Szűcs László prózái

Rejtőző szavak

– Uram! Az elveimért jöttem!
– Hol hagyta?
– Valami frakcióban.
– Milyen elvek voltak?
– Értékelvek. Még hasznosak lehettek volna. Nem látta?
– Várjunk... Csak lassan, kérem... Milyen volt az ideológiája?
– Demokrata.
– Hány részből?
– Egy emberre épült.
– Akkor nincs baj. Megvan az elv!

– Hol?
– A fejemben.
– Köszönöm...
– Kérem... A píárosom mesélte, hogy milyen szép elvek vannak bennem. Voksokat érő eszmeritkaság.
– Forduljon meg, kérem, hogy kivegyem...
– Kitartás! A píárosom azt mondta, amíg nem hoz kampányszakértőt, hagyjam bent az elvet, különben elvérzek az első fordulóban. A píáros ért ehhez, itt már rendeztek referendumot is. Régi demokrácia.
– De én sietek, kérem! És mit tudja az ember, hogy mikor jön a píáros? Elv nélkül mégsem mehetek haza.
– A kampányszakértő itt dolgozik a közeli pártházban, a píárosom megkülönböztetett jelzésű autón ment érte. Ha elvtelenkedett, uram, hát viselje a következményeit.
– Hohó! Azért, mert a fejébe, illetve a hátába vésnek egy elvet, még nincs joga ahhoz, hogy megtartsa. Ez elvbitorlás! Hála Istennek, még van jog a világon.
– Nem is a jogra hivatkoztam, hanem a lobbi-tudományra. A kampányosom szerint az a recept, hogy ragaszkodjak az elveimhez.
– A kampányos rendelkezzék a saját ötleteivel, az elv az én műszerem!
– Hm... nehéz ügy..
– Tudja, mit? Nekem is van szívem, segítek a bajon. Kiveszem a fejéből az elvemet, s beteszek helyette egy másikat. Az is megteszi a jelölőgyűlésig.
– Jól van. Csak ne legyen kisebb a mozgósító ereje, s jól kitöltse a reklámidőt, mert az mindennél fontosabb, recept az recept, hiába...
– Nyugodt lehet. Egy frappáns jelmondatot fogalmazok helyette.
– Akkor rendben van.
– Forduljon... meg... hopp!...így...
– Most olvassa be a másikat!... Gyorsan!
– Ez itt a preambulumból épp jó lesz, habár idejétmúlt.
– Beolvasta?
– Fenét!... Hiszen alig érintette a gondolatait. Itt, az ígéretek mellett állt meg az elv, a beszédek között... A mindenségit, kicsorbult a mondanivalója!
– Mondta volna főműsoridőben, maga kezdő!
– Várjon. Ráteszek még egy béremelést... A szóvivőm majd beadagolja.
– Higgye el végre, hogy elv kell bele! A píáros csak tudja, itt naponta jelölnek. Olvassa belém az elvet. Mi az magának?
– Nem értek hozzá. Kis demagógiáért vállalom a felelősséget, de élő vitáért nem. Kérjen meg erre a szívességre valami politológust.
– Jó, hogy említi, uram. Maga letiltotta a képernyőről tizenkét publicistámat.
– Az egyik fennakadt az ügynöktörvényen. Arról nem tehetek.
– Az volt az egyik lojális szerkesztőm!
– Mit tudja azt egy ügynöktörvény?
– És elpártolt tőlem a beszédíróm. Hol lehet manapság jó beszédírót találni? A korteskörút reggel indul, és se publicistám, se beszédíróm, mert maga elidegenítette az elveimtől őket.
– Abban igazam volt. Hozzám vágták a sötét múltamat, és az ilyen magatartás sért.
– Egyik sem áskált a maga múltjában. Ezek ártalmatlanok.
– Hát ki tette?
– Én.
– Szerencséje, hogy mélyponton van a támogatottsága, különben most felfüggeszteném a mentelmi jogát... Jó napot.
– Várjon!
– Nincs időm. Sietek!
– Nézze meg, nincs-e szükség mégis szigorúbb elvre. Az ilyen pártütést nem szabad elhanyagolni. Lehet, hogy frakción belül támadnak.
– Onnan nem interpellálhatnak. Csak várjon a kampánytanácsadóra, az majd segít magán, ha lehet. Ha nem, akkor adja vissza békével a mandátumát.
– Ajánlom magamat...
– Sajnálom, hogy ilyen gyenge stábot toborzott...
– Halló! Fiatalember! Elkísérem. Volna egy ötletem, amivel pénzt kereshet.
– Rendben van.
– Várjon! Hé, portás! Ha jön a píáros, mondd, hogy elmentem lobbizni ide a közelbe.
– Ne féljen semmit, ha baj van, elveket teszek a fejembe! Vigyázok... No, jöjjön!


