A megbotránkoztatható

Kováts István városunk mintapolgára volt. Nehéz idők jártak, és mivel szerény hivatalnoki fizetése soha nem bizonyult elegendőnek a huszadikát követő napokra, másodállást vállalt, mint oly sokan. Nyárspolgár lett: megbotránkoztatható. Feladata az volt, hogy lépten-nyomon szemet szúrjon neki valami, és megbotránkozzék rajta.
Eleinte – amíg betanult – pancser módon végezte munkáját: például a távolsági buszok érkezésekor az állomáson lődörgött, és valahányszor egyik-másik fiatal, nyegle utas leszállt a buszról, megigazította a fülhallgatóját, és a földre köpte a rágógumiját, ő széles (tán kicsit túl széles) gesztusokkal odasietett, hitetlenkedve a földön enyészni készülő rágógumira meredt, és teátrálisan csóválni kezdte fejét, majd a huligán után bámult, aztán újra a rágógumira – és ennyi.

Várt egy kicsit, amíg valaki (általában a piacra érkező idős paraszthölgy vagy parasztúr) belelépett a rágógumiba, majd széles (tán kicsit túl széles) gesztusokkal odasietett, hitetlenkedve a cipőtalpon új életértelemre eszmélő rágógumira meredt, és teátrálisan csóválni kezdte a fejét, majd a káromkodva elsiető paraszthölgy vagy parasztúr után bámult, aztán maga elé – és ennyi.
Nem volt ez olyan könnyű munka, mint gondolják, kérem.
Bizony előfordult, hogy egyik-másik rágógumiköpködő társadalomsöpredéke visszafordult, kivette füléből a fülhallgatót, és így szólt:
– Mit nézel, geci, nem tetszik valami?!
Szegény Kováts úrnak ilyenkor is fejet kellett csóválnia – a hangnem miatt –, de ebben gyakran besegítettek neki az antiszociális elemek, a bakancsukkal. Nehezebb volt az élete, mint egy BKV-ellenőré.
A város vezetője (vagyis egészen pontosan a munkáltatói jogkört gyakorló jegyző) elégedetten szemlélte meg munka közben Kováts urat a buszpályaudvar irányítótornyából, és mivel nem volt túl kifinomult ízlése (csak egy példát mondunk: egész gyermek- és ifjúkorában az volt a vágya, hogy egyszer belenézhessen egy hegesztőszemüvegbe – persze hegesztés közben –, ami nemrég meg is történt, így már életcélja sem maradt), Kováts úr túldramatizált fejcsóválását elégedetten nyugtázta, és utasította a beosztottait, hogy újabb félévre hosszabbítsák meg a „hivatásos megbotránkoztatható”-i munkakör betöltéséhez szükséges papírokat.
Mikor Kováts úr már olyan rutinnal tudott megbotránkozni, hogy közben zenét hallgatott vagy egyenesen ő maga is rágógumit rágcsált, úgy döntött, itt az ideje a szakmai előmenetelnek.
Nem volt azonban túl sikeres az antré, mert mindenekelőtt a városháza könyvelési osztályára irányította a lépteit, és éppen fejcsóválva szörnyülködött a főkönyvi bejegyzések sikkasztásnak is elmenő tételein, mikor a jegyző lépett az irodába, és ráförmedt:
– Mit csodálkozik itt nekem, maga impertinens?!  
Kováts úr meghökkent, hogy ilyen hangon szólnak hozzá, de mivel igyekezett a munkát a magánélettől különválasztani, ezúttal nem botránkozott meg.
– Kérem, felháborító, amit itt olvasok. Itt azt írja, hogy az EU-s pénzeket köztéri világításra költötte a városvezetés, de mindketten tudjuk, jegyző úr, hogy ez nem igaz. Mert én például esténként alig merek kimenni az utcára és megbotránkozni azon, hogy az emberek a széthúzott állapotban felejtett függönyök mögött szerelmeskednek… félek ugyanis, hogy valami sihederhad főbe kólint. Ami – tette hozzá idegesítően okoskodva – jó alap lenne a munkámhoz… na de az egészségemet mégsem áldozhatom fel az állásomért!  
– Elég! – kiáltotta a jegyző, majd így folytatta: – Halt! – mert szívesen vegyített idegen szavakat a mondataiba, nehogy lefelé buktassák falusi körjegyzőnek, azt gondolván róla, hogy nem elég iskolázott ide, a városba. – Maga ezennel a megbotránkozást hivatali ügyekben befejezi! Ez parancs, és a be nem tartása fegyelmi eljárást von maga után… és akkor majd mi botránkozunk meg a maga hosszúra nyúlt lópofáján, mikor elbocsátás után kikullog a hivatalból! Menjen a buszmegállóban, és végezze ott a munkáját! Tisztességesen. Punktum!
– De kérem, a buszmegállói munkavégzés többé nem tartogat kihívást számomra. Már mindent láttam, mondhatni. Hazajönnek ezek a kamionosnak és kurvának öltözött fiatalok Budapestről, és úgy hányják-vetik magukat, hogy az embernek kedve lenne az erkölcsrendészethez fordulni. (Aztán házikolbásszal felpakolva visszautaznak.) A rágógumin és az eldobott csikken meg már nem is tudok megbotránkozni… illetve meg tudok, de nem elég hitelesen. Pedig ennek a munkának a hitelesség a hitele.
– Maga csak ne fontoskodjon! – vágott közbe fontoskodva (de már szelídebb hangon) a jegyző. – Menjen akkor a teátrumba, vagy mit tudom én, csak innen húzza el a belét!
– Na de kérem! – mondta Kováts István, és ugyanezt is gondolta.
Viszont a pofonütéssel felérő jó tanács szöget ütött a fejébe, úgyhogy nem gondolkozott tovább: jegyet váltott a következő színielőadásra.
A városkának ugyanis volt egy körgruppja, ami azt jelentette, hogy egy nyolc színészből álló társulat körbejárta a megye városait, és mindenütt időzött pár napot. Aranyéletük van a rohadékoknak, edzette magát gondolatban Kováts úr jegyvásárlás közben.
– Na és mit adnak? – kérdezte erélyesen a jegyárus kisasszonytól. – Nehogy nekem valami frivol izé legyen, mert nem állok jót magamért! – heveskedett, és meg volt elégedve közel sem temperált temperamentumával.
– Nem, dehogy! Nagyon komoly darab. A Hamlet az, Sakeszpeártől.
– Sakeszpeártól – javította ki ellentmondást nem tűrő hangon Kováts úr a kisasszonyt. – Magácskának még sokat kell olvasnia, kedves… de nem csoda, hogy nem futja az idejéből, mikor egész nap a körmét lakkozza! – pirított rá komoly hangon.
Azzal hazament, hogy felkészüljön a nagy napra.
(Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy noha volt felesége – szigorú, merev tartású asszony –, Kováts úr előszeretettel nézegetett állatos pornót az interneten: és nem talált ebben semmi kivetnivalót.)
Aztán felvirradt a nagy nap.
„Hamlet – egy kicsit másképp. Avagy: ahogy Létay Walter Joachim rendező újragondolja Shakespeare művét.” (Létay Walter Joachim nagyreményű rendezőként indult valaha, ám ez a jelző mára „reménytelen alkoholistá”-ra zsugorodott – de hát valamiből élni kell.)
– Hű, hogy fel fogok mérgelődni! – hergelte magát indulás előtt derék polgárunk.  
– Felháborító – tercelt a merev, de ilyenkor lelkes asszony –, amit a színlapra tettek! És mindezt csak azért, hogy Joachim egy mondatban szerepelhessen Sakeszpeárrel!
– Sakeszpeárral – javította ki Kováts úr enyhe rosszallással b. nejét.
– Akkor -ral. Ne feledkezz meg a hangos méltatlankodásról…
– …nem fogok…
– …a füttyögtetésről…
– …tudom, tudom…
– …a lábdobogtatásról…
– …te amatőrnek nézel engem…
– …és a végén rohanj ki!
– Hű baszki! Ez nagyszerű ötlet!
Hideg csókot nyomott Viktória homlokára (pontosan olyanok voltak ugyanis a hölgy neji erkölcsei, mint ennek a nagyszerű angol királynőnek), és esernyőjét hóna alá csapva még egyszer megigazította keménykalapját a tükör előtt.
A színházban persze egy csomó csitri meg néhány éretlen kamaszfiú hangoskodott, és egymást fogdosták a székek alatt, között és fölött – így olyan volt ez az előadást megelőző pár perc Kováts úr számára, mint az aperitif gyanánt elfogyasztott szatmári szilva a vasárnapi ebéd előtt.
Rájuk is nézett csúful.
Azok meg vihogtak rajta, úgyhogy minden a tervek szerint alakult: Kováts úrnak már kétszer sikerült elpirulnia, mikor a tinilányok megjegyzést tettek a hímvesszője orra hossza alapján valószínűsíthető méretére, és ez örömmel töltötte el, mert fél szemével látta, hogy a jegyző az erkélyről csak őt figyeli.
A fények kihunytak, és nem sokkal később Ofélia futott be a színpadra meztelenül, egy termetes műfallosszal, amit feltűnően rövid előjátékot követően megpróbált magába tömködni.
Kováts úr itt kiáltott fel először:
– Gyalázat! – és közben a karzatra sandított.
A jegyzőt azonban jobban lekötötte a nehezen nyíló nagyajkak látványa (Vajon szándékosan nyílnak ilyen vonakodva? A még mindig nagyszerű Létay Walter Joachim szerint igen: azt akarja ugyanis ezzel kifejezésre juttatni, milyen nehéz manapság bejutni egy jó színházba rendezőnek; mesélik, hogy ugyanez a színésznő bármikor képes egy görögdinnyét könnyedén, két diszkrét cuppanással bevételezni, ha a szerep úgy kívánja.), mint Kováts úr reakciója, ezért derék polgárunk újabb látványos kirohanást szándékozott véghezvinni.
Nem is kellett sokáig várnia, mert bejött Hamlet, és elkezdte leszopni az ominózus koponyát (mely művészi eszközzel a furfangos rendező, Létay Walter Joachim azt próbálta tudomásunkra hozni, hogy: „néha mindannyian leszopunk egy koponyát”).
– Ez már több a soknál! – ordította Kováts úr, és esernyőjével megfenyegette a színpadot.
Mivel a jelenettől a jegyzőnek is kifordult a bele, elégedetten nézett Kováts úrra, és oldalba bökte a polgármestert, aki szintén Kováts úrra pillantott, sőt mintha oda is biccentett volna neki.
A színpadon egymást követték az események, és bár az emberi perverziók száma – ha jobban belegondolunk – meglepően és elszomorítóan kicsiny, Létay Walter Joachim mindent megtett, hogy a teljes arzenált felvonultassa.
Kováts úrnak tehát volt munkája, dolgozott is úgy, mint a güzü. Hol fütyült, hol kiabált, hol pisszegett, hol neki pisszegtek a közönségből, de őt nem lehetett megállítani.
Amikor Ofélia folyóba fulladását úgy vitte színre a leleményes és bátor rendező, hogy a színésznő belepisilt egy vödörbe, majd beledugta a fejét, Kováts úr nem tűrhette tovább, amit látott, és artikulátlan üvöltést hallatva kiviharzott a teremből.
Másnap a Polgármesteri Hírharsona megírta, hogy az előadás a közönség egy részénél kiverte a biztosítékot, sőt: „akadt olyan is, aki a híres vödrös jelenetnél – melynek segítségével, mint a darab tüneményes rendezője, Létay Walter Joachim (utalva saját életének tragédiájára) lapunknak, a Hírharsonának elmondta, azt akarta ábrázolni, hogy néha mindannyian a pisisvödörbe dugjuk fejünket a nagy lehetőségek (például egy felajánlott állandószínházirendezői-állás) előtt – annyira megbotránkozott, hogy valósággal kirohant a nézőtérről”.
Így történt, hogy Kováts úr a hó végén szerény prémiumot kapott.
– Nem olyan nehéz a munka, és jól fizet – tett egy érvényes megfigyelést Kováts úr a feleségének következő hónap huszonhatodikán, a konyhaasztal fölött könyökölve, mikor még mindig volt egy kevés a fizetésből.
– Igen, de mindenki rajtad nevet! – kontrázott az ostoba asszony.
– Hát csak nevessen. Ugyan mihez kezdene a sok művészpali (ami nálam a művészpalánta rövidítése, feleség!), ha én nem lennék? Mivel igazolná saját létjogosultságát? Hiszen lassan már mindenki művész, és senki sem közönség. Úgy kellek én nekik, mint egy falat kenyér!
A híre pedig lassan terjedni kezdett: egy idő után más városokba is hívták, mert vagy nem futotta nekik saját megbotránkoztathatóra, vagy nem akadt olyan munkatárs, aki a Kováts úréhoz hasonlatos keccsel és sikkel tudott volna fölháborodni.
Egy ideig visszautasította ugyan a felkéréseket, de amikor a jegyző – valami stupidus, ámde folyamatban lévő inspectio miatt nem lévén újabb EU-s forrás, amelyből sikkaszthatott (okosan gazdálkodhatott) volna – képtelen volt tovább emelni a gázsiját, felfortyant, és arra való hivatkozással, hogy neki is meg kell élnie valamiből (pláne hogy közben felmondta szerény hivatalnoki állását: pedig annak is nagyszerű volt – nem szenvtelen, hanem szenves, aki mindig érzelmekkel telten utasította el a hozzá benyújtott kérelmeket), elvállalta őket.
Ömlött a pénz és a felkérés, nemsokára már az országos tévécsatornák is keresni kezdték, hogy ugyan jönne már be élőműsorban szemet forgatni. Úgyhogy Kováts úr hamarosan felköltözött a fővárosba, hogy az utazásra szánt idejét is a munkának szentelhesse: két kamionban hozták utána a sok vitrint és a hozzájuk tartozó porcelánkészleteket, no meg a gondosan becsomagolt állatospornó-gyűjteményt.
Támadt ugyan némi konkurenciája, mert ebben az országban mindenki jobban tud mindent mindenkinél, de a hitelességüknek, hogy Kováts úr szavaival éljünk, nem volt elég hitele – így lakáskölcsönt sem vehettek föl.

És hát ennyi a történet, hölgyeim és uraim: nem volt semmiféle kataklizma, nem volt meghasonlás, nem volt idegösszeroppanás, sőt a magánéletben annyira jó fej és laza fickó lett Kováts úr, hogy akkor sem botránkozott meg, amikor felesége lelépett egy producerrel. Inkább vett magának egy bárányt.
És hogy mi a tanulság?
Az, kérem tisztelettel, hogy ha öncélú és fölösleges művészkedéssel nem is, de kemény munkával, következetességgel és elszánt kitartással még a gazdasági válság kellős közepén is sokra viheti az ember – és nem kell az állam kegyelemkenyerén tengődnie (vagyis a nyakán élősködnie). Dixi.