacoznia a disznónak?!

Petrozsényi Nagy Pál: Bukfenc

– Egy, kettő, egy, kettő...! Mellet ki, térdeket föl!
A sasorrú, enyhén pocakos tanár gyönyörködve mustrálta egyik tanítványát. A lány tizenöt éves volt, bogárszemű, combjai izmosak, csípője enyhén ívelt. Beck ötven, ehhez képest elég jól bírta magát. Fiatalosan járt, mozgott, beszélt – hovatovább egyre görcsösebben, hátha becsaphatja a közelgő öregséget. Felesége elhunyt, talán egy új asszony... Á, hacsak nem fiatal, friss bőröcske, aki még őt is hangulatba hozhatná. Mint... mint ez a kölyöklány, noha évre még gyerek, plusz a tanítványa, akivel így legfeljebb csak szemezhet, azt is diszkréten, nehogy folt essék tanári becsületén.

Bódi Attila regényrészlete

Lázadni veletek akartam

Hatéves voltam, amikor anyám és a szakszervezet úgy döntöttek, hogy új lakásba költözünk. Egyik lakótelepről a másikra, két szobából háromba. Anyám nagy pátosszal jelentette be családunk életének e fontos eseményét. Ebéd után bementünk a konyhából a nappaliba, engem és a testvéremet, Bécit leültettek a rekamiéra, a szüleim egy-egy székre telepedtek le velünk szemben, aztán csak meredtek ránk hosszan, hipnotikus tekintettel, mintha valami idétlen játékot játszanának: „ki bírja tovább?” vagy „na, mire gondolok?” Nem értettem a dolgot, elnevettem magam. Anyám azonnal adott egy nyaklevest, mert szerinte nem éreztem át a helyzet komolyságát. A pofontól azonban elsírtam magam, ami megint csak nem szerepelt az általa elképzelt forgatókönyvben, ezért megpróbált pár puszival kiengesztelni, és némi csokoládé ígéretével megvesztegetni. Végül csak belekezdett a mondanivalójába.

Miklóssi Szabó István novellája

Örökszűz

Harapott a levegő. Hideg széltől nyögtek a fák, tövük avas havat rejtett. Borzongva húztam be karomat az ablakból. A hegyoldali hirtelen kanyarnál elfeledtem levenni lábam a gázról. Hersegett az autó oldala, úgy éreztem, vénáimba reccsen a rozsdás hang. A fürdőtelepen rendőr állított meg, tisztelgett, kérdezősködött, kapkodva válaszoltam. Visszavezetett a korláthoz, unottan állította ki a javításhoz szükséges jegyzőkönyvet.
- Megesik – sajnálkozott kötelességtudóan.
- Igazán... – örültem.
- Kár nem történt – legyintett.