Borsótlan példázat

A borsókonzerv elengedhetetlen kelléke a zöldborsó. Erre a következtetésre jutottak nemrég a Maros megyei Fogyasztóvédelmi Hivatal emberei, akik több mint ezer borsókonzervet vontak vissza a piacról a megyeszékhelyen. Egy vásárló hívta fel a figyelmet az Olt megyei cég termékére, miután egy hipermarketben több borsókonzervet vásárolt dobozonként 30.000 lejért, s azt tapasztalta, hogy a dobozokban csupán víz van. Enyhítő körülmény lehet, hogy a víz legalább friss, a konzerveket 2004 decemberében gyártották, tehát tartósítószert sem kellett a vízkonzervhez adagolni, ami környezetvédelmi szempontból nem elhanyagolandó. Mivel fogyasztóvédelmi adatok szerint összesen kétezer doboz borsómentes borsókonzerv készült, néhány száz dobozzal még rejtenek ismeretlen áruházak polcai. S feltételezhetjük, az ismertté váló dobozok számának növekedésével egyenes arányban nő majd a még rejtett borsótlan bádogdobozok eszmei értéke, akár a kék Mauritius bélyegé. Internetes oldalakon lehet majd licitálni egy-egy darabra. Vagy újracímkézve forgalomba hozható valami ötletes felirattal, amilyen másfél évtizede Magyarországon divatos volt: levegővel töltött konzervdobozokra ráírni, hogy ez a kommunizmus utolsó lehelete. Ötletem is lenne: utolsó könnycseppek Iliescuért. Annak is tudatában vagyok, hogy előbb-utóbb megszületik az igény a borsókonzervek átvilágítására is, hisz a borsótlanság ténye csak felbontásuk után válik egyértelművé, márpedig egy felbontott borsókonzerves dobozra bárki mondhatja utólag, hogy ebben csak víz volt.
Emlékeztetném az olvasót a termék gyártásának időpontjára: 2004 decembere. Karácsony előtt történhetett a dolog, hisz joggal feltételezzük, egy rendes oltyán konzervgyárban a két ünnep közt szabadnapokat adnak a dolgozóknak. Félő tehát, hogy a történtek a választásokkal függnek össze. A gépsor mellett az eredményeket latolgatták, ki-ki politikai szimpátiái szerint, s a figyelem lankadtával megtörtént a hiba, kétezer doboz finom borsó a baracklekváros üvegekbe került. Nem kizárt a szándékosság sem: tudván, hogy a szállítmány célpontja Vásárhely, ily módon állhatott bosszút az üzem azért, hogy az RMDSZ szakított a szocdemekkel.
S ha már politikánál tartok, ez a borsótlan konzerv képe merült fel előttem a múlt héten aláírt koalíciós együttműködési szerződés kapcsán. A négy romániai kormánypárt elnöke – hárman maguk is a kabinet tagjai – ezzel a működési módozatok és princípiumok alcímet viselő hatoldalas szerződéssel igyekszik tartósítani a hatalmát a választások nyomán kialakított koalíciós struktúrának. Első olvasásra agyonszervezettnek tűnik a megállapodás, ám annak ismeretében, hogy jó fél évtizeddel ezelőtt, a konvenciós koalíció hajója részben emiatt futott zátonyra, nincs mit csodálkozni azon, hogy különböző szinteken miért kell ilyen részletezettséggel szólni a közös munkáról. Csakhogy a mutatós termékből „hiányzik a borsó”, ha arra gondolunk, hogy az együttműködési szándékkal mit sem törődve az államfő közben előrehozott választásokat emleget, amelyeket júniusban meg is tartatna. Mit sem törődve azzal, hogy ez már csak praktikus okokból sem lehetséges. Mit sem törődve azzal, hogy a végrehajtás embereinek, illetve a törvényhozásnak is mindent a csatlakozási szerződés, illetve annak későbbi, a tagállamok általi ratifikációja érdekében kellene cselekedniük. A kérdés tehát: a hígszavú Băsescut leszámítva a többiek valóban komolyan gondolják a közös kormányzást, vagy csupán üres doboz a kooperációs szándék, s a színes címke rajta inkább választási plakát? Mert ha komolyan, akkor egy ember aligha csinálhat választásos nyarat, akkor sem, ha ő az állam elnöke.
Érdekes kettőssége lehet a következő heteknek, hogy a legtöbbet az kockáztathatja, aki a leginkább akarja a választások mielőbbi megrendezését, s erről nap mint nap nyilatkozik is. Egy idő után az a párt, az a politikus joggal ébreszthet olyan érzést a választóban, hogy ő csak beszél, beszél, de nem tud mit kezdeni a lehetőséggel. Ezzel szemben a választani legközelebb csak 2007 elején kívánó RMDSZ olyan imázst erősíthet meg maga körül, hogy ezek tudják, mit akarnak, s nem díszletnek ülnek ott a minisztertanácsban. Ehhez arra is figyelni kell, hogy nem elég dolgozni, cselekvőkésznek is kell mutatkozni. Jó borsókonzervnek is kell a cégér, függetlenül attól, hogy a dobozban víz van csak, vagy némi zöldség is.


Válságdíj

Lajos bácsiékhoz szombaton délután kopogott be a tiszteletes úr. Nem volt ritka vendég, a háziak mégis meglepődtek. Készültek volna, ha tudják. Nem marad sokáig, szabadkozott. Előbb a városon élő gyerekekről kérdezett, megyeget-e már az unokának a harmadikos román, a limba, ahogy emlegették. Aztán elővett egy kettébe hajtott papírt, amit egy füzetbe simítva hozott. – Aláírják, ugye? – kérdezte, s már egy átlátszó golyóstollat is kihalászott kabátja zsebéből. – Tessék már leülni, ne így, kabátban – kérlelte Anna néni. – A toronyra tetszik gyűjteni, ugye? – toldotta meg kérdéssel a kérést. – Jaj, dehogy, biztos, a főtiszteletű úrnak gyűjti a neveket – ismerte fel a látogatás okát Lajos bácsi, aki újságolvasó ember. – Kellene a buletinszám is – törte meg a pillanatnyi csendet zavartan a lelkész. – Jóska bácsi, a gondnok is aláírta már, meg a veje is – tette hozzá biztatólag.
Lajos bácsi fölébe hajolt az ív papiros üres sorainak. Kövér betűi minduntalan kifutottak a rubrikákból. Anna néni is feltette a pápaszemét, de az ő adatait már a tiszteletes töltötte ki. Megindult közben a szó. A földről, meg a szőlőről, amiről Lajos bácsival mindig lehetett diskurálni. Hogy mi lesz most itt bent az Unióban. Jövőre tényleg azért fizetnek ezek a bolondok, ha kivágja az öreg tőkéket a hegyen? A menye azt mondta, tessék idejében pályázni, apuka. – Na de ki fog majd dolgozni? – dohogta az öreg, miközben eltette a két szürke, kopott személyi igazolványt. – Lesz majd ember, aki az új, aszfaltos járdát koptassa? – Tessék elhinni, jobb lesz – mondta a pap –, a föld ára is szép már, a házaké is, jön a sztráda, kell az ember – válaszolta, s már kanyarította is magára a kabátját. – Csak ez a semmilyen idő ne lenne, ez a gyenge tél – váltott témát sóhajtva Anna néni. – Akkor majd holnap – búcsúzott a tiszteletes, s visszafordulva annyit mondott: – Beszéljék rá az aláírásra a fiatalabbakat is az utcából, Lajos bácsi. Maga presbiter, hallgatnak a szavára. Az öreg kikísérte a kapuig. Szótlanul. Csak a kutyára mordult rá, hogy hallgasson már.
Feri egy órával később zörgeti meg a kaput. Buksit ismeri, mégsem mer egyedül bejönni a házig. A délutáni busszal jött, csak hétvégékre jár haza a szomszéd portára. Városon vettek blokkot neki, ott lakik három éve, tanárember. – Nősülsz-e már Feri? – kérdezi, mint mindig, Anna néni. Feri csak nevet: – Odébb van az, most kocsira gyűjtök.
Pedig ügyes ember – gondolja magában Lajos bácsi. A kisebbik lányát, Encit szívesen adnák is, ha kérné. A megyénél is megválasztották valaminek, itt a községben is hallgatnak rá az RMDSZ-ben. Kijárta a falunak a gázt is. – Kellene két aláírás – mondja a Feri. Az európai listára – teszi hozzá, majd azt is, hogy reméli, nem írtak alá másnak. Csend támad újra, Anna néni Lajos bácsira néz. – Kettőt nem lehet, ugye? – kérdezi. S a két kopott igazolványt megint előveszi a fiókból. – Nem lehet – válaszolja Feri –, most válság van, ellenünk indul a püspök úr – szól halkan. – Vagy ti őellene – kérdezi-mondja Lajos bácsi. Most ő néz asszonyára. – Nem talált köztük a szó – zárja le ismét a témát bölcsen Anna néni. Még a papíron sikló golyóstoll hangját is hallani. Aztán megy is a Feri. Mindig siet.

– Hallod-e, ember, nem lesz ebből baj? – kérdezi Anna néni, miután becsukódott a kertkapu. Az öreg vállat von, hallgat.
Csak Buksi ugat kint megint.