Próza

Harmincat hordok magamban, harminc gyönyörűséges ikret; sorban, egymáshoz préselődve, moccanatlanul várják, hogy meglássák végre a napvilágot. Egyformák, már amennyire az ikrek egyformák lehetnek: a harciasabbaknak alig észrevehetően hegyesebb a feje, a tunyák inkább derékban tömöttek, némelyiknek pedig a bőre haloványabb egy leheletnyivel. Hogy mennyi időkülönbséggel fognak a világra jönni, nem tudom: lehet néhány másodperc, de akár hosszú órák, sőt, napok is, igazából nem érdekel, egyformán fogom szeretni őket, és a szívem is egyformán fog fájni értük.

Tisztában vagyok vele, hogy az a cím, mely írásom fölött szerepel, egy hajánál fogva előrángatott, kimódolt, egyszóval rossz cím. Mentségemre szolgáljon, hogy ez egy filmnek volt a címe. A filmet harminc évvel ezelőtt vetítették a mozikban, körülbelül akkor, amikor Pisztric Miklós, akiről az alábbiakban szó lesz, a világra jött. A filmről csak annyit, hogy nem kapott kedvező kritikákat, és igen hamar levették a műsorról, mármint annak idején, a hetvenes években, mostanság azonban egy filmsorozat részeként újra levetítették egy art-moziban vagy egy filmklubban, és Pisztric véletlenül megnézte.

(meseregény – részlet)

1. Volt egyszer egy tengerészkapitány. Ez a tengerészkapitány olyan volt, mint a tengerészek, csak még olyan is volt, hogy parancsolgatott.

Járta a hajóval a tengereket, óceánokat, és mondta közben a tengerészeinek:

– Húzzátok föl a vitorlákat! Engedjétek le a vitorlákat! Tekerjétek jobbra a kormányt! Tekerjétek balra! Hűtsétek meg a kakaómat! Varrjátok meg a lyukas zoknimat